ARCHÍV Hegedüs Csilla: Üvegplafon csak akkor van, ha engeded

Ha senki nem tudja, akkor hívjuk fel Hegedüs Csillát! – egyféle szállóige ez már az erdélyi magyar újságírók között. Politikusként, kulturális szervezőként, alapítványi vezetőként annyi mindenben részt vállalt már, hogy a viccesnek szánt felvetés valahol jogos is. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. júniusi lapszámában jelent meg.)

Szabó Bálint építész lánya, Szentimrei Judit néprajzi szakíró unokája, Szentimrei Jenő költő, író, színházigazgató dédunokája. Dédapja révén Kós Károly szellemi hagyatéka úgymond testközelben volt számára, nem csoda hát, ha egészen fiatalon óriási építészeti feladatot vállalt: megmenteni a pusztulástól Erdély egyik legnagyobb, legszebb, az idő tájt legrosszabb állapotú főúri kastélyát, a bonchidai Bánffy-kastélyt. Szakemberként került a politikába, ahol sok minden volt már: kulturális államtitkár, kulturális miniszter, miniszterelnök-helyettes – most az európai alapok minisztériumának államtitkára.

– Az az igazság, hogy követni is nehéz téged: államtitkár vagy, a bonchidai Bánffy-kastélyt felújító alapítványnak az elnöke, az RMDSZ szóvivője, oroszlánrészt vállalsz a nőszövetségi munkából. Kihagytam valamit?

– Édesanya és élettárs.

– Melyik a kedvenced azok közül, amiket itt felsoroltunk?

– Hogy édesanya vagyok. És ez az, ami bármikor és bármilyen helyzetben, függetlenül attól, hogy éppen milyen politikai funkcióm van, bármilyen tervem megváltoztatására késztet. Ez a legjobb mércéje annak, hogy mi a legfontosabb az életemben, pedig már 26 éves a gyerekem.

– Azt hittem, valahol az interjú közepén jutunk el a gyerek-témához, de már itt tartunk. Van neked egy lányod, Zsófi, aki már huszonhat. De volt ő kicsi is. Te meg elkezdted a karrieredet, és felépítetted közben. Az anyaság hogy fért bele?

– Harmadéves egyetemista voltam a közgazdasági egyetemen, amikor megszültem Zsófit. És Bonchidát úgy építettük fel, hogy Zsófi mindenben benne volt. Neki ez vakáció volt, együtt voltunk, és én közben tudtam végezni a munkám. Amikor Zsófi 5 éves volt, akkor elváltam, és a férjem nagyon szerette volna, hogyha Zsófi vele marad. Aztán megegyeztünk, hogy közösen neveljük a gyereket, és ez így is történt. A későbbiekben is, ha a gyereknek bármi baja volt, akkor azonnal mindent félretettem, és ugyanúgy mértem a lázat, és ugyanúgy ültem otthon, mint minden édesanya. Sőt, minden politikai funkció előtt megbeszéltük, hogy ez mivel jár majd. Azt is, hogy ha bármelyikünk úgy érzi, hogy valami nem működik, abban a pillanatban mindent abbahagyunk, és váltunk.

A gyerek velem jött a kampánykörutakra

– Úgy képzeljük el a női politikusokat, egyáltalán a női vezetőket, hogy kiskosztümös, körömcipős karrieristák, akik nem láttak gyereket életükben. A  te példád azt mutatja: el lehet jutni a legmagasabb funkciókig úgy, hogy közben kísér egy gyermek.

– De ez mindig a teljes család vállalkozása. Kell egy olyan társ, aki bevállal egy csomó pluszfeladatot.  Az elején, amikor én Kelemen Hunor mellé kerültem tanácsosnak, akkor úgynevezett félnormás tanácsos voltam, tehát minden héten három napot és két éjszakát töltöttem Bukarestben. Zsófit azóta sokszor megkérdeztem, hogy mennyire sínylette ő meg ezt a dolgot, és azt mondta: Egyáltalán nem, anya. Ha bármi bajom lett volna, akkor elmondtam volna neked.

Sokszor a kampányokba együtt mentünk, és a gyerek imádta. Szerintem innen is van az, hogy vérében van a rendezvényszervezés és az önkénteskedés. A másik dolog, ami nagyon fontos volt nekünk, hogy minden évben elmentünk egy úgynevezett anya-lánya szabadságra, ahol senki és semmi más nem volt rajtunk kívül.

