– A szomszédban zajló háborús események milyen hatással voltak rád közéleti- és magánemberként?
– Teljesen valószerűtlennek tűnt az egész, és szerintem nem csak én voltam így vele. Nem hittük el, hogy megtörténhet a 21. században, hogy atomfegyverekkel fenyegetőznek, szirénák szólnak, és az emberek alagsorba menekülnek. Nagyapám orosz fogságban volt, és sokat mesélt a háborús időkről, arról, hogyan menekült meg a döglött ló alá fekve, hogy ne találják el a töltények, hogyan ittak vizet a lópata nyomából… Azt látni, hogy ma újra háború van, borzasztó. Én azt tapasztaltam, hogy
az idős személyek, például a szüleim is, jobban megijedtek, hisz ők sokkal közelebbről tapasztalták meg a háborút vagy annak következményeit.
Sok nyugdíjas hívott fel azért aggódva, hogy biztos el fogják venni a nyugdíjukat, mert fegyverekre kell költeni a pénzt. Vagy a fogyatékkal élő gyerekek szülei kérdezték, hogy ki fog gondoskodni a gyerekükről, ha őket besorolják katonának. Krónikus betegségben szenvedő mondta, hogy ha háború lesz, meg fog halni, mert nem fog tudni kétnaponta dialízisre járni.
– Politikusként mit tehetsz ilyenkor?
– Első lépésként tájékozódtam, hogy mit jelent nekünk a NATO tagság, aztán az információ átadása. Fontos volt elmondani, megnyugtatni az embereket, hogy ameddig NATO tagok vagyunk, a tagországok egységesen kiállnak egymásért, és nem kell megijedni. Ugyanakkor nem lehet felvállalni annak a felelősségét, hogy azt mondd, nem lesz háború. A tájékozódás mellett pedig felelős politikusként azt kellett megnézni, hol és miben tudok segíteni. Például segítségnyújtásra ösztönözni az embereket, megnyugtatni, akit kell, szállást nyújtani a menekülteknek, adományozni. Ebben láttam a szerepemet. Nem gondoltam, hogy ilyen közelről fogom megélni azt, amiket a nagyapám mesélt.
– A nők különösen sérülékenyek és kiszolgáltatottabbak is, ha a biztonságuk veszélybe kerül...
– Talán, mert érzékenyebbek vagyunk. Valamint mi, nők nagyobb felelősséggel viseltetünk a családunkon belül is, hisz nemcsak a gyerekekről gondoskodunk, de az idős hozzátartozókról is. Minden nő kialakítja a saját kis rendszerét, a biztos pontokat, amelyek között mozog és éli az életét, és ez biztonságot ad. Ha valami miatt nem látjuk már ezeket a biztos pontokat, akkor – én magamról is tudom – elbizonytalanodunk, kicsit megbicsaklunk. Ugyanakkor a nemiségünkből adódóan is kiszolgáltatottabbak vagyunk. Az Ukrajnából menekülő nők most még inkább sérülékenyek. Halljuk, hogy helyenként nem pont célirányosan osztják szét a segélyeket a határon túl. A történelemből tudjuk, hogy a sérülékenységből adódóan sajnos a korábbi háborúkban sok nő szexuális szolgáltatásokat nyújtott annak érdekében, hogy megkapják az alapvető élelmiszereket, vagy a gyerekeik számára szükséges tápszert, pelenkát. Ezért arra kell figyeljünk, hogy a segélyosztásban legyenek ott a nők is. Persze ezt nehezebb megvalósítani, mert az a nő, aki segélyakcióban vesz részt, otthon kell hagyja egy bizonyos időre a családját. De ez fontos pont, és erről beszélni kell. Vagy a másik, hogy a Romániába érkező nők, lányok biztonságban jussanak tovább innen, ne legyenek az emberkereskedelem áldozatai.
– De azt látod te is, hogy egy-egy ilyen helyzet kapcsán a nők össze tudnak fogni és egymást támogatni?
