ARCHÍV Benő Kinga: Különleges kapocs van köztem és a gyermekek között

Ha munkáról van szó, két nagy szerelmet kell említeni: a színházat és gyermekekkel való foglalkozást. Egyedülálló anyaként neveli tizenkét éve kislányait, a foglalkozásai alapján pedig tagadhatatlan, hogy Benő Kinga marosvásárhelyi színésznő ismeri a gyermekek nyelvét. Azt is mondja, hogy velük érzi igazán jól magát, s ezt a gyermekek sem gondolják másképp. (Cikkünk a 2021-es Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)

Kávézzunk és beszélgessünk – ültünk le egy hétfő délelőtt Benő Kingával, miután újra lefújták a koronavírussal fertőzöttek magas száma miatt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának legújabb bemutatóját, a Tavaszi Csodaházikót, amely Kinga szerelemprojektje. Egy tematikus gyermekműsor, mely a karantén idején született, és nemcsak a gyermekek, de a színészek életébe is színt vitt akkor, amikor alig volt munka.

Túlélni a színházban

– Megvisel, hogy nem tudjátok közönség előtt bemutatni a Tavaszi Csodaházikót?

– Igen, hiszen mi készültünk, vártuk. Reméltük, hogy találkozunk a mindig kíváncsi közönséggel, a gyerekekkel. És ez megint nem hozható össze. De mivel a megoldások híve vagyok, találunk arra lehetőséget, hogy eljusson az online változat hozzájuk. Egyébként lehetett számítani arra, hogy újra lezárás lesz, mégis megvisel, mert a személyes találkozás ad értelmet a munkánknak.

– Hogyan hatott rátok, színészekre, alkotókra a világjárvány?

– Én épp a karantén előtt tartottam önvizsgálatot. Néha szükségem van rá, bár nem könnyű tükröt tartani, abba belenézni, és elfogadni a kudarcélményeket, hiszen általában a kudarcok kerülnek ilyenkor előtérbe. Szóval volt egy szembesítés önmagammal, és elgondolkodtam, hogy nekem itt van-e a helyem egyáltalán, kell-e ezt csinálni, vagyok-e elég kitartó ebben?

Évek óta a színház mellett párhuzamosan gyermekekkel is foglalkozom, ami annyi sikerélménnyel, pozitív visszajelzéssel jár, míg a másik szerelmemben, a színházban nem igazán találtak meg olyan feladatok, amikben kiteljesedtem volna.

Erre még rájött a karantén… Ám amikor érkeztek a színházi felkérések, a kreatív feladatok (könyvajánlót készíteni vagy gyereknapra készülni), akkor abban otthon éreztem magam, élveztem, és vállon tudtam veregetni magam. Helen Mirren brit színésznő üzenete az idei Színházi Világnapra épp arról szólt, hogy a művészeknek nagyon sok kreativitásra, leleményességre adott teret a világjárvány. Ezt éreztem a társulatunknál is. Az online felület adta lehetőségek nagyon széles spektrumát kihasználtuk.

A számvetések visznek előre

– Ebben az időszakban született meg a Csodaházikó is.

– Keresztes Attila művészeti igazgató ötlete volt, és a legjobbkor jött. Hiszek abban, hogy a dolgok akkor találnak meg, amikor az szolgálja az emberi vagy szakmai épülésed. Régi vágyam volt egy gyerekeknek szóló egyéni műsor összeállítása, de az önbizalomhiány vagy nem is tudom mi, meggátolt, hogy ezt kibontsam. Most viszont jókor talált meg ez a felkérés. Úgy éreztem, azáltal, hogy a szerelem is éppen rám talált, megtaláltak a szakmai szerelmeim is.

– Meglep, hogy azt mondod, önbizalomhiány... Sokat vagy gyerekek között, akik imádnak. Tőlük biztosan rengeteg visszajelzést kapsz.

– Talán éppen ezért vagyok köztük. Szükségem van a visszajelzéseikre, mert bizony én naponta megkérdőjelezem magam, a tehetségemet, anyaságomat, emberi minőségemet. Ám úgy gondolom, hogy ez nem feltétlenül rossz dolog, még akkor is, ha néha küzdöm vele, és marcangolnak ezek a gondolatok. Éppen ezek a számvetések visznek előre.

