– Hogyan lett a még gyerek Ágnesből a BNR igazgatótanácsának tagja? Egyenes út vezetett odáig?
– Egy olyan családba születtem, ahol édesapámék nyolcan voltak testvérek, mind jól képzett értelmiségiek voltak, a tudásukhoz és lehetőségeikhez mérten képezték magukat. Összetartó család volt, mai napig emlékszem a névnapokra, születésnapokra, amiket mindig megtartottunk, verset mondtunk, énekeltünk.
Nagyon sok képességet tanultunk meg öntudatlanul ebben a családban: egymást meghallgatni, beszélgetni, vitázni. Felkészített arra, hogy ki tudj állni, a gondolataidat ki tudd fejezni és képes legyél párbeszédet folytatni.
Gyerekként nagyon kíváncsi természetű voltam, meg szerettem volna tudni, mi hogyan működik, miért pont úgy, és persze rácsodálkozni mindarra, amit megtapasztaltam. És ahogy Arisztotelész a gondolkodásról írja: „az embereket a tudás felé a csodálkozás irányítja.’’ Így ez a gyermekkori kíváncsiság aztán átterelődött szakmai kíváncsiságra, keresni az értelmét azon összefüggéseknek, amelyek a gazdaságot irányítják, mozgatják. Ennek megértéséhez nagyon sok tanulásra-, de elsősorban kognitív képességekre-, logikus gondolkodásra, racionális döntések meghozatalára van szükség, és persze ebben a szakmai kíváncsiságom motivált.
– Mennyire volt a szakmai út (a közgazdaság, a reál tudományok) saját döntés?
– Nagybátyáim voltak közgazdászok, a nővérem is az lett, és adta magát, hogy én is erre a pályára lépjek. Az édesapám irányított ebben, bár ő nem volt közgazdász. Mindig azt mondta: „a tanulás nem egy egyszerű dolog,
a tanulás erőfeszítés. És ha már tanulsz valamit, a tudást - lehetőségek szerint - a legjobbaktól-, a legjobb helyen kell megszerezni”.
Így kerültem Bukarestbe, a Közgazdasági Akadémiára, ráadásul a „legelméletibb” szakot, az általános közgazdaságtant választottam, ahol mindössze ötven hely volt országszinten. Pechemre ezt a szakot elvitték a pártiskolába az első év végén, és minket – anélkül, hogy megkérdeztek volna – áttettek a gazdasági kibernetikára és statisztikára, ami a közgazdaságtan legabsztraktabb ága. Bár most már azt mondanám, hogy ez a két ág valahol összecseng, ahogy a zene a matematikával. Az egyetem után a marosvásárhelyi statisztikai hivatalba kerültem, ami akkor egy nagyon jó intézet volt, bár – tudjuk mindannyian – az adatok, amiket ott feldolgoztunk, messze álltak a valóságtól. Viszont a statisztikát, mint tudományág, mint módszertan, nagyon szerettem, mert az általános, nem változik, de fejlődik. Édesapám szerint, ha dolgozol, teljesítened kell azt, amiért felvettek.
Nem azért kapod a fizetést mert szép vagy kedves vagy, hanem azért, hogy mennyire vagy képes jó minőségű- és felelős munkát végezni.
Mindig az motivált, hogy még többet tanuljak és többletértéket tudjak produkálni. Éppen ezért, amint lehetőségem volt, felvételiztem 1998-ban az Közgazdasági Akadémia doktori iskolájába és ledoktoráltam. Immár egyetemen is tanítottam.
– Innen még mekkora lépés volt az igazgatótanácsi tagság?
– ’90-ben, a fordulat után én már egy kétgyermekes családanya voltam. Aztán a magyarországi közgazdász társaság felvállalta, hogy az erdélyi magyar közgazdászoknak a piacgazdasággal kapcsolatos elméleti tudását egy kicsit elmélyíti. Ez érdekelt, mert piacgazdaságot az egyetemen alig tanultunk. És megalakult a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) is, és én nagyon szívesen jártam ezekre a tanfolyamokra. Úgy gondolom, mindannyian, akik részt vettünk ezeken a képzéseken, szervesen benne voltunk abban a folyamatban, ami a piacgazdaságra való áttérést jelentette. Aztán városi tanácsos lettem Marosvásárhelyen, a közgazdászok között már ismertek, tudták, hogyan tudok csapatban együttműködni, hogyan tudom a gondolataimat kifejezni, érvényesíteni, és így adódott, hogy
1998-ban - az RMKT javaslatára – az RMDSZ felkért, hogy legyek a Román Nemzeti Bank igazgatótanácsának a tagja.
Hatalmas kihívás volt számomra szakmailag, de nagy volt bennem a kíváncsiság, hogy ez hogyan működik, képes leszek-e helytállni, megérteni a makrogazdasági és monetáris folyamatokat (immár nem a szakkönyvekből), és döntéseimmel hozzájárulni a gazdaság fejlődéséhez. Nagy megtiszteltetés volt, óriási felelősség, és mint mindenhez, bátorság is kellett ezt a lépést megtenni.
– Ma is nehéz egy nőnek felelős beosztásba kerülni, elismertté válni a férfiak által uralt vezetői szférában. Ágnes egyedüli nőként- és első magyar anyanyelvűként volt tagja nagyon hosszú ideig a Román Nemzeti Bank vezetőtanácsának. Hogy élte ezt meg, hogy ide bekerült?
– Nem hátrányként éltem meg, hanem úgy, mint a kivételt, mert nem voltam se férfi, se fővárosi, nem dolgoztam előtte a központi banki rendszerben, szóval teljesen kívülálló voltam, nő, és ráadásul magyar. A Román Nemzeti Bank 143 éves történetében elsőként került nő és magyar nemzetiségű az igazgató tanácsba. Fontos megjegyeznem, hogy egy kivételes igazgatótanácsba kerültem, amelyet Mugur Isărescu vezetett, aki sosem akart mindenki fölött állni. A tanácsban őt az motiválta, hogy a körülötte levő szakemberek minél képzettebbek legyenek, minél több információval és szaktudással rendelkezzenek. Ezért én például az első mandátumomtól kezdve nagyon sokat képeztem magam. A legújabb központi banki-, monetáris politikai-, illetve makrogazdasági tudást próbáltam elsajátítani, mert ne felejtsük el, hogy én a 21 évben, amit ott töltöttem, mindig legalább két akadémikussal voltam az igazgatótanácsban. És
ez az igazgatótanácsi tagság nem azt jelentette, hogy szépen elüldögélek és bólogatok. Ott mindenkinek a saját véleményét kellett elmondania, és mindenki véleménye egyformán értékes volt.
Az élethosszig tartó tanulás egyike azon pilléreknek, ami nagyon fontos, bármilyen területen is tevékenykedtem.
– Mi volt az erőssége, ami által elérte, elismerjék ebben a férfiak által uralt világban?
– Ha valami nem volt elég érthető a gyűlésre való készülés során, sosem szégyelltem kérdezni azon igazgatóságoktól, akik az anyagot döntéshozatalra előkészítették. És ezt roppant jól fogadták, mert azt érezték, hogy érdekel, és felelősséget érzek a döntések meghozatalában. De vezető pozícióban azt néztem, hogy az adott kérdésben ezen a legfelsőbb szinten kell dönteni, vagy csak az adott téma végrehajtásában az igazgatók a felelősséget szeretnék felfelé irányítani? Tekintettel arra, hogy én a rendszeren kívülről jöttem, jobban meg tudtam érteni a döntés hatásait, sokszor az igazgatótanácsba a véleményemmel egy külső szemléletet hoztam a társadalom különböző rétegeit figyelve (lakosság, gazdaság különböző szegmensei stb.), így belső
rálátásom volt olyan dolgokra, amelyekről más igazgatótanácsi tagnak nem volt ilyen közeli ismerete.
Egy monetáris politikai döntést úgy kell meghozni, hogy azt a társadalom minden szegmense elfogadja, hisz mindenkire hatással van például a kamat növekedése vagy csökkenése. És érvelni kell, elmagyarázni, hogy az adott időszakban az a döntés, amit meghozunk, miért jó vagy miért rossz. És én ezt el tudtam mondani, igazgatótanácsi szinten is megfogalmazni. Jól tudtam csapatban dolgozni, döntéseket meghozni és érvelni, a vitákban hatékonyan részt venni.
