– Egy román jazz-díva Székelyföldön. Hogy érzed, elfogadtak az itteniek, miután a székely férjed miatt ideköltöztél?– A székelyek nagyon tisztességesek, ez az első szó, ami eszembe jut, ha azokra az emberekre gondolok, akik közé önszántamból költöztem. Úgy látom, ha nyitott vagy, akkor nyitottak lesznek veled, ha elzárkózol, nem találsz itt otthonra románként. Ha családot szeretnél alapítani, békében élni, önmagadat megtalálni, ez a megfelelő hely.
– Olasz vér is csordogál az ereidben, ugyanakkor székely férjed van, és tanultál workshopokon Amerikában. Hiszel a multikulturalizmusban?
– Természetesen hiszek benne és az etnikai értékek integrációjában. Moldovai anya és máramarosi apa gyermekeként Dobrudzsában születtem, amely szerintem a romániai multikulturalizmus bölcsője. Az országban sehol nem él együtt ennyi népcsoport harmóniában, nekem is voltak macedón, török, tatár, lipován, görög pajtásaim.
Úgy nőttem fel, hogy megtanultam csodálni a különböző népek egyediségét, és így adom át gyermekeimnek a más népek iránti tisztelet fontosságát.
– Néhány éve azt mondtad, szenvedélyesen szereted Bukarestet, mert pezsgő város. Ennyi év nem Bukarestben élés után mennyire hiányzik a főváros?
– Az lehetetlen, hogy egy kultúrával teli város ne hiányozzon. Művész vagyok, és a bukaresti művészeti élet hiányzik a legjobban, ahogyan az is, hogy találkozzam azokkal a helyekkel és emberekkel, amiket és akiket szeretek. De szerencsére elég gyakran járok a fővárosba dolgozni, ugyanakkor rendkívül értékelem azt, ahol most élünk, a lehetőséget, hogy a lányaimat olyan környezetben nevelhetem, ami minden szempontból egészséges. Ma már nem költöznék vissza a nyüzsgés miatt, bár örülnék, ha a sepsiszentgyörgyi kulturális élet kölcsönözhetne egy kicsit a fővárosi pezsgésből.
– Mi hiányzik onnan a legjobban?
– A hazai és a külföldi előadók jazzkoncertjei és a képzőművészeti kiállítások.
– A jazzt csak egy réteg hallgatja, popot mindenki. Hogyhogy nem popénekesnő lettél? Soha nem gondoltál rá, hogy a nagyobb népszerűséget, ismertséget jelentő popzenét válaszd?– A popzene soha nem hozta meg számomra azt az izgalmat, amit akkor érzek, amikor jazzt hallgatok, éneklek vagy tanítok. Az Aranyszarvas Fesztiválon első díjat nyert Slang zenekar tagjaként volt lehetőségem nagyon sok ember előtt énekelni, de nagy fesztiválokon jazz formációban is 2000, 3000, sőt, 5000 fős közönségem is volt már. De nem feltétlenül a hallgatóság létszáma számít. Erős érzelmeket élek át rendkívül szűk körű koncerteken is, hiszen itt sokkal közvetlenebb a kapcsolat az emberekkel, mint egy nagy teremben. Egyébként úgy látom, hogy a hallgatóság a járvány óta már nem „pop-közönségre" és „jazz-közönségre" oszlik, hanem „élő közönségre" és „online közönségre".
– Az online jelenlétet említed. Mit gondolsz a mai, interneten épített celeb-világról?
– Nekem csak Facebook és Instagram oldalam van, illetve a zenéimet feltöltöm a YouTube-ra. De nem TikTokozok, nem élőzök nap mint nap. Én nem tudom, hogy kell celebnek lenni, nem is akarok ebben részt venni.
– De a popzenészek, és az általuk vagy nekik épített imidzs manapság népszerűbb, nem? Ez nem vonzó számodra?
– Persze jó lenne, ha az emberek ugyanúgy ismernék a jazz-zenészeket, mint a popzenészeket, de a helyzet az, hogy a jazz-zenészek az idejük nagy részét gyakorlással és próbákkal töltik, és egyszerűen nem marad idő arra, hogy a közösségi médiát ápolgassák. A popénekeseknek nem kell sokat foglalkozniuk a zenével, mivel leginkább nem ők írják a saját dalaikat, hanem zeneszerzők, szövegírók segítik őket, és profi stúdiókban veszik fel a lemezeket. Így ők jobban ráérnek celebkedni, imidzset építeni, a közösségi médiára tartalmat gyártani.
– Akkor te nem szoktál olyat csinálni, hogy bejelentkezel élőben a konyhádból, hogy „nézzétek, ma milyen jó csorbát főztem”?