– A Csodaházikó nagyon népszerű lett, sokan szerették és nézték.

– Misszió számomra, hogy az erdélyi magyar kortárs gyermekirodalom verseiből állítsam össze.

Mindannyian olvasunk meséket, történeteket a gyerekeknek, verseket viszont kevésbé, miközben annyi csodálatos gyermekvers van.

Én nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz. Sok visszajelzést kapok pedagógusoktól, szülőktől, olyan emberek gratulálnak és írnak rám, akiket személyesen nem is ismerek. Volt olyan pedagógus, aki külön kiemelte, hogy a Csodaházikó segíti pedagógusi munkájában. Örülök ezeknek a visszajelzéseknek, mert azt bizonyítja, van értelme a munkánknak.

Nem csak a szeretet hajtott

– Nemcsak a színházból ismernek a gyermekek, hanem úgy is, mint a Mikulás segítője, de gyerekanimátorként is tevékenykedtél születésnapokon, eseményeken, illetve gyerekjógát tartasz. Látni, hogy nagyon különleges kapcsolatod van a legkisebbekkel.

– Van ez az oda-vissza energia, ami működik köztünk, nem tudom megmagyarázni, hogy miért, és inspirál az élet bármely területén. Be kell vallanom, előfordult már, hogy jobban szerettem gyermekek közt lenni, mint a felnőttek társaságában. Hogy gyermekekkel kezdtem el foglalkozni a színház mellett, azt ebből a fajta szeretetből kezdtem el, de bármennyire akarnám szépíteni, ennek megélhetési oka is volt. Egyedülálló anyaként fenntartani egy családot az összes velejárójával együtt, nem mindig egyszerű feladat. Voltak időszakok az életünkben, amikor nem volt könnyű a megélhetés a lakbér és egyéb kiadások mellett.

– Azt gondolom, hogy a pénzt sokszor tabusítjuk. Te könnyedén beszélsz az anyagi helyzetedről?

– Attól kezdve, hogy ez számomra mindennapi szükséglet, nem kezelem tabuként. A fizetés kiegészítéseként igenis dolgoznom kellett, hogy fenntartsam a családom. Szerencsére ezt gyermekek között tehettem, akikkel őszinteségük, nyitottságuk, tisztaságuk, a világra való kíváncsiságuk miatt szeretek együtt lenni. De ennek nyilván nem csak szép oldala van, ez kemény lemondásokkal is járt, főleg, ha a lányaimra gondolok. Hiszen ameddig én más gyerekeket szórakoztattam, addig nem tudtam a sajátjaimmal foglalkozni. Abban az időben mérlegelnem kellett, és sajnos bizonyos helyzetekben az anyagi volt az, ami elsőbbséget kapott.

A nehéz pillanatok természetesen bűntudattal keveredtek, hogy nem lehetek elég jó anyja a gyermekeimnek, kevésnek éreztem magam.

De próbáltam azt a kevés időt, amikor együtt voltunk, tartalmasan eltölteni velük.

– Hány éves koruk óta neveled őket egyedül?

– A kisebbik lányom, Abigél hároméves volt, most már tizenöt és Dóra a két évvel idősebb, ő már tizenhét. Szóval tizenkét éve tart a mi csajos triumvirátusunk.

A játék átsegít a nehézségeken

– Úgy képzelem, hogy akiben ennyi játékosság bújik meg, az csodás gyermekkort varázsol lányainak mindazok ellenére, amit mesélsz.

– Minden helyzetből próbáltam kihozni a maximumot. Volt olyan karácsony például, amikor én sokkal később estem be a családi vacsorára, mert más családoknál gyerekeket szórakoztattam, de ez is egy döntés volt a részemről, amit ők elfogadtak, megértettek. Én pedig ezt játékkal próbáltam feloldani. Otthon bezártam a szobát a karácsonyfával, elrejtettem a lányaimnak kis cetliket a lakásban, amit nekik kellett megkeresni. A jutalom a lisztesdobozban elrejtett kulcs volt.

