• Fotó: Helmeczy Dorottya archívuma
– Szatmárnémeti lány vagy. Milyen emlékeid vannak a gyerekkorodból?
– Viszonylag fiatal, tizenkét és fél éves voltam, amikor '89 augusztusában Magyarországra költöztünk, épp a forradalom előtt. Meghatározó, mesés gyerekkorom volt, tele izgalommal. Nem tudtam még felfogni, hogy abból adódóan, hogy magyar vagyok, kisebbségi vagyok, milyen atrocitások érhetnek. Gyerekként nem éled meg ennek a hátrányát, inkább azt érzed, hogy izgalmasabb szituációban vagy, hogy vannak az életedben tiltások (például a szüleim erősen tiltottak minket attól, hogy románokkal barátkozzunk), vagy hogy vannak ambivalenciák: tanulsz valamit az iskolában, és ahhoz képest a szüleid otthon mást mondanak. De ott van az is, hogy az óvodába mi úgy mentünk be, hogy különböző mondatokat skandáltunk, énekeltünk, amelyek Ceaușescu elvtársat dicsőítették. A mai napig tudok egy-két mondatot, hogy mi volt ő az országnak. Vagy emlékszem arra a hercehurcára, amikor édesapám Amerikába szeretett volna menni, mert voltak ott rokonaink, és mennyit vesződtünk, hogy ő vízumot kapjon és kiutazhasson. Ez nekem gyerekként tényleg maga volt az izgalom. Hogy a szüleimnek ez problémát okoz, én nem mértem föl ésszel.
Amit viszont annak köszönhetek, hogy erdélyi vagyok, és amiért nagyon hálás vagyok, az az, hogy szeretem az életet.
És ez szerintem amiatt van, hogy Erdélyben több náció él együtt, így mindenki vesz át valamit a másik életstílusából. Az erdélyi mentalitás sokkal vidámabb, sokkal több hangsúlyt fektet a magánéletre, a magánszférára, arra, hogy az életedet milyen hangulatban éled le. Az anyaországi emberek hangulata nehezebb – ezt nem tudom másképp megfogalmazni. A szenvedélyt, azt a fajta rugalmasságot, amit magamban érzek, az erdélyi mivoltomnak tudom be.
– Mennyire volt tudatos döntés, hogy producer leszel? Nehezen tudom elképzelni, hogy egy gyerek fejéből arra a kérdésre, hogy Mi leszel, kislányom? az a válasz pattant ki, hogy producer.
– Szerintem meg kipattan. Én 13 évesen mindig könyvtárban voltam, mert akkor nem nagyon volt más szórakozási platformja a fiataloknak. Nem volt ennyi sorozat, ugye. (nevet) Elolvastam az amerikai filmstúdiók történeteit, és abból értettem meg, hogy a filmezésben van valaki, aki az egészet összefogja, átlátja, és az a producer, és ez szeretnék lenni. Attól kezdve én deklaráltan sok olyan dolgot tettem, ami ezt segítette: a gimiben rendezvényeket szerveztem, hogy átlássam a szervezést, tudatosan választottam a debreceni egyetemet, ahol még nem volt produceri képzés, de filmes szak igen, vagy
végighívtam az akkori magyar filmszakmát, hogy valahol gyakornok lehessek.
Mindent elkövettem azért, hogy producerré váljak. Én erre raktam rá 13 évesen az életemet. Nem biztos, hogy izgalmas ez az életút, de nem ismerem a létezésnek más formátumát.
– Véletlenek sorozata az, hogy ma már sikeres producernek mondanak téged (jókor voltál jó helyen), vagy inkább egy nagyon tudatos építkezés volt?
– Nagyon tudatos építkezés volt, egyáltalán nem véletlen. Egyetemistaként, amikor elkezdtem gyakornoknak jelentkezni, tudtam, hogy fontos lesz ez, mert egy ponton valakinek felcsillan a szeme, hogy miért ne dolgozzon ő itt. De az is nagyon tudatos volt, hogy ezt megtegyem idejekorán, másodéves egyetemistaként, hogy mire lediplomázok, addigra legyen elhelyezkedési lehetőségem. Egyébként pont a Megafilmtől nem jött egyedül visszajelzés (most Dorottya ott dolgozik – szerk. megj.), és ezt még most is a Gábor (Kálomista Gábor rendező – szerk. megj.) szemére szoktam vetni, hogy mindenki visszajelzett, csak ő nem. Szóval végül a Magic Média Filmstúdióhoz mentem, ahol többféle gyakornoki pozíciót elláttam. Ötödéves voltam, amikor felhívott egy producer, emlékszik arra, hogy ott sertepertéltem, és elhívna magához producerasszisztensnek. Szívesen mentem.
• Fotó: Helmeczy Dorottya archívuma
– Ekkor jött egy kis félrecsúszás – ha nevezhetjük így – a karrieredben.
– Igen. Akkor szervezték meg az első Budapest Plázst a párizsi mintájára, és kerestek valakit, aki segít a szervezésben. Megpróbáltam, és hosszú ideig rendezvényszervezőként dolgoztam, ami nagyon hasonlít a produceri munkára. Ez idő alatt született három gyermekem, és egyszer csak kezdett hiányozni a filmezés, és féltem is, hogy beleragadok a rendezvényszervezésbe. Próbáltam visszacsatolni a filmezéshez. Akivel megismerkedtem, vagy akivel már egy pici kapcsolatot ki tudtam építeni, elmondtam, hogy egyébként van egy filmtervem… Így kerültem végül a Megafilmhez, Kálomista Gábor mellé, aki épp producert keresett.
– A filmipar inkább a férfiak világa. Nőként többet kell bizonyítani, hogy elismerjenek?
– Nehéz betörni a férfiak piacára, mert míg ők tudatosan időt fordítanak arra, hogy munkájukat a nagyközönség elé tárják, addig mi, nők, rengeteg operatív, praktikus dologgal foglalkozunk: szépen megtervezzük az egész napot, neveljük a gyerekeket, elvégezzük a munkát, vezetjük a háztartást, miközben megpróbálunk nőnek maradni, és emellett kevésbé koncentrálunk arra, hogy az ambícióinkat is tudassuk a világgal. Szerintem sokkal nehezebb nőként, ezt érzem akkor is, amikor egy tárgyalóasztalnál egyedül vagyok nő – és ilyen sokszor van különböző finanszírozási megbeszéléseken, lobbi helyzetekben.
Míg évszázadok során kialakult, hogy egy férfi hogyan viselkedik ilyen helyzetekben, addig női minta nincsen.
Mondok egy konkrét példát. Egy lobbi folyamat során megpróbálok olyan helyzeteket teremteni, olyan emberekkel beszélgetni, akik számára fontossá tudom tenni az ötletemet, akik tudnak nekem segíteni. Ezekben a helyzetekben legtöbbször férfiak közé kerülök. A férfiak pedig asztalhoz ülnek, picit lazítanak, plasztikusabban fogalmaznak, megisznak egy pohár bort, stb. Ha én ebbe becsatlakozom, az tud averziót kelteni, nemtetszést kiváltani, de ha nem csatlakozom be, akkor minek vagyok ott? Mindenki meg kell találja ebben a saját karakterét. Ha van a férfi bizniszmen karakter, akkor a női karaktert ki kell építeni, és el kell tudni fogadtatni.
– Elmondod, hogy mi az első meghatározó filmélményed?
– Marilyn Monroe filmjeit nagyon szeretem. Az urak a szőkét szeretik szerintem egy filmes bravúr minden tekintetben. Témájában a nő-férfi játszmákat építi fel, hogy melyik nem mit tesz azért, hogy a másiktól megkapja, amire szüksége van, de teszi ezt abszolút női szemszöggel, viszont olyan csomagolásban, ami a férfi nézőt hivatott megvezetni. Ugyanakkor ebben a filmben benne van minden, amit a filmezéstől mind a mai napig elvárunk. Szóval, én a nagy amerikai filmeken szocializálódtam, és úgy gondolom, a filmezés nagy része show business.
Hiába művészet a filmezésnek nagy része, hiába van nagyon sok mondanivalója, ha az ember nem tudja eladni.