– Nem, mert én nem főzök (nevet). Valódi székely konyha a miénk – amit az anyósom visz (kacag). Luiza Zan, az énekesnő, aki érdekes, a színpadon van. Persze
van egy másik része is az életemnek, ami a hétköznapokban zajlik, de az szerintem mások számára nem érdekes. Tudod, az milyen? Normális. Nevelem a gyerekeimet, mint más anyák, megetetem a kutyámat, elmegyek a boltba.
Az embereket, akik koncertre járnak és rajonganak egy művészért, a csillogás, a fény, a pompa érdekli. A boltban vagy kutyaetetés közben semmi csillogás nincs.
– A katedrán is megmutathatod magad, hiszen tanítani fogsz a brassói egyetemen.
– Egyelőre docensként fogok oktatni a Zeneművészeti és Pedagógiai karon, rendkívül izgatott vagyok és hálás a lehetőségért, hogy a hallgatókkal megoszthatom a színpadi tapasztalataimat, és „megronthatom" őket azzal, hogy egy reflektorfényes karrierről álmodozzanak. Fontos, hogy tanítsunk, mert kevés a pedagógus ezen a területen, és úgy érzem, nagy adag hitelességet hozok majd az egyetemre, hiszen egy több mint húsz éves pályafutás és több mint harminc év tanulás áll mögöttem.
– Hogyan látod, egy művésznek van társadalmi felelőssége? Fontos, hogy véleménye legyen társadalmi vagy akár politikai kérdésekben?
– Volt idő, amikor nagyon komolyan követtem a politikát és a közösségi médiában nyilvánosságra hoztam a meglátásaimat, de ez nem tett jót a szakmai életemnek, sőt, az emberi kapcsolataimra sem volt jó hatással. Egy ponton úgy döntöttem, hogy kiszállok ebből, főleg miután mind a személyes, mind az előadói Facebook-oldalamat feltörték egy komolyabb komment-vita után. A személyes meglátások nyilvános megjelentetése magában hordozza annak a veszélyét, hogy az internet népe ezért megbüntet, így ma már a véleményemet megtartom annak a baráti társaságnak, amelynek körében biztonságban érzem magam, és amelyben nem bántanak a gondolataimért.
– Akkor mégsem akarsz változást elérni?
– Dehogynem, de a Facebook-huszárkodással nem tudunk dolgokat megváltoztatni, a változást nem így kell kiharcolni. A színpad az én Facebookom, ez az én nyilvános terem. Ott tudom magam igazán kifejezni. A zene mindig igaz, soha nem hazudik, a szó pedig, amikor beszélek a színpadon, támogatja a zenét. Remélem, a koncertjeim után úgy megy haza a közönség, hogy kicsit többet tudnak a jazzről, az életről és az igazságról.
– De azért használod a közösségi médiát.
– Persze, például ma volt egy fontos téma, amiről beszélgettünk, ez pedig a body shaming. Megosztottam a személyes történetemet. Édesanyám kicsit duci volt és mindig szomorú, hogy nem tud lefogyni. Annyira stresszben élt emiatt, hogy cukorbeteg lett, ettől persze még rosszabb lett a helyzet, és nem tudott az életén változtatni. És meghalt. De nekem ő volt a legszebb nő a világon, a legszebb szemekkel. Én kiállok a Facebookon a bodyshaming, vagyis a testszégyenítés ellen. Fogadjuk már el egymást olyannak, amilyenek vagyunk! Azt vallom, a szépség nem feltétlenül belülről fakad, hanem körbe vagyunk véve gyönyörű dolgokkal a világban, és hagyni kellene, hogy ezek hassanak ránk.
Manapság túl van dimenzionálva a szépség fogalma, túl sokat foglalkozunk magunkkal, a külsőnkkel, be kellene fejezni, hogy a saját szépségünkre vagy nem szépségünkre koncentrálunk, inkább arra a sok szépségre kellene figyelni, ami a világban van.
– Te nem is nagyon sminkelsz, a színpadra sem.
– Nincs időm, ez az egyik ok. A másik, hogy most úgy gondolom, még fiatal vagyok, szép a bőröm, majd ki tudja, később, egyszer, ha idősen színpadra állok, akkor majd lehet… (mosolyog) Én ezt most nem tartom fontosnak. Túl sokat szorongunk a külsőnk miatt. Erre nekem nincs szükségem. Próbálok úgy élni, hogy ne stresszeljem magam fölösleges dolgokkal, és igyekszem mindenben meglátni a jót. De amikor nagyon szomorú vagyok, akkor is azt mondom, köszönöm, Istenem, ezt a pillanatot is.
– Miért köszönöd meg?
– Mert a szomorú pillanat is fontos. Ha soha nem vagy szomorú, akkor nincs viszonyítási alapod, akkor honnan tudod, hogy mi a boldogság? Kell az egyensúly.
