• Fotó: Freepik.com
„A magyartanárom által megértettem, hogy az irodalom vigasz és varázslat”
A lelkészgyerekek élete költözős, így hát három középiskolába jártam: három újrakezdés, három beilleszkedés, három élménycsomag. Az 1990-ben újraalakuló kolozsvári Református Kollégiumban érettségiztem. Szülőktől távol, ritka hazalátogatással, ha baj volt, a nagy postáról „taxa invers”-szel hívtam őket. Leveleztem velük. Iskolaépületünk sem volt, mert államosították, úgy kellett délután felgyalogolni egy külvárosi iskolába, este vissza. Aztán két év múlva lett iskola, mert egy hónap alatt a kórussal „összeénekeltük” Amerikában a magyarok adományait. Nem panaszkodtunk, az áldatlan állapotokban is felhőtlenül éltünk, mert belül erőteljes virágzást éltünk meg.
Megtanultunk összekapaszkodni, egymás erősségeiből táplálkozni.
Mint Nyilas Misiék, úgy estünk neki a hazulról küldött elemózsiáknak. 35 éve tudunk egymásról, és amióta egy láncszem kiesett közülünk, még jobban összezártunk. Állandóan énekeltünk, volt egy lepukkant kazettás magnónk, nagy becsben tartottuk a 8 ágyas szobánkban. Nagy „merítésből” gyűltünk össze, Nagybányától Háromszék legkeletibb csücskéig, már ez a sokszínűség is izgalmas volt. Ott tanultam meg, ki vagyok, mit érek és mivé válhatok. Sosem akartam pedagógus lenni, de a magyartanárom által megértettem, hogy az irodalom vigasz és varázslat. A „refi” meghatározta az életemet: ott tanultam meg, hogy a versengés tévút, hogy a megbocsátás és a bocsánatkérés a legnagyobb emberi erő, hogy a befektetett munkát, előbb-utóbb áldás koronázza, hogy mind irgalomra szorulunk. Hogy nem kell „belehalni” abba, amibe akár bele is lehetne. S hogy az Ég nincs olyan messze, mint amilyennek tűnik. Ma is ezekből élek.
Máthé Melinda
• Fotó: Máthé Melinda archívuma
„Enyém volt a világ”
Mi is voltunk iskolások, és az iskola volt a világ egyik legjobb helye. Ott voltak a barátaim, és minden nap egy kaland volt. És persze ott volt az a sok-sok érdekes dolog, amiről azt gondoltam, ha mind tízesre megtanulom, enyém lesz a világ.
Ahogy megszólalt a csengő, és épp nem zuhogott, rohantunk ki „gumizni”. Mekkora csaták voltak, ki bírja tovább! Boka, térd, comb. Egy szünet alatt le sem lehetett játszani végig. Minden nap eltelt egy pillanat alatt.
Mindig gyalog jártam. Ahogyan mindenki más is. Így tanítás után csapatosan indultunk, és rend szerint nagy kerülőkkel jutottunk haza.
Gyakran a pataknál kötöttünk ki, máskor valamelyikünk kapujában, vagy csak úgy elnyújtottuk az utat, hogy még egy kicsit együtt lehessünk.
Második osztályos lehettem, amikor megtanultam egyedül befonni a hajam. Délután jártam iskolába, tizenkettőre, és akkor már senki sem volt otthon, hogy segítsen. Az elején édesapám hazabiciklizett munkából, hogy befