– Hadd kezdjük rögtön ezzel: az Instagram oldalatok csupa olyan témával foglalkozik, amibe senki nem akar beleszólni, mégis megteszi. Hogy hogyan indultatok, arról talán többet olvasni, de én a miértjére vagyok kíváncsi: üzenni akartok a rokonoknak?
– A fő indíttatás az volt, hogy egy játszótéren álltam a gyerekkel, és meghallottam két anyukát beszélgetni. Az egyik anyuka kifejtette a másiknak, hogy az ő gyerkőce mennyivel tökéletesebb, mint a másiké, mert már 3 évesen elkezdett olvasni... Láttam, hogy a másik anyuka egyre rosszabbul érzi magát, a „tökéletes” meg egyre jobban. Én csak fültanúja voltam az egésznek, nem tudom, mi történt volna, ha ezt én kapom... Azelőtt sosem posztoltam vicces videót az oldalamon, mert teljesen más témák jelennek meg nálam, de azt éreztem, hogy ezt a feszültséget valahogy le kell vezetnem. Önkéntelenül elővettem a telefonomat, elindítottam a story-felvételt és elmeséltem, hogy mi történt, de úgy, hogy előadtam ezt a nagyon okos anyukát.
Nem tudom, hogy volt merszem ahhoz, hogy elkezdjek „színészkedni”, úgy, hogy nekem fizikusként közöm nincs ehhez a pályához. De nagyon élveztem, mert éreztem, hogy oldódik bennem a feszültség.
Arra gondoltam, ha ezt az éterben kimondom vicces köntösbe bújtatva, akkor egyrészt nagyon jól tudok rajta röhögni, másrészt, lehet, hogy más is fog. És ettől felrobbant az Instagram fiókom: írtak az emberek, hogy nekem is ilyen a húgom, nővérem, a barátnőm...
Ledöbbentem, hogy ebben mennyire együtt vagyunk, csak nem beszélünk róla, vagy nem ilyen vicces formában. Így indultak a videók, ekkor született meg Zsorcikának az anyukája – a „zseni” kisfiút neveztem el Zsorcikának –, aki osztja az észt. Néhány hét után éreztem, hogy nem szeretném, hogy az én privát oldalam teljesen erről szóljon, és akkor jött az ötlet, hogy megkeressem a két lányt (Bányainé Nagy Juditot és Fancsikai Esztert – szerk. megj.), és megkérdezzem: van-e kedvük egy ilyen vicces, de ugyanakkor görbe tükröt tartó oldalt csinálni. Szóval ez volt az alapmotiváció: egy játszóteres 5 perc.
– Tényleg ennyire előítéletesek vagyunk? És ha tényleg ennyire magyar dolog, vajon átnyúlik a határokon? Vagyis szerinted Erdélyben is ilyenek az emberek?
– Nagyon jó kérdés. Én csak itt neveltem gyereket, arról nincs személyes tapasztalatom, hogy otthon mennyire szólnak bele egymás életébe az emberek. Az én otthoni barátaim – amiből van jó néhány – nem ilyen típusúak, de nem tudom, hogy átnyúlik-e a határon ez az attitűd. Abból sejtjük, hogy ez egy hungarikum, hogy nagyon sok visszajelzést kapunk, hogy Írországban élek, Angliában élek, Németországban élek, és ez itt nincs! Ebből gondoljuk, hogy ez egy ilyen magyar dolog. De hogy Erdélyben ez mennyire szokás, arról lehet, inkább ti tudtok beszélni.
– Arról beszéltetek egy interjúban, hogy az emberek azért szeretik a ti videóitokat, mert beszélni akarunk arról, ami történik velünk. De akkor miért nem beszélünk ezekről őszintén? Miből fakad ez az attitűd, amivel megszégyenítjük egymást?
– Nyilván abból fakad, hogy
az emberek nem szeretik feldolgozni a frusztrációikat, hanem a könnyebb utat választják: a másikat kezdik szapulni. Sokkal könnyebb, mint szembenézni a saját gyengeségeimmel, azokat feldolgozni, azokkal békébe kerülni.
Mert szerintem ennyi a titok: mindannyian tökéletlenek vagyunk. És nem azt mondom, hogy mindenki vállalja fel a saját tökéletlenségét, de jó, ha békébe kerül vele. Amíg nincs békében valaki önmagával, addig azt szeretné, ha a szomszéd kecskéje is megdöglene.
– Sok vád éri a nőket, hogy túl cinikusak, túl ironikusak, túl szarkasztikusak, és ez nem szexi, nem nőies, nincs rendben. Szabad egy nőnek ennyire cinikusnak lenni?