– Most mennyit találkoztok?

– Amikor ő nagyon picike volt, akkor elmondta nekem, hogy soha olyat ne csináljak, hogy elmegyek három hétre folyamatosan. És én ezt megígértem neki. Most viszont én kértem tőle, hogy egy hónapban egyszer találkozzunk. Elmentünk hozzájuk Lengyelországba. Zsófi megkérdezte, hogy mit kérünk vacsorára. Én ettől teljesen ledöbbentem, mert ez egy szerepcsere volt, normálisan én kérdezem mindig tőle, hogy kisfiam, mit szeretnél vacsorázni? Vacsora után, ahogy otthon is, elkezdtem mosogatni. És akkor Zsófi rám szólt, hogy anya, ne! Eszembe jutott, hogy amikor az én anyósom akart nálam elmosogatni, milyen dühös voltam rá. Érted? Meg kell tanulnunk, hogy hol van az a határ, amikor már belépsz az ő terébe, érezned kell, hogy mikor van az, amikor már sok vagy.

Hegedüs Csilla vagyok. Miben segíthetek?

– Hogy néz ki egy átlagos munkanapod?

– Korán kelő vagyok, 6-kor kelek. Mivel van egy hátgerinc problémám, tíz percet kell ülnöm egy nyújtó satuféleségen. Utána jön a minden reggeli zérós kóla és egy cigaretta, és általában 8-kor már bent vagyok a minisztériumban kisebb-nagyobb szünetekkel este nyolc, fél kilencig. Ezek a munkanapok meg vannak tűzdelve interjúkkal és minden egyébbel, mert a szóvivőség párhuzamosan zajlik az államtitkársággal, de nekem ez most így nagyon-nagyon jó.

– Abból a mindenből, amit mostanig csináltál, nevezzük politikának, közéletnek, mi volt, amit leginkább szerettél?

– Most biztos azt fogod mondani, hogy a politikus beszél belőlem, de nem így van. Azt szeretem, amikor felveszem a telefont, és azt mondom, hogy: Jó napot kívánok, Hegedűs Csilla vagyok. Miben segíthetek? A családom sok generáció óta úgy élt, hogy a közösséget szolgálta. Én ebben nőttem fel, és számomra ez a természetes.

– Milyen volt miniszterelnök-helyettesnek lenni?

– Rémes. Az, hogy én vagyok a kulturális miniszter még működött-forma, de a miniszterelnök-helyettesi kalapot nagyon nagynak éreztem. Szeretem a kihívásokat, szeretem az állandó tanulást, de ez a funkció nem az, amikor elkezdesz tanulni. Ez egy szélmalomharc volt, ami csak az energiámat vette el.

Egy gyűlés nem úgy kezdődik: Tisztelt Uraim!

– Zömében férfiak vettek téged körül a politikában.

– Meg Horváth Anna.

– Volt-e olyan, amikor azt mondták a férfi kollégák, hogy oké, oké, Csilla, ügyes lány vagy te, de hagyjad most már a profikat érvényesülni, mert azért mi azt jobban tudjuk.

– Ezt most meg kell rágjam… Lévén, hogy én szakemberként kerültem az RMDSZ-be és olyan szakemberként, akit megbecsültek, (konkrétan Bonchida miatt meg az EU-s kapcsolataim miatt), azt hiszem, soha nem éreztették velem, hogy most itt a nagyok döntenek és menjek ki. De hazugság volna azt mondanom, hogy nincs üvegplafon, mert van üvegplafon. Ha valaki félénkebb vagy visszahúzódóbb, akkor sokszor éreztetik vele, hogy jobb, ha elmegy kávét főzni.

– Nem származott hátrányod abból, hogy nő vagy a politikában. Előny?

– Előny, az igen. Ugye, nagyon könnyű abba a sztereotípiába beleesni, hogy szőke is, nő is, tanácsos is egy férfi miniszter mellett. A mai napig emlékszem egy jelenetre, amikor Kelemen Hunor megkért, hogy egy nem tudom milyen nemzetközi tárgyalócsapatba menjek el. És hát ott a bukaresti román kollégák – köztük neves politikusok is – azt gondolták, hogy na jó, most ez is itt van.

