Molnár-Bánffy Kata • Fotó: Jónás Jácint
Első „címlaplányunk”, akinek a nagymamája hamarabb volt címlapunkon, mint ő maga, sok fronton harcoló kommunikációs szakember és több céget vezető vállalkozó, civil szervezetek aktív építője, a legtöbb munkája kapcsolódik valamiként Erdélyhez. Nem vallja magát erdélyinek, de nem is budapesti. Leányváron nőtt fel – Bánffy névvel – de nem is leányvári teljesen. Meglátása szerint ugyanis a „hovavalósiság” valamiféle gyökeret feltételez.
– Nagyon sok síkon mozogsz, melyek azok a projektek most, amelyek a fejedben futnak párhuzamosan?
– Ami a legjobban foglalkoztat éppen, az a Szilvássy Carola-filmnek a bemutatója, majdnem egy évet dolgoztunk rajta. (A maga természete szerint és szabadon címmel azóta már bemutatták a dokumentumfilmet Budapesten, Kolozsváron és Marosvásárhelyen is – szerk. megj.). Ez egy dramatizált jelenetekkel élvezhetővé tett egyórás dokumentumfilm, amit Ugron Zsolnával és Szebeni Zsuzsával csináltunk Szilvássy Caroláról, egy igazi konzervatív feminista ikonról. Ezért igazi feministának érzem magam, hogy ezt a filmet elkészítettük.
– Emellett még miken dolgozol éppen?
– Egy másik filmet is éppen most fejezünk be: Az elveszett király II. András királyról és feleségéről, Jolánátról szól, annak apropóján, hogy a Temes megyei Egres településen épp most tárják fel a sírjukat régészek. Amikor nem filmet forgatunk, akkor cégeket vezetek, a legnagyobb közülük a Salt Communications, egy kommunikációs ügynökség. Különböző szervezeteknek, intézményeknek, cégeknek, de leginkább ügyeknek a hírnevét, a reputációját igyekszünk növelni, és azon dolgozunk, hogy megismerjék őket. Tíz éve alapítottuk egy dizájner kollégámmal, Nagy Istvánnal, és független ügynökségként nagy dolog, hogy mostanra az első húsz PR-cégben benne van Magyarországon.
– Nem most kezdett érdekelni a nők ügye, egy ideje pedig a nőknek szóló Képmás magazin tulajdonosa is vagy…
– Mindig is érdekelt, hogy nőként hogyan tudunk boldogulni egy nagy vonalakban férfiak által vezérelt világban. Ezt nem negatív felhanggal mondom, történelmi adottságnak tartom. A Képmás magazinnak is egyfajta konzervatív feminizmust tűztünk a zászlajára. Ebbe a konzervatív feminista világképbe egyébként a Carola-film is tökéletesen belefér. Szilvássy Carola ugyanis a Helikon sok férfi szerzőjét menedzselte – Kemény Jánostól Bánffy Miklósig – de ő maga nem vált híressé. Talán nem is volt erre ambíciója. De neki küldték először a regényeiket, hogy visszajelezzen, tetszik-e neki vagy sem. Két regényről is tudjuk, hogy a főszereplőjét róla mintázták. Szilvássy Carola kellett ahhoz, hogy a Trianon utáni erdélyi magyar kultúra ilyen eleven legyen…
– Egy pillanatra még visszaugranék a múltba, számomra nagyon érdekes szakmai szempontból, hogy a miniszterelnök beszédírója is voltál…
– '98-ban végzős voltam az egyetemen, tavasszal nyert az első Orbán-kormány. Addig nem volt hagyománya ebben a régióban a kommunikációnak, mint mesterségnek. Például nem voltak ilyen szakok az egyetemeken. Engem érdekelt a terület, újságírónak készültem, és végül magyar-latin szakos lettem, mert az volt az illúzióm, hogy én majd egy latinos műveltségű újságíró leszek. Végzős voltam az ELTE-n, amikor az akkori Miniszterelnökségen elkezdtek összeállítani egy kommunikációs stábot, és az volt az elgondolás, hogy néhány tapasztalt szakember mellé kifejezetten pályakezdőket is felvesznek. Így kerültem be pályakezdőként a csapatba, aminek Wermer András volt a szakmai mentora. Nagyon jó iskola volt, és bár azóta kommunikáció szakot is végeztem, már két gyerek mellett, valójában Andrástól tanultam a legtöbbet erről a szakmáról, ez egészen biztos.
– A Média a Családért Alapítvány és díj kurátora is vagy…
– Az említett Alapítvány küldetése, hogy a családot mint értéket mutassa be a médiában. Minden újságírót arra ösztökél, hogy olyan cikkeket írjanak, amiben a család mint érték jelenik meg. Volt egy felmérés, ami azt mutatta, hogy a család a médiában a családon belüli erőszak kontextusában sokkal többször jelenik meg, mint értékként, és ezen változtatni akartunk. Ezért alapították a Képmás munkatársai ezt a díjat, amit bármilyen média-munkatárs elnyerhet, aki olyan anyagot készít, ami egyrészt szakmailag profi, másrészt a családról mint értékről szól. A magyarországi díj már több mint 15 éves. A külhoni változata, amit már én kezdeményeztem, Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és Délvidéken működő újságírókat jutalmaz, mindkettő komoly pénzjutalommal is jár.