– Két gyereked van. Anya vagy, miközben a karriered is szépen ível. Mi kell ahhoz, hogy ez a kettő egyszerre működjön?
– Ahhoz, hogy a családi élet és a színpadi élet párhuzamosan fusson, nagyon sok segítőre van szükség a férjtől, az anyóstól, a testvérektől kezdve a dadusokon, pedagógusokon át a barátokig. A karrier és a család együtt működtetése a megalkuvás és az elfogadás ötvözete. A férjem és a gyerekeim legtöbbször jönnek velem a koncertjeimre, akár külföldre is. A családom így sokkal egységesebb, mintha egyedül utaznék, még akkor is, ha ez logisztikailag néha nehéz.
– Említetted, hogy örülsz, hogy vidéken nevelheted a lányaidat. Falun építkeztetek, erdő vesz körbe benneteket. Szereted a természet ilyen fokú közelségét?
– A Duna-parton nőttem fel, mindig is álmodozó voltam, mindig a természet határozta meg a kreativitásomat, szóval igen, hihetetlenül boldog vagyok, hogy hallgathatom a tehenek kolompját, a levelek susogását, hogy bármikor nézhetem a napfelkeltét és a naplementét. Mindez lehetetlen volt számomra a tömbházban. A blokklakásban, ahol utoljára laktunk, csak azt láthattam, ahogy a nap visszaverődik a szomszédok ablakairól. Most az a csend, ami a kertes házunk udvarán van, a természet legszebb dala. Gyakran megyek sétálni a lányokkal a közeli erdőbe, gombát szedünk vagy gyógynövényeket gyűjtünk, hallgatjuk a patak csobogását és a madárcsicsergést. Áldás a természet ölében élni.
– Szereted a kicsi közösséget, a falusi életformát?
– Elég antiszociális szomszéd vagyok, mert nincs elég időm annyira bekapcsolódni a falu életébe, amennyire szeretnék. De szerencsés vagyok, hogy egy ilyen kicsi és nagyon kedves közösségben élhetek. Vannak közös akciók a településen, amelyekben általában részt veszünk, mint például az őszi és tavaszi nagytakarítás, vagy az ünnepekhez, karácsonyhoz, húsvéthoz kapcsolódó tevékenységek. Mi legjobban a karácsonyi koszorúk és díszek közös elkészítését élvezzük, ez már nincs is annyira messze.
– Székely férjeddel, aki informatikus mérnök, már jó pár éve együtt vagytok. Úgy érzem, megharcoltatok egymásért. Hogyan látod, mi a jó kapcsolat titka?
– A jó kapcsolat titkát nagymamám próbálta tanítani nekem. Eszerint a feleség legyen csendes, de szorgalmas, a férj pedig bőbeszédű, de a feleség kegyelmén.
– De te nem vagy csendes feleség…
– Nem hát, egyáltalán nem sikerült nagymamám tanítását elsajátítanom! (nevet) Nyilván nem én vagyok a világ legszorgalmasabb felesége, a férjem pedig székely, és ezzel nagyjából mindent elmondtam... (mosolyog) De továbbra is azt gondolom, hogy az igaz szerelem a titka, ami tíz év után is még összetart. És nézd meg, nélküle nem tudok semmit csinálni (kacsint), ezt az interjút sem tudtam volna elkészíteni veled, mert – azt hiszem, elárulhatjuk az olvasóknak –, ő tolmácsolt végig (mosolyog).
Névjegy: Luiza Zan 1980-ban született Tulcean. Négyéves korában kezdett énekelni, ekkor meg is nyert egy versenyt. Húsz évvel később ugyanazzal a dallal az Aranyszarvas Fesztivál győztese lett. A Montreuxi Nemzetközi Jazz Fesztiválon 2003-ban megkapta a zsűri különdíját. Tíz év bukaresti lét után Székelyföldre költözött, jelenleg Sepsiszentgyörgy mellett él családjával. Férje, Zoli informatikus mérnök, két lányuk van, Eva Luna és Abigél.
Fotó: Mihály László
korábban írtuk
Nagy Ágnes: „Itthon nem voltam bankár, se egyetemi tanár – itthon anyuka és feleség voltam”
Nagycsaládos létbe született, ahol magába szívta a tudást, az egymásra figyelés-, a jó kommunikáció képességét. A kíváncsiság motiválta karriere során, és ő lett a Román Nemzeti Bank 143 éves történetének első női- és magyar nemzetiségű tagja az igazgatótanácsban. Inspiráló beszélgetés Nagy Ágnessel mintákról, szakmáról, kíváncsiságról, pénzről és arról, ami most a legfontosabb neki: a nagymamaságról.