Nekem azonban éveken át egy angol élettársam volt, elég jól beszélek angolul, ráadásul British English kiejtéssel. Amíg élek, nem felejtem el azt az osztatlan megdöbbenést, amit okoztam, amikor megszólaltam: ez tudja, hogy mit beszél, és angolul is jól mondja el. Szóval vannak ilyen kis momentumok, amikor tudod, hogy lebontottál néhány sztereotípiát. Fontos, hogy a férfiak is szokják meg, hogy nem úgy kezdődik egy gyűlés, hogy Tisztelt uraim!

– Alapvetően olyan embernek ismerlek, aki viszonylag impulzív és hajlamos kimondani az első gondolatát. 

– Ez így van. Azt is meg kellett tanulnom, hogy mi az, ami esetleg sért, mi az, ami bánt, mi az, ami félreértelmezhető, és igen, meg kellett tanulnom az impulzivitásból visszavenni. Ha egy férfi határozott, akkor a férfi határozott. Ha egy nő határozott, akkor hisztis.

Image-váltás

– Nemrég elég komoly image-váltáson estél át, ami javadra szolgált. Ez egy politikusi karrier során elengedhetetlen adalék, vagy pedig belülről jött az igény? Tehát nőként vagy politikusként változtattál a külsődön?

– Beszéltünk arról, hogy Zsófi felnőtt, és már nem volt olyan napi és zsigeri szinten szüksége rám, mint ahogy egy kisgyereknek van. És ez azért elég komoly lelki válságot okozott nálam. A lelki válság pedig mindig abban nyilvánul meg, hogy meghízok. Nagyon szeretek enni, és hajlamos vagyok a hízásra. Úgy öt éve azonban eldöntöttem, hogy most már ebből elég, elmentem egy dietetikushoz, és egy vérkemény diétát csináltam végig, aminek köszönhetően lefogytam vagy tizenöt kilót. Így a súlyom úgy kvázi rendbejött, és ugye, hihetetlen energiát ad egy nőnek az, amikor jól érzi magát a bőrében. Mindig olvasom, hogy túlsúlyosan is lehetsz nagyon boldog ember. Nos, én nem tudtam nagyon boldog ember lenni úgy. Így hát ezt a problémát megoldottam. Aztán egy idő után kezdtem megunni a jól beállított standard politikusi frizurát, és úgy döntöttem, hogy ezen is változtatni kell. Mondtam: valami újat és rövidebbet, s  nagyon szeretem ezt az egészen más hajat, amely formabontó a politikusok között.

– Mennyire fontos számodra a külsőd?

– Olyan értelemben fontos, hogy vannak kritériumok, ami szerint én jól érzem magam a bőrömben. Nagyon szeretek nadrágban járni. Szeretem a nadrágkosztümöket, az egyetlen férjhez menésem alkalmából is egy ilyen volt rajtam. Nem szeretem a flittereket, nem szeretem a csillogós dolgokat. Na most ebben az is vastagon benne van, hogy az én nagyanyám néprajzosként vitt magával mindenhova gyűjteni, és ott azért hatott rám a köznapi, emberi, funkcionális öltözködési forma. Most így, ahogy belegondolok, nagymamám is mindig nadrágkosztümökben járt akkor, amikor az még nem illett (szerk. megj. Szentimrei Judit néprajzi szakíró).

A miniszter macskája

– Imádom Magyarvistát. Az én családom nem is tudom, hogy hány száz éve urbánus. Én voltam az első, aki kiköltöztem falura. És imádok ott lenni. Imádom azt a környezetet, ahol hallom a szomszéd disznójának a röfögését, és arra ébredek minden áldott vasárnap reggel, hogy a szomszéd minősíthetetlen módon ordít a lovára. Magyarvistában otthonra leltem. Nyilván, hogy a szomszédasszony úgy hívja a cicánkat, hogy  „a miniszter macskája”, de reggel, amikor én kimegyek meginni a kávém, ő is kint van a kertben, és megbeszéljük, hogy a zöldhagyma hogy áll, és milyen szépek a virágaink, palántákat cserélünk. Érted, ez a teljesen emberi viszony, ez a teljesen hétköznapi és stratégiamentes, ez megfizethetetlen.

– Egyáltalán, miért gondoltátok úgy, hogy jó lesz nektek egy csűrben lakni?