– Ez teljesen természetes. És ha már megtapasztaltál hasonlót, még empatikusabb és segítőkészebb vagy. A női szolidaritás ilyen helyzetben sokkal inkább megvalósul. Láttuk a babakocsigyűjtési akcióban, hogy rövid idő alatt, nagyon sokan segítettek. Ez megint megmutatta, mekkora ereje van a nőknek, össze tudunk fogni, mert érezzük, mire van szüksége egy anyának, aki menekül. Voltak olyan adományozók, akik korábban családon belüli erőszak áldozatai voltak, otthonba kerültek, és elmesélték, emlékeznek arra, mit jelentett nekik, amikor kaptak néhány dolgot, vagy amikor egy rendőr elment a gyerek kedvenc macija után, mert anélkül a kicsi nem volt hajlandó iskolába menni. Most képzeld el, hogy menekülsz, gyerekkel és nincs semmid…
– Volt benned is félelem?
– Volt, igen, és megvan a mai napig. Elgondolkoztam, hogy ha menekülnöm kéne, mit tudnék, mit kellene magammal vinnem. Mert ha nálunk is háború lenne, akkor én is menekülnék, és menteném a családomat, mielőbb biztonságban szeretném tudni őket, másrészt nagyon nehéz lenne látnom, hogy a két fiamat vagy a páromat elviszik katonának.
– Térjünk át egy kevésbé szívet tépő témára. Sokan hiszik azt, szinte lehetetlen három gyerek után karriert építeni, azonban te kiváló példa vagy erre. Mennyire volt tudatos ez az életút?
– Azt tudtam, hogy fiatal édesanya akarok lenni, és a lányom barátnője. A Jóisten megsegített ebben: fiatal anya is lehettem, és kislányom született elsőnek. Minden annyira természetesen jött: befejeztem az iskolát, szerelmes lettem, és férjhez mentem. Boldogan mondtam igent 21 évesen. Akkor azt éreztem, erre van szükségem, hogy családot akarok, azt, hogy sokan üljünk az asztal körül a vasárnapi ebédnél. Megvolt bennem ez a kép. Egyébként 17 éves koromtól dolgoztam már. Van egy gyönyörű szakmám, arany-, ezüstműves vagyok. Aradon végeztem el a szakiskolát mindenki nagy meglepetésére.
– Szakiskola? Aradon? Hogy fogadták ezt a tervet a szüleid?
– Most tudatosul bennem, hogy a szüleim mekkora bizalmat szavaztak nekem 14 évesen azzal, hogy elengedtek, és elfogadták, hogy nem a Bolyaiba megyek (Bolyai Farkas Elméleti Líceum – szerk. megj.), hanem egy szakiskolába. Az aradi három év egy életiskola is volt, önállóságra és felelősségre tanított. Miután hazajöttem, még három évig jártam iskolába, hogy az érettségi is meglegyen. 23 éves voltam, amikor megszületett Vivi. Aztán jöttek az ikrek. 14 hetes terhesen tudtam meg, hogy ikreim lesznek. Rám tört a remegés, még most is érzem. Nagyon örültem nekik, de voltak félelmeim: hogy egészségesek legyenek, hogy ne legyenek koraszülöttek, természetes úton szülessenek meg, szoptatni tudjam őket. És ezek mind így történtek.
Szoktam mondani, hogy engem ott fent valaki nagyon szeret. A gyerekeimmel kijátszottam magam, megéltem az anyaságot, de egyszer eljött a pillanat, hogy valami más kell. Azt éreztem, újra tanulni szeretnék.
– Miért akartál váltani?
– Az ékszerműhelyemet átvette a férjem, ő is kitanulta a szakmát. Én már valami mást akartam. Gondolkodtam sokat, hogy mi legyen. Egy nagyon száraz pénzügy szakról, éppen Anna (Kádár Annamária, Andrea unokatestvére – szerk. megj.) beszélt le, és ő ajánlotta a Sapientiát. Tíz év kihagyás után ültem újra iskolapadba, de annyira jól esett újra tanulni.
– A kommunikáció és PR szak után, hogy jött az életedbe a politika?
– Már előtte is volt politika. Még otthon voltam a gyerekekkel, és egy kampánykommunikációs képzést hirdetett meg az RMDSZ 2003-ban. Porcsalmi Bálint tartotta, és ő fertőzött meg a politikai kommunikációval. Utána elhívtak egy-két rendezvényre, és szépen lassan beszippantott az egész.
Én soha nem vágytam arra, hogy magas, vezetői tisztséget töltsek be. Az volt bennem, hogy ahová megyek, ott a legjobban elvégezzem a dolgomat, ott legyek, ahol szükség van rám.
És azt hiszem, ezért élem meg másképp a helyemet a szervezetben, mert lépcsőfokonként lépegettem felfelé. Egy kis, 8 éves, Erdély FM-es szünet alatt, ahol marketingigazgató lettem, párhuzamosan, szabadidőmben ott volt a politika. Tevékenykedtem megyei önkormányzati tanácsosként, ifjúsági szervezetet vezettem, majd jött a nőszervezet. Nem terveztem semmit tudatosan, és mondják, hogy ez nagy hiba, de én a mostban tudok a leginkább létezni.
– 2016-ban Maros megye képviselőjelöltje lettél.
– Nekem meg nem fordult a fejemben, hogy én valaha képviselő legyek. A közösség bátorított, támogatott. Barátaim azt tanácsolták, inkább ne induljak. Én pedig úgy voltam vele, hogy válaszút elé érkeztem. Ha a jelöltek rangsorolásakor a bejutó helyekre kerülök, akkor az azt jelenti, hogy a szervezetnek szüksége van rám, az eddigi munkámat értékelik, és ez alapján érzik, hogy nekem ott van a helyem. Ha pedig a rangsoroláskor úgy látom, a szervezetnek nincs szüksége rám, akkor a kommunikációs szakmai vonalon építem magam tovább.
– Miért éppen családi-, szociális- és munkajog a területed?
– Maros megyei tanácsosként első mandátumban jogi, majd másodikban már a kulturális és szociális bizottságban dolgoztam. Sokat köszönhetek Lokodi Emőkének, aki akkor megyei tanácselnök volt, és nagy példakép számomra, mert maga mellé vett, és segített jobban megismerni a megyei önkormányzat működését. Meglátogattam az összes szociális intézményt a megyében, hogy lássam, miként működnek a gyerekotthonok, a rehabilitációs központok, a családi típusú házak, stb. És ez most nagy hasznomra válik.
Amikor képviselő lettem, megfogalmaztam magamnak az irányvonalat: csak azt tudom felvállalni, amiben jól érzem magam, és úgy érzem, hogy van kellő tudásom és szakismeretem ahhoz, hogy akár éjszaka háromkor is válaszolni tudjak a kérdésekre.
Mert csakis ott tudok helyt állni, ahol magabiztos vagyok. Az oktatásügy is érdekelt volna, de ott már volt egy nagyon jó szakember. A másik terület a szociális és munkaügy volt, amit úgy éreztem, szívvel-lélekkel tudok majd csinálni.
– Milyen megvalósításokra vagy a legbüszkébb?
– Igazán büszke vagyok arra, hogy a nyugdíjak mellett az elmúlt öt évben sokat foglalkoztam családpolitikával, a fogyatékkal élők jogaival, szociális szolgáltatásokkal, bántalmazott nőkkel, és egy új szemléletmóddal sokkal nagyobb hangsúlyt tudok fektetni ezekre a kérdésekre. Ez rendkívül nehéz feladat, de lelkesítő is, mert folyton tanulni kell. Most épp a gyerekjog van terítéken. De Bukarestben néhány éve elvégeztem a humánerőforrás menedzsmentet, tavaly egy munkatörvénykönyves szakértői tanfolyamot, mert ezekre szükségem van. Ezeknek köszönhetően tudom jól ellátni a feladataimat, amelyekkel a közösség megbíz. Én nem munkaként élem meg a munkámat, és ezért nem is tudom lezárni, hogy négy órakor kimentem az irodából, és aznap többet nem foglalkozom szociális ügyekkel. Számomra ez már egy életforma, nem érzem kényszernek, hogy néha órákon keresztül matatok két törvénycikkellyel, hogy megértsem.
– Egy nő életében több újrakezdés van: amikor gyerekünk születik, amikor ők kirepülnek a fészekből, ha új szakmát tanulunk, vagy akár válás után. Te ezeket hogyan élted meg?
– Volt, ami kihívás volt, és volt, ami hosszú feldolgozási folyamatot igényelt. Egy válásnak is megvan például a gyászfolyamata, ezt fel kell ismerni, és ha kell, segítséget kérni, hogy túljuss rajta. De a gyerekek elengedése is egy nagyon furcsa és néha a gyászfolyamathoz hasonló érzés. Én pont ebben az időszakban vagyok, hisz a gyerekeim már nem élnek velem. Budapestre költöztek tanulni, és ez már nem ugyanaz a távolság, mintha Kolozsvárra kellene menni, ha szükségük van rám… Egyik nap az egyiket, másik nap a másikat hívtam fel, hogy halljam a hangjukat, tudjam, hogy minden rendben van, ettek-e rendesen? (nevet) Két hét után megkérdezték, hogy nem lehetne úgy csinálni, hogy ne hívjam őket épp minden nap? Ha baj van, ők jelentkeznek.
– Nehéz lehet ezt hallani egy anyának.
– Az elengedés nagyon nehéz folyamat, de mégis büszkeséggel tölt el, hogy nélkülem is tudnak boldogulni, hogy megállnak a saját lábukon. Szóval, próbálom ezt elfogadni, elengedni őket, és bízni bennük. De mindez nagyon nehéz. Alig várom, hogy lássam, halljam őket. Fontos, hogy ők is tudják, bármire szükségük van, bármilyen problémájuk van, akkor az édesanyjukra számíthatnak.
– Nőként, hogy éled meg a változásokat, azt, hogy az idő telik?
– Fiatalon vállaltam gyereket, így most már a nagymamaságra fogok szépen lassan készülni (mosolyog), de én nem érzem magam idősnek. Nagyon jól érzem magam a bőrömben, kiegyensúlyozottabb vagyok, békésebb, sokkal nyugodtabban tudok döntéseket hozni. És
szeretem az ősz hajszálaimat, nem fogom befesteni azért, hogy ne mutassam a koromat, és a ráncaimat is szeretem.
Amit viszont bánok, és ez a jövő kihívása, hogy valamilyen formában a rendszeres testmozgás is része legyen az életemnek. Most sokkal többet jelent nekem, ha reggel fél órával többet alhatok. Szóval van pezsgés, életkedv bennem, vannak kihívásaim. Új házat építek, újrakezdtem az életemet, megvalósítom több mint tíz éves álmomat. És a párom is támogat ebben. Azt hiszem, nagyon-nagyon hálás lehetek azért, ahol most vagyok.
Fotók: Rab Zoltán
korábban írtuk
Tapasztó Orsi: Mindannyian tökéletlenek vagyunk
Stílusos szemüveg, elegáns ing, de laza, azonnal barátságos hangnem. A humorát nem tudja – nem lehet és nem is kell! – véka alá rejteni, mindent érez, amit mond: a szavai könnyedek, de a súlyuk is megvan. A szatmárnémetiből származó Tapasztó Orsi kolozsvári tanulmányai után került Budapestre. Fizikus, korábban a Magyar Tudományos Akadémia kutatója volt, nemrégiben vált papíron és lélekben is édesanyává, és a hatalmas népszerűségnek örvendő @nemakarokbeleszólni Instagram-oldal egyik működtetője. Internete