– Bánffy névvel talán egyértelmű mindenki számára, hogy erdélyi származású vagy. De mennyire érzed magad erdélyinek, úgy, hogy nem Erdélyben születtél, nem ott nőttél fel?
– A családom egyértelműen erdélyi, a négy nagyszülőmből négy. De már nemcsak én nem születtem ott, hanem a szüleim sem. Mind az édesapám, mind az édesanyám a mai Magyarországon született, hasonló volt a sorsa a két családnak, mindkettőt az édesapa munkája szólította Budapestre. Az egyik nagypapám földművelésügyi miniszter volt a „kis magyar idők” alatt a Kállay-kormányban, a másik meg katonatiszt, aki a háborúban a magyar hadseregben szolgált.
Mindkét család itt ragadt a háború után Magyarországon, a nagypapáimat per alá fogták, bebörtönözték, meghurcolták, az anyák a kicsi gyerekekkel nem akartak visszamenni a román világba, a bizonytalanba.
Úgyhogy itt ragadtak Magyarországon, és itt telepítették ki őket, sokkal jobb sorsuk itt se lett. Ezek a családok összejáratták a gyerekeiket, ráadásul szegről-végről a két család rokon is volt, ahogy Erdélyben az összes történelmi család retyerutyája egymásnak. Nekem az Ugron nagymamám is Bánffy (Ugron Istvánné Bánffy Mária – szerk. megj.) – már szerepelt a Nőileg címlapján is –, tehát nekem két Bánffy-nagyszülőm van, az apai nagyapám, meg az anyai nagymamám. Volt alkalmuk a szüleimnek megismerkedni egymással.
– És ha úgy kérdezik, hogy hová valósi vagy?
– Ezt a kérdést nem szeretem, erre nem tudok jól válaszolni. Nem érzem magam budapestinek, erősek a vidéki kötődéseim, Leányváron nőttem fel, és részben most is ott élek. De a „hovavalósiság” gyökereket feltételez. Nagyon szeretek Leányváron élni, de pontosan érzem, hogy mi nem odavalósiak vagyunk. Azt se tudnám egyértelműen mondani, hogy erdélyi vagyok, nem akarom elvenni az erdélyiséget azoktól, akik tényleg azok. Furának érezném, ha erdélyinek aposztrofálnám magam. A családom erdélyi, és én ebbe az erdélyi családba tartozom, és annak ellenére, hogy nem ott élek, nagyon erős az erdélyi kötődésem.
– Melyik erdélyi települések jutnak elsőre eszedbe?
– A Bánffy nagyszüleim Fugadon éltek, az öcsém, Bánffy Farkas is Fugadon telepedett meg, úgyhogy ez az első, ami eszembe jut, illetve a vele szomszédos Magyarlapád, hiszen Fugadon nincsen magyar közösség, helyette a lapádiak lettek a mi fugadi családunk. A második helyszínem a háromszéki Dálnok, itt tartózkodom a legtöbbet, ha Erdélyben vagyok. Pont Háromszéken nem sok családi vonatkozásunk van, de aktív tagja vagyok a kolozsvári A Közösségért Alapítványnak. Ennek a tulajdonában van a dálnoki Gaál kúria, amiből mostanra első osztályú turisztikai helyet fejlesztettünk. De nagyon kedves nekem Kolozsvár, a családi vonatkozások, az évszázados hagyományok és Gergely Balázs miatt, akit nagyon kedves barátomnak tartok. Nagyon szeretünk például részt venni a Kolozsvári Magyar Napokon. Itt valahogy zsigeri módon otthon tudom érezni magam. Ugyanakkor az Ugron nagyszüleim az Ugron-kápolnában vannak eltemetve Szejkefürdőn. Ez is egy fontos igazodási pont az életünkben.
A legmeghatározóbb erdélyi élményem pedig az a zarándoklat, amikor a férjemmel kettesben gyalogosan jutottunk el Budapestről Csíksomlyóra. Az igazán erős és testközeli Erdély-élmény volt…
– Ennyi idő távlatából hogy érzed, mit tanított az öthetes zarándoklat?