– Ez lehetett a sikere?
– Nem tudom. A siker mindenkinek mást jelent. Einstein szerint: „ne sikeres próbálj lenni, hanem értékes’’. Viták mindig voltak. De csak a vitákból születnek meg azok a döntések, amelyeket végül elfogadunk. Az biztos, hogy minden döntésnek komoly következményei voltak, vagyis ez a tisztség nagyon nagy felelősséggel is járt. És hogyha nem méred fel azt, hogy a döntésednek milyen következményei vannak, akkor nem biztos, hogy sikeres vagy abban a pozícióban, amit betöltesz. Nem sikerre, hanem eredményes cselekvésre törekedtem, amit a Román Nemzeti Bank igazgató tanácsi szintjén nagyon értékeltek.
– A karrierépítés és az anyaság egy nő életében sokszor okoz feszültséget. Ezt hogyan kezelte?
– Amikor én ezt '98-ban elvállaltam, akkor tudtam, hogy ha valamit nagyon komolyan és felelősen akar végezni az ember, akkor az nem csak annak a feladata és hozzáállása, aki a kihívást-, munkát elvállalta, hanem a családé is. Mi együtt hoztuk meg a döntéseket. Nem voltam állandóan Bukarestben, többnyire Vásárhelyen voltam. És én
itthon nem voltam bankár, se egyetemi tanár. Én itthon anyuka és feleség voltam, és próbáltam ezt a feladatot – született adottságaimból vezérelve és lehetőségeimhez képest – ellátni.
Ugyanakkor igyekeztem mindig mindent előre megszervezni, hogy zökkenőmentes legyen a családi életem, mert a család a legeslegnagyobb öröm és a legeslegnagyobb boldogság. A szakmai siker életem szakmai teljesítményének az elismerése, egy értelmes munkának az eredménye volt, amit úgy néz ki, teljesíteni tudtam. Szerintem a legnagyobb örömök érzelmi síkon vannak, és azt én a családom körében megtaláltam.
– És akkor mi a siker Ágnes számára?
– A siker... Ennek annyi féle megközelítése van… De én csak azt mondom, hogy a jól elvégzett munka eredménye a siker. És itt a jól elvégzett munkában az értelmesen elvégzett munkát értem. Tehát, hogy van értelme annak, amit csinálsz. Engem nem a siker motivált. Nem azért csinál az ember valamit, hogy sikeres legyen, hanem mert szakmailag úgy érzi, ez egy olyan dolog, amit érdemes körbejárni, mélyebben tanulmányozni, és megnézni, hogyan lehetne azt a legjobban alkalmazni. Ha ez sikerül, és pozitív az eredménye, akkor azt jelenti, hogy mindaz a befektetett idő, energia, munka, szellemi hozzáállás nem volt hiábavaló.
– Úgy látom, nagyon pozitívan szemléli a világot.
– Ez valóban így van. Én sosem azt néztem, mit miért nem lehet. Ha valamit elvállaltál, akkor azt kell megnézni, mit tudsz te ehhez hozzáadni?
Ha például vezető vagy, akkor csak hozzáadott értékekben gondolkodhatsz döntéseidben: hogy ez a döntés, amit ma meghozok, ez előre fog vinni?
Ez az igazgatótanácsi döntéseknél is nagyon fontos volt.
– Aki a pénzügyekben ennyire jártas, hogyan gondolkodik a pénzről?
– Pénzre szükség van, ez vitathatatlan. Én a kilenc éves statisztikai intézeti munkám során az életszínvonal mérésével is foglalkoztam. Ezt a módszert ma is alkalmazzák, mert a családi költségvetések mutatják az ármozgásokat. A felmérésben különböző kritériumok szerint kiválasztott családok vesznek részt, akik minden hónapban vezetik a jövedelmeiket és kiadásaikat. Ebből lesznek azok a mutatók, amelyek az inflációnak lesznek az alapjai. A statisztikai intézetben megtanultam ezt a módszertant, és rájöttem, ha anyagiakról van szó,
nem abból kell kiindulni, mennyi a bevételed, hanem hogy az élettel szemben milyen elvárásaid vannak.