– Én nagyon szeretném, hogy szabad legyen. (nevet) Nem szexi, persze! De a beszólogatás szexi, mi? Szerintem az irónia és a szarkazmus – nyilván bizonyos határokon belül – nagyon jó védekezési mechanizmus, és nyilván azért használja az ember, hogy ő ne sérüljön. Én nagyon szeretném, hogyha valaki valamilyen szeretne lenni, azt megengedhesse magának, és ha pont szarkasztikus szeretne lenni, akkor ne kelljen rosszul éreznie magát azért, mert az nem szexi. Majd máskor szexi lesz. De ha szarkasztikus akar lenni, akkor ez van.
– Mit szóltak a projekthez a párjaitok?
– Meglepő módon, mindannyiunknak elfogadó és főleg támogató a párja. Fontos volt, hogy nemcsak helybenhagyták, amit csinálunk, hanem támogattak is. Ha nem így lenne, akkor ezt az oldalt nem lehetett volna működtetni, mert nagyon sok munkával jár. Mindhármunknak ott van egy-egy gyerek, plusz még különböző elfoglaltságok. Amúgy abszolút meglepő és szerencse, hogy nem tartják hülyeségnek, hanem látják az értelmét, és első perctől mellettünk álltak mind a saját ügyeink kapcsán, amelyeket a személyes oldalainkon vállalunk fel, mind a közös ügyünk esetében, ami a @nemakarokbeleszólni.
– Ha már saját ügyek: sokat olvasni nálad az örökbefogadásról. Laikusként az az érzésem, hogy sokkal több szó esik arról, hogy mi történik előtte, mint arról, hogy mi történik az örökbefogadás után.
– Utána van szerintem a nehéz része, amiről tényleg nagyon keveset szoktak beszélni. Az ember kap egy határozatot, hogy onnantól kezdve örökbefogadó szülő, aztán kap egy kiajánlást, és ha minden klappol, és hozzá kerül egy gyerek, akkor kap egy papírt, hogy innentől kezdve ő az édesanyja, az apuka pedig az édesapja annak a gyereknek. A papírral együtt azonban nem jönnek az anyai érzések, ahogy adott esetben egy szüléssel sem feltétlenül szoktak jönni, tehát ebben nagyon hasonló a kettő, csak hát a mi esetünkben ugye hormonok sincsenek, és az a 9 hónap sincs, ami alatt elkezdesz kapcsolódni a magzathoz. Tehát azt érzem, hogy mi egy kicsit deficittel indulunk.
Nekem hónapok kellettek ahhoz, hogy anyának érezzem magam. Úgy szoktam mondani, hogy kb. annyi idő, mint amennyi egy terhesség.
Én ezt egy óriási nagy robbanásnak vártam, egy katartikus élménynek, ami majd egyszer csak így megüt oldalról, és akkor tudni fogom, hogy megérkezett az anyaság. Ezt vártam hónapokig, és felháborítónak tartottam, hogy nem jön! (nevet) Nagyon türelmetlen voltam, és egyszer csak észrevettem magamon, hogy teljesen láthatatlanul bekúszott az anyaság a személyiségembe, a hozzáállásomba: mindenbe. Lehet, hogy már hamarabb ott volt ez az érzés, de mivel én a nagy bummot vártam, nem vettem észre. Nyilván, ez egy borzasztó bonyolult lelki folyamat, hogy összecsiszolódj egy gyerekkel, aki már egy kész emberke. Mi egy hároméves gyerkőcöt fogadtunk örökbe, nem kisbaba volt, és neki már volt egy kifejlett személyisége. Össze kellett csiszolódnunk: ő hogy működik, mi hogyan működünk, mi a közös működés. Hogy ő a gyerekünknek érezze magát, az is egy folyamat volt – szerencsére, ő nagyon hamar megérkezett ebbe a szerepbe. Azok a hónapok erről az összecsiszolódásról szóltak, és igen, erről kevés helyen olvasni.
– Arról a vívódásról is kevés szó esik, ami a szülőkben van: vajon „jó gyereket” választunk?
– Igen... Ha az ember az agyával kezd el ezen dolgozni, akkor ez egy nehéz folyamat. Ha a szívére hallgat, akkor nagyon könnyű. Amikor megláttuk a fiunkról az első fotót, még semmit nem tudtunk. Bementünk a TEGYESZ-hez (Területi Gyermekvédelmi Szolgálat – szerk. megj.), és
amikor megmutatták a képét, a szívem az első pillanatban jelzett, hogy ez a te gyereked! És ez nagyon szép volt…
Én, aki fizikus vagyok, és mindent agyból intézek – értsd jól! –, nincs ilyen, hogy én a szívem után menjek, hanem azt előbb háromezerszer átgondolom fejben. De ott éreztem, és elkezdtem vigyorogni! És ezt a mosolyt nem tudtam letörölni a képemről. A férjem nézett rám, mondta, hogy fejezzem be. Én pedig mondtam, hogy nem tudom befejezni. De fejezd be, mert ez még nem biztos! Tudom, hogy nem biztos, de mit csináljak, ha ez így egyszerűen kiül az arcomra?