– Mert nem tudtunk megengedni magunknak Kolozsváron egy házat. Ez ilyen egyszerű. Szeretem a parasztházakat, szeretem azt, amikor gyakorlatilag száz év múltjába költözöl bele, és amikor mások által használt falakat simogatsz meg. Olyan hangulata, mint egy átalakított parasztháznak, szerintem semmi másnak nincs.

– Ti egy kalotaszegi porta átalakított csűrjében laktok most.

– Igen, a konyhánk ott van, ahova a szénásszekér egykor beállt. Ahol a tehenek voltak, ott van a kamra és a bejárat, és ahol a takarmány volt, ott van most a hálószobánk és a dolgozószoba. A régi icike-picike parasztházat pedig átalakítottuk Zsófinak. Kolozsváron, ha tízszer ennyi pénzem volna, akkor se tudnám ezt magamnak megengedni.

– És mit szólt hozzád a falu? Mégiscsak egy hagyományőrző kalotaszegi faluról beszélünk, ahova egyszercsak kiköltözött „a miniszter”…

– Na, az nagyon érdekes volt, hogy pontosan akkor költöztünk ki 2014-ben, amikor én államtitkár voltam, s rövid ideig miniszterelnök-helyettes. De nagyon hálás vagyok ennek a közösségnek, hogy olyannak fogadott be, amilyen vagyok. Szeretek közéjük tartozni.

Az álmokról: nagymamaság és Bonchida

– Hogyha belenézel a távoli jövőbe, akkor mi az, amit mindenképpen szeretnéd, ha végig tudnál csinálni?

– A nagymamaságot. Én nem vagyok az az anyuka, aki azt mondom a gyereknek, hogy most már itt az ideje gyereket szülni. De az én családomban voltak olyan nagyon aktív nagymamák, akik tulajdonképpen nem voltak igazi nagymamák. Én, amennyire a lányom akarja, szeretnék részt venni ebben a dologban.

Végül pedig Bonchida. Olyan kollégáim vannak, akiket megfertőzött a bonchida- betegség, és akik azzal kelnek, azzal fekszenek, abszolút a sajátjuknak érzik Bonchida jólétét. Persze, szükség van még körülbelül ötmillió euróra, hogy Bonchida olyan legyen, amilyennek lennie kell, de elmondhatjuk most már, hogy a Bánffy-kastély megmenekült. Ilyen értelemben tehát nincs már az a gyötrő érzés, hogy a te felelősséged is, hogy nehogy összeomoljon. Hihetetlenül fiatalon vágtunk bele abba, hogy felújítsuk Erdély – akkor, azt hiszem –, legromosabb kastélyát. Aztán maga a felújítás iskolává vált, elsőként szerveztünk kastélynapokat, vágtunk bele nemzetközi projektekbe.

– Mikor lesz Bonchida az, aminek megálmodtad, mondjuk, 20 évvel ezelőtt?

– Az álmunk, hogy Bánffy Miklós otthona ne tűnjön el a föld színéről, és hogy Erdély egyik szellemi központja legyen, az már összejött. És igen, elértem, hogy van ember, aki többet tud csinálni ott, mint én, aki mást tud csinálni, mint én, aki – ha úgy tetszik – szebbet tud csinálni, mint én. Nem azt mondom, hogy nyugdíjba mehetek (nem mehetek, mert érzem, hogy szükség van ott még rám), de azt kell mondanom, hogy ha elüt a vonat holnap, akkor jó kezekben hagyom azt, aminek nekikezdtünk. És közemberként, politikusként, ha ezt megcsinálod, akkor nem éltél hiába.

Fotók: Kiss Gábor

korábban írtuk

Benő Kinga: Különleges kapocs van köztem és a gyermekek között
Benő Kinga: Különleges kapocs van köztem és a gyermekek között

Ha munkáról van szó, két nagy szerelmet kell említeni: a színházat és gyermekekkel való foglalkozást. Egyedülálló anyaként neveli tizenkét éve kislányait, a foglalkozásai alapján pedig tagadhatatlan, hogy Benő Kinga marosvásárhelyi színésznő ismeri a gyermekek nyelvét. Azt is mondja, hogy velük érzi igazán jól magát, s ezt a gyermekek sem gondolják másképp. (Cikkünk a 2021-es Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)