Fotó: Bereczky Sándor

Vagy volt olyan helyzet is, amikor azt éreztem, a bizalom terén vannak problémáink, és akkor kimentünk az erdőbe, bekötöttük a szemünket, és úgy kellett egymást vezetni. Jó móka volt. Én úgy érzem, hogy a nehéz pillanatokat csak úgy tudjuk átvészelni, ha becsomagoljuk valami olyan helyzetbe, ami játékra ad lehetőséget. Ennyi év távlatából, azt hiszem, ez nálunk működött.

– A lányaid már tinédzserek. Gondolom a játék kezd kikopni a hétköznapokból.

– Tavaly karácsonykor például még készítettünk közösen adventi kalendáriumot. Régen én rejtettem el bele apróságokat, később pedig leveleket írtunk egymásnak vagy én adtam nekik feladatokat. Ezeket előszeretettel veszik elő minden évben. Ezzel a játékkal is az volt a célom, hogy az ünnepre való ráhangolódást, a szociális érzékenységüket megszólítsam, fejlesszem. Bár számukra az is egy példa, ha látják, hogy én különböző szociális tevékenységekben ügyködöm.

Kikívánkozik belőlem a segítségnyújtás

– Szeretsz segíteni?

– Már gyermekkorom óta. A karantén alatt is fontos volt számomra, hogy felhívjam idős ismerőseimet, vagy azoknak a gyerekeknek a szüleit, akikkel foglalkozom, hogy segíthetek-e valamiben. Erről azonban nem igazán szeretek beszélni. Vagyis szívesen osztom meg, de az ember nem azért cselekszik jót, hogy utána kikiabálja a világba. Ez valahol mélyen gyökerezik.

Nekem természetes, hogy segítek másokon, nem tudok közömbös maradni olyan embertársaimmal szemben, akik segítségre szorulnak.

Ebben nincs semmiféle agyalás vagy plusz magyarázat, hogy miért csinálom. Egyszerűen ott van bennem, kikívánkozik, és teszem a dolgom. Nekem is jól esett, amikor segítséget kaptam nehéz helyzeteimben. Nem akarom, és nem is tudom ezt elfelejteni. De benne van az is, hogy szeretem hasznosnak érezni magam. Hogy ebben a nagy univerzumban – ha megtehetem –, valamit odapakoljak én is magamból a nagy polcra. Ez sarkallt akkor is, amikor sérült gyermekekkel kezdtem el foglalkozni. Felkértek, hogy vegyek részt egy művészetterápiás projektben speciális igényű gyermekekkel. Az elején elgondolkodtam, hogy egészséges gyermekekkel tudok foglalkozni, de hogy lesz a sérült gyerekekkel, milyen eszközöket tudok találni, hogy megleljem mindegyikhez a kulcsot? Ám az első találkozás után már azt éreztem, ez működni fog.

– Nem visel meg a velük való foglalkozás?

– Nem. Bár volt olyan előre gyártott forgatókönyvem, hogy elérzékenyülök majd, és nem fogom bírni. De ez csak egyszer fordult elő. Egy kislánynak epilepsziás rohama volt, és miután az véget ért, pár másodpercre kitisztult az arca, teljesen megnyugodott, és egy olyan tiszta tekintettel nézett rám, amiben én megláttam annak a lehetőségét, hogy milyen kislány lehetne ő, ha nem lenne ebben a burokban. Ez volt talán az egyedüli pillanat, amikor eltörött a mécses. A velük való foglalkozások során jöttem rá arra, hogy bár nekik is szükségük van rám,

nekem talán még nagyobb igényem van rájuk, arra a ragaszkodásra, amit tőlük kapok.

Ez egy oda-vissza szeretet- és energiacsomag. Amikor azt érzem, hogy takaréklángon vagyok, vagy alábbhagy az energiám, a lelkesedésem, mindig keresem a gyerekek társaságát, mert feltöltenek.

Ha az ember szeretve van, minden rendben van

– A nők életében van az az időszak, amikor már anya, de még gyerek is. Te hogyan lavírozol e két szerep között?

– Azt gondolom, hogy ameddig édesanyám él, addig gyerek vagyok, az ő gyereke, és érzem ezt az ő aggódásában, gondoskodásában, és abban, ahogyan tanácsot próbál nekem adni az élet különböző területein. Ez a gondoskodó szeretet addig fog engem kísérni, amíg ő él. Én is erre törekszem a lányaimmal, hogy ezt a fajta figyelmet és bizalmat tudjam nyújtani számukra, ami nagyon törékeny, és bizony néha megreped, vagy akár el is törik, de az anyai kapocs az a fajta csoda, ami ezeket szépen össze tudja illeszteni újra.