Egy ilyen ősérzés jött rám, hogy nézz már rá, nézd már az arcát, a szemeit, ez a mi gyerekünk! És ez teljesen megmagyarázhatatlan, mert hogy mondhatod ezt egy fotó alapján? Soha nem éreztem ezt egy gyerekkel kapcsolatban sem, hogy az enyém. Nagyon új érzés volt, soha nem tapasztaltam ilyet. Ha az ember a szíve után megy, ez nagyon hamar kiderül. Aztán nyilván találkozni kell, figyelni, hogy mit érzel. Erre meg is tanítanak az örökbefogadói tanfolyamon, hogy az első néhány találkozáson a negatív érzésekre kell figyelni. Vadászni kell őket, hogy ott vannak-e?! Mert
ez egy érzelmileg nagyon felfokozott állapot. Filmbeillő, hogy először találkozol a lehetséges gyerekeddel...
Tehát minden tombol bennetek, és vadászni kell, hogy van-e benned ellenérzés. Egyszerűen lehet, hogy nincs kémia köztetek, és akkor nem ő a te gyereked, hiába gondoltad úgy. Nagyon résen kell lenni, mert amit érzel, az fog kihatni hosszú távon. Mi Csabival kapcsolatban végig vadásztuk ezeket az érzéseket, de teljesen pozitív volt az egész. Úgyhogy azt gondolom, hogy vívódni lehet fejben, de ha az ember a szíve után megy, akkor rendben lesz.
– Nem a ti genetikátok. Ki tudja, mi lesz később? Tartotok ettől?
– Szerintem mi teljesen furán vagyunk bedrótozva, mert nincs bennünk ilyen félelem. Belőlünk hiányzik, ami egy teljesen normális emberi vágy, hogy a saját génjeimet adjam tovább. Azt gondolom, hogy bár biztosan ott van ez a vágy az örökbefogadó szülőkben, nem annyira erős, hogy elnyomja az örökbefogadás iránti vágyat. A kamaszkor kapcsán nem azt mondom, hogy rettegek vagy félek, de van bennem egy feszültség, ha arra gondolok, hogy miként fogja itt majd csapkodni az ajtót, és őrjöngeni, hogy gyűlöl engem, ahogy minden normális kamasz csinálja. Én is csináltam, és ha csak magamból indulok ki, az nem lesz egy matyóhímzés. De ez nem azért lesz, mert örökbefogadott, hanem a kamaszkor miatt.
– Egy gyermek érkezése elég sok újratervezést igényel... Milyen a viszonyod a változással? Mennyire vagy hajlandó a nehézségek helyett a jóra koncentrálni?
– Nem nagyon... Azt szoktam mondani, hogy ha egy rossz és tíz jó dolog történik, akkor az az egy rossz felér a tíz jóval. Van olyan barátnőm, aki mindenben meglátja a jót, és ezt borzasztóan tudom értékelni! Nemcsak mondja, hanem tényleg! Na, én nem ilyen vagyok. Ha valami rossz történik, akkor én szét tudok esni teljesen, és ezért is éltem meg nagyon nehezen azt, amikor Csabi belépett az életünkbe, és minden megváltozott. Persze. Onnantól kezdve nem utaztunk konferenciákra, a mi életünk nem másodlagos, hanem századlagos lett, és a gyerekkel kapcsolatos dolgok kerültek az első helyre. Természetes. Ugye ezt is olyan természetesnek vesszük, hogy a gyerek az első...
Ez rohadt nehéz, hogy a gyerek az első! És akkor én hol vagyok? Ezt megélni... Na nekem ez volt az a sok hónap, hogy ezt az érzést átdolgozzam magamban, ezzel békébe kerüljek, és az új felállásban megtaláljam Orsit.
Hol van Orsi, hol jut rá idő, energia? Szerintem ez egy baromira nehéz sztori! Aki azt mondja, hogy jaj, hát a változás a legjobb, azt én irigylem. Én is nehezen élem meg a változásokat, mert ez olyan, mint amikor beraknak a prés alá, és elkezdenek nyomni: a prés alatt alakítanak új emberré, és az nem jó, az a folyamat rohadt fájdalmas. De aztán egyszer csak jó lesz...
Fotók: Beliczay László
korábban írtuk
Instant család: Amikor örökbefogadással lesz kerek-egész az élet
Amikor betoppan a kávéházba, rögtön az jut eszembe: ilyen az, aki boldog. Cudar, fénytelen a január, ő mégis ragyog, mosolyog. Rózsa ugyanis az elmúlt másfél évben kétgyermekes édesanya lett, férjével két tündéri kislányt fogadtak örökbe. Hihetetlenül pozitív történet az övék. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. februári lapszámában jelent meg.)