Ha el akarunk érni egy közönséget, figyelni kell arra, hogy mi kell a közönségnek, ami ugye nagyon diverzifikált, hisz benne van a 16 éves diák, a nagymama, a gyerekét nevelő nő, a vájtfülű, stb. Nehéz egy közös origót találni, de vannak eszközök, amiket használni lehet, és ilyen szempontból a filmezés egy matematikai képlet. És engem azok a filmek fogtak meg mindig, amelyek nagyon jó matematikai képletekkel mennek. A producernek lehetősége van pontosan kiszámolni, hogy egy filmben hány cselekményszálat, hány érzelmi kapcsolatot mutat be, mekkora hangsúlyt kap az életszerűség és mennyit a dráma, melyik szereplővel azonosuljon a néző, milyen vizuális világot alkotunk, attól függően, hogy milyen műfajnak szánjuk az adott filmet. Ezek kiszámolható és megtervezhető arányok, ez alapján készül egy költségvetés és a komplett stáb munkája. Emellett mindig érdekelt a kivitelezés. Például David O. Selznick mondta, aki az Elfújta a szél című film producere volt, hogy mindent be kell vinni épített díszletbe. Ő olyan jeleneteket is stúdióban forgatott le, amelyek sokkal jobban működtek volna kint, és így, benti térben valószerűtlenné, giccsessé vált a film pár jelenete, s mégis mind a mai napig meghatározó a filmszakmában, hisz megtervezett és kiszámolt előre egy nézői igényt és egy filmes hatást. Vagy például ott van Ingrid Bergman, aki az első olyan filmsztár volt, akinek nem nyúltak hozzá a külsejéhez, ugyanis volt olyan filmszínésznő, akinek kihúzták a fogait és műfogsort kapott, vagy fölborotválták a haját, azt remélve, hogy majd magasabb homlokkal jobban fog tetszeni a pasiknak.
Ingrid Bergmannál vezették be a természetes szépséget a filmezésbe
– aki az amerikaiak által kevéssé szépnek tartott nő volt –, hogy még akkor is izgalmas lehet valaki, ha nem úgy szép, hogy „meg van csinálva”, hanem úgy is, hogy a Casablancában még látszik, hogy nagy az orra. Én ezeket néztem, és csodáltam, hogy ezt emberek kitalálják, működtetik, és tűpontosan felépítik az első perctől az utolsóig. Nekem ez volt a varázsvilág.
Férjével, KálomistaGábor producerrel, akivel évek óta sikeresproducerpárost isalkotnak • Fotó: Helmeczy Dorottya archívuma
– Nem kérdezem, hogy a saját filmjeid közül melyik a kedvenced, de gondolom, a Tündérkert kicsúcsosodik a többi közül, hisz végső soron visszavezet a gyerekkorodba, Erdélybe. Többet jelent számodra?
– Igen, sokkal többet jelent. Nagyon sok történelmi ihletődésű forgatókönyvet kaptam, de az, hogy végül a Tündérkertre esett a választás, nem azért van, mert magam felé hajlottam volna. Az összes forgatókönyv közül magasan ez volt a legjobb, és ez Móricz Zsigmondnak köszönhető, hisz volt egy remek alapmű, az Erdély-trilógia, ami az alapot adta. Hiszek a sorsszerű dolgokban, és ezt is úgy fogadtam, hogy ezzel nekem dolgom van. Azt gondoltam,
ha hozzányúlunk Erdély történelméhez, ami nagyon meghatározó nemcsak nekünk, hanem az egész Kárpát-medencének, Közép-Kelet Európának is, akkor mutassuk meg a varázsát.
Izgalmas például Báthory Erzsébet jelleme, akiről nagyon negatív kép él a nemzetközi filmvilágban, de az, hogy a nemzetközi filmesek az ő karakterével foglalkoztak, szerintem rendkívüli. Én azt szerettem volna, hogy a Tündérkerttel mutassuk be a valódi Erdélyt, hogy miért annyira izgalmas ez a hely, milyen karakterek vannak ott? Szenvedélyes történelmi kalandfilm-sorozatnak neveztük el, utalva arra, hogy Erdélyben nagyon impulzív döntések születnek, és ettől van egy ilyen meseszerű világa.
– Egy producernek mi minden dolga van egy filmnél? Mi mindenbe szólsz bele, döntesz te el?