– Rátaláltam egy 2017-es videóra, ahol a társulat tagjai édesanyjuknak üzentek. Te megköszönted neki a türelmét, azt, ahogy viszonyul hozzád, amikor kezelhetetlen vagy.

– Igen. Időnként előfordul, és ő a tökéletlenségemet, a megbotlásaimat mindig kellő türelemmel tudja kezelni.

– Mit köszönnél meg a gyerekeidnek? Hiszen ők is tanítanak.

– Pont ezt sok vegytiszta tanítást köszönöm nekik, és a türelmüket. Azt, hogy megértőek azzal, amit csinálok, ahogyan csinálom. Hálás vagyok, hogy be tudom fogadni azt, ha esetleg ők dorgálnak meg engem valamiért, mert minálunk ilyen is előfordul. Mostanában a játék helyét átvették a komoly beszélgetések, amelyek nagyon fontosak számomra, keresem az alkalmakat elég gyakran.

Nagyon tartalmas beszélgetéseim vannak a kicsi lányommal, aki szépen rá tud világítani a hibáimra, le tudja vezetni, és meg tudja indokolni.

Igazi terápia a vele való beszélgetés, mert ismer. Persze vannak nálunk is csetepaték, de azok a legszebb pillanatok, amikor ezek egy-egy ölelésben, egy „anya szeretlek”-ben végződnek. Erre gondolva most is elérzékenyülök, mert ezek hatnak rám igazán. Annyira jó, amikor végre találkozik a szívünk egy-egy ölelésben. Akkor úgy érzem, hogy minden rendben van, úgy, ahogy annak lennie kell.

– Bár az elején szokták megkérdezni, én a végére tartogattam. Hogy vagy?

– Most nagyon jól, és néha félek kimondani ezt. Van is egy ilyen félelmem, hogy nehogy az orromra koppintsanak azért, mert most éppen jól érzem magam. És ebben annyi minden benne van, olyan széles skálán mozog, hogy én mitől vagyok jól. Jól vagyok, mert elsősorban egészséges vagyok,

a gyermekeim elfogadják türelemmel azt, hogy nem minden helyzetben tudok tökéletes anyukájuk lenni, hisz vannak rossz napjaim, amikor éppen a magam csatáit vívom.

Jól vagyok, mert egy olyan kapcsolatban vagyok, ahol megértésre találok, ahol ott van az otthon érzésének biztonsága, mert megértésre, elismerésre találok a környezetemben, és boldog vagyok, mert a családom mindezt feltétel nélkül elfogadja. Amikor az ember szeretve van, akkor a válasz is egyszerűen hangzik: jól van.

Névjegy: 1977-ben született Marosvásárhelyen. Itt végezte a színművészeti szakot is. Az egyetem után dolgozott a gyergyói Figura Stúdió Színháznál, a szatmári és a sepsiszentgyörgyi színházaknál, 2008-tól pedig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja. Tíz éve színpadi és filmes maszk képzésen vett részt Bukarestben, azóta több előadás maszk-, illetve smink készítője volt. Mivel mindig közel érezte magát a gyerekekhez, gyerekanimátorként is kezdett tevékenykedni, ő a manólány, a Mikulás segítője, és rengeteg családi eseményt színesít programjaival. Jóga-móka néven gyerekjógát is tart. Két lánya van: Abigél 15, Dóra 17 éves.

Fotók: Rab Zoltán, Bereczky Sándor

korábban írtuk

Hajt a lelkem – Csíky Csengelével szülőségről, harcokról, tehenekről, hogyanbírodról
Hajt a lelkem – Csíky Csengelével szülőségről, harcokról, tehenekről, hogyanbírodról

Színésznő és tehenes gazda. Négy gyermekes édesanya és szervezetvezető. Olyan nő, aki tömegeket képes a célja és víziója mellé állítani. Olyan itthont, olyan szülőföldet álmodik, ahol a szülők jól érzik magukat és ahonnan a gyerekek nem vágyódnak el. A Magyar Szülők Szövetségének elnöke. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. júliusi számában jelent meg.)