És ehhez mérten kell kiszámítani a költségvetést. Ott derül ki, mekkora a pénzügyi rés az elvárások és a bevételek között. Egy racionálisan gondolkodó ember számára akkor már igazítani lehet a jövedelmet ehhez az elváráshoz, elgondolkodni azon, hogy az elvárásaink reálisak vagy sem a pénzügyi képességeinkhez képest, vagy a jövedelemszerzési képességeinket kellőképpen kihasználjuk-e. De a boldogság mutatója nem csak a pénzből áll. A boldogságban nagyon sok olyan dolog van, ami nem a pénzhez kapcsolódik. Éppen ezért én azt mondom, hogy a pénz az csak egy része annak, hogy boldog legyek. De nem az, ami motivál engem abban, hogy ez nekem a boldogságot tudja nyújtani. Hangsúlyozom, a boldogságot azt a családban kell megtalálni.
– Az elismerés fontos volt az életében? Kitől várta, vagy kinek szeretett volna megfelelni?
– Nem volt bennem elismerésvágy. Tettem a dolgom. A központi bankban is csak a feladatra összpontosítottam, itthon pedig anya és feleség voltam, Kolozsváron az egyetemen pedig próbáltam a diákjaimra koncentrálni. Átadni nekik mindazt a tudást, amire szert tettem, főleg gyakorlati síkon. Persze megtisztelő, hogy két ország legfelsőbb szinten elismerte munkámat, de az RMKT kitüntetései (2008-ban az Év Közgazdásza - Kerekes Jenő-díj, 2022-ben a Wesselényi-díj - szerk.megj.) álltak a legközelebb hozzám, mert az a szervezet, amely 1998-ban az igazgató tanácsba javasolt, elismerte azt a szakmai munkát, aminek az eredményét díjazták.
– Hogyan viszonyul az idő múlásához? Mi az most, amiben ki tud teljesedni?
– Úgy gondolom, elsősorban tisztességgel és becsülettel kell lezárni a mögöttünk hagyott időt. Nekem a legnagyobb elégtételem a Nemzeti Bankból való kilépéskor az volt, hogy ez is az én döntésem volt. Miután eljöttem onnan 2019-ben, még 2 évig a kormányzó szaktanácsadója voltam, mert azt mondta, 21 év tudását nem lehet egyik napról a másikra elengedni. Azonban nem akartam még egy mandátumot, én akartam kilépni. Úgy gondolom, képes voltam ezt tisztességesen lezárni. Készültem is erre, hiszen az utánam jövő kollégával, Bálint Csabával már 2018-tól együtt dolgoztunk, és próbáltam átadni neki mindent, amire szüksége lehet, hogy képes legyen ezt a nem egyszerű munkát elvégezni. Fiatal, és annak örvendek nagyon, hogy remekül végzi a dolgát. Ugyanúgy az egyetemre is próbálom bevonzani, hogy a gyakorlat ott is folytatódjon tovább. Jelenleg a fenntartható fejlődés tanácsának vagyok a tagja, ami egy tanácsadói szerv. Időnként felkérnek különböző zöld finanszírozási problémákkal való vélemények kifejtésére, vagy a fenntarthatóság gazdasági mutatói értelmezésére, elemzésére. De ez már csak egy felüdülés, hisz öröm látni, hogy a társadalmat egyre jobban foglalkoztatja ez a téma.
A legnagyobb prioritásom most már az életben, amit szívből csinálok, és amiért boldog vagyok, hogy a sors megadta nekem, hogy van két gyönyörű unokám.
Bízom benne, hogy képes leszek annyi szeretetet, odaadást és figyelmet adni nekik, amennyit ők tőlünk igényelnek. Nagy boldogság egy nő életében, hogy az idő múlásával anya és nagymama váljék belőle.
Fotó: Nagy Ágnes archívuma
korábban írtuk
Csép Éva Andrea: A mostban tudok leginkább létezni
Azok közé tartozik, akiknek a legtöbb ismeretük van a nők és családok helyzetéről az országban. Apró lépésekben haladt politikai karrierje, az RMDSZ parlamenti képviselőjeként immár hatodik éve a családok, a nők, a fogyatékkal élők és a nyugdíjasok ügyét képviseli. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. áprilisi lapszámában jelent meg).