– A lobbi folyamatról már beszéltem, és hogy fel kell építeni a finanszírozást, de az én dolgom a költségvetés elkészítése, amit a gyártásvezetővel együtt végzünk el, és ott már döntéseket kell hozni, ami kihat a kreatív tartalomra. Aztán fel kell kérni a rendezőt, felépíteni a stábot. Én a gyártói filmezésben hiszek, vagyis hogy együtt választjuk ki a stábtagokat, sőt inkább én keresek és kérek fel több alkotót, mint maga a rendező. Így egy dolog tart igazán össze minket: a film, és nem személyes érdekek, barátság vagy művészeti elköteleződés. Ha egy választás rosszul sül el, mondjuk nem passzol a zeneszerző, akkor azt nekem kell megmondani. Ez a „rossz zsaru” szerep is a produceré. Én jelölöm ki a terminusokat, hogy mi mennyi idő alatt készül el, ki lesz a médiaszolgáltató, mit kérünk tőle, és mit adunk neki, milyen nézőközönséget célzunk meg, stb. A stábtagok a forgatókönyv alapján elindítják a munkát, hetente tartunk stábülést, és prezentáljuk egymásnak a lépéseket. Ha kész a forgatás, ami szerintem sok szempontból a legegyszerűbb része a filmkészítésnek, akkor jön az utómunka: megítélni, letesztelni, hogy jó-e a vágat.
Én akkor vagyok jó producer, ha tudom, kiknek kell megmutatnom a filmet,
kell-e tesztközönség, vagy hajlandó vagyok egyedül eldönteni, esetleg hagyom, hogy a rendező döntse el, és ő győzzön meg engem. Amit még a produceri feladathoz sorolnék: elkészíteni a marketingtervet, és nem elengedni a kezét az adott produkciónak. Mert van olyan, hogy akár 7–8 évig is „dolog van” egy filmmel. Mindenki más továbblép, egyedül a producer az, aki marad.
• Fotó: Helmeczy Dorottya archívuma
– Van olyan filmterved, ötleted, amit nagyon szeretnél megvalósítani, vásznon látni?
– Szeretnék egy nagy szerelmi történetet, olyan Rómeó és Júlia-szerűt, ami nem csak egy film, hanem egy brand is. Nincs ilyen nagy volumenű, monstre szerelmi történet a magyar filmpiacon, és szerintem nagyon hiányzik. Valamint a Tündérkertnek a második évadát nagyon szeretnénk megcsinálni. Most jönne Bethlen része, aki erős bástyája ennek a kártyavárnak, aki nem szenvedélyből uralkodik, hanem van érzéke ahhoz, hogy feleket egymással kiegyeztessen. Szerintem izgalmas lenne végignézni ebben a világban, ezt ő hogy tette meg, hogy tanuljunk belőle, lássunk egy olyan folyamatot is, amikor valakinek sikerült stabilizálni egy csomó mindent, és mellette még pasi is maradt.
Dobó Kata, színész-rendező
Össze lehet kacsintani vele ebben a férfias világban
Munkakapcsolatuk az El a kezekkel a Papámtól! című zenés családi film alatt szövődött, melynek Kata volt a rendezője, Dorottya a producere. „Szeretem az egyenes utakat, amikor a cselekedetek összhangban vannak a szavakkal. Tiszta, érthető kommunikáció. Dorottya pont ilyen. A mai világban ez ritka, és üdítő úgy dolgozni, hogy nem kell extra energiákat fektetni abba, hogy mit gondolhat a másik. Profizmussal és határozottsággal választja ki és viszi végig a produkciókat. De a határozott vezető mellett ott van a jó humorú nő is, akivel össze lehet kacsintani ebben a férfias világban! Biztonságban érzem magam mellette mint alkotó, mert jó ízlésű, hagy teret, amikor arra van szükség, abszolút bízik benned. Ez utóbbi hatalmas energiákat tud megmozgatni. Szerettem nagyon a vele való munkát!"
korábban írtuk
Lélek és elme összjátéka: anyaság kerekesszékben
Egy kismama, aki végtelen örömmel és türelemmel játszik, beszél a kisdedével, emellett sokat sír és örül, ha nyugodtan letusolhat. Ismerős? Talán a világ összes kismamája ilyen. Nehezített terep, ha a kismama kerekesszékben van.