– Nagy megtapasztalása volt annak, hogy az ember az erején túl is képes teljesíteni, ha Isten segítségét kéri hozzá, és annak is, hogy milyen kevésre van szükségünk ahhoz, hogy jó legyen létezni. Amikor az ember megy, nap nap után, újra meg újra megindul, ráébred, hogy minden vágya könnyen kielégíthető: éhes vagy, eszel egy szendvicset, fázol, fölveszel egy pulóvert, esik az eső, kabátot. Meleg van, jön egy kis szellő, megörülsz neki, kibukkansz egy dombhát mögül a táj elé, és rácsodálkozol, hogy milyen gyönyörű, és ennyi. Amikor nincsen semmid, tehát ebben a nagyon lecsupaszított, minimál működésben vagy, az a szabadságnak egy olyan foka, amit semmi másban nem lehet megtapasztalni. Nem a birtoklástól leszel szabadabb, az életed nem attól lesz több, hogy a lehetőséged vagy a pénzed több, hanem attól, hogy leszűkíted az életedet az alapkérdésekre. Másrészről kettesben mentünk a férjemmel (Molnár Gábor geofizikus, egyetemi tanár – szerk. megj.), sok év házasság után, és ez a házasságunknak is egy nagyon markáns és bizonyos értelemben katartikus élménye volt, hogy mi ketten együtt így ezt végiggyalogoltuk.
– Lelkes hobbikertész is vagy. Az hogy alakult?
– Azt vettem észre, különösen a zarándoklat óta, hogy akkor tudom a stresszt feldolgozni, hogyha a természetben vagyok. Erdőben is sokat járok, nagyon érdekelnek a gombák meg a növények. És fontos tudásnak érzem, hogy ételt tudjunk tenni a család asztalára akkor is, ha zárva vannak az üzletek. A fiaim már egyetemisták, a lánykám is nyolcadikos, most már több időm jut erre, úgyhogy annyi zöldséget, gyümölcsöt termesztek Leányváron, ami minket nagyjából önellátóvá tesz. Nagyon sok zöldséget teszek el, lekvárokat, savanyúságokat, lefagyasztok mindenfélét. Azt mondanám, hogy ez a hobbim, de degradálónak érzem hobbinak nevezni. Ez a sava-borsa az életnek.
– Keresztény-konzervatív értékek mentén élsz, hogy tudod ezt a gyereknevelésben összeegyeztetni a mai világgal?
– A gyerekeinket szabadnak és gondolkodó embernek neveljük, kérdéseket tesznek föl, és a válaszokat sokszor nem ott találják meg, ahol a szüleik szeretnék. Szerintem ez minden két generáció között így volt. Nem baj, ha ebben adunk nekik támpontokat: ezt úgy hívják, értékrend. Hibás gondolatnak tartom, hogy hagyni kéne, hogy mindent maguktól találjanak meg, szerintem ezzel rosszat teszünk nekik. Nem azért, mert nem adjuk át a meggyőződésünk, hanem azért, mert nem fogják magukat biztonságban érezni. Ahogy minden pszichológus elmondja,
a gyerekeknek, főleg a kamaszoknak igenis szükségük van a felállított keretekre, a falakra, hogy legyen honnan visszapattanni, miközben keresik a saját világukat.
A gyerekeink nagyon világosan tudják, hogy szerintünk mi a jó, mi mentén élünk, de azt is jól látják, hogy tisztelettel hátraléptünk egy bizonyos életkor után egy-két lépést az ő életükből. Ezt azzal hálálják meg, hogy nagyon erős bizalmi kapcsolat van, hála Istennek, köztük és köztünk.
– Mi tud kapaszkodót adni, hogy ne légy pesszimista, ha a gyerekek jövőjére gondolsz?
– A huszadik század után biztosan kijelenthetjük, hogy örököltünk egyfajta eszköztárat a túléléshez. Szerintem az erdélyiek ezt különösen is elmondhatják magukról. Van örökölt tudásunk arról, hogy felülemelkedve az évszázadokon, az örökkévalóság szempontjából nézve a dolgokra, lássuk, hogy vannak ugyan viharok, de majd elmúlnak. Annyi mindenen átmentünk – tatár, török, Habsburg, románok –, sosem volt valami könnyű. De ezeket mind túléltük, nem vagyunk elpuhult, nyugat-európai alakok. Ez azt is jelenti, hogy nem kell szoronganunk, vagy legalább megpróbálhatunk kevesebbet szorongani, mert van tudásunk arról, hogy az élet akkor is élet, meg érték, meg szeretni lehet egymást, ha nélkülözés van. Hogy a murok és a pityóka is jó étel, hogy nem kell kaviár. Ebben bízom. Nekem Leányváron a kamrám tele van. Nemcsak most, mindig – mert ez a normális. Télre beraktároz az ember. Ott van a bödön zsír, levágjuk a disznót, tele vannak a kamrapolcok… Városi ember ilyet már nem csinál. Van is oka a szorongásra.
korábban írtuk
Pakot Mónika: Gyógynövényekkel az adventi időszakban
Advent az elmélkedés, a befele fordulás ideje. Megnyugvás, a lélek kap teret. Ahogyan rövidülnek a nappalok, elhalványulnak a színek körülöttünk, a természet elcsendesedik, a pompás őszi színek gazdagságát a korai sötétedés, a szürke köd, eső váltja föl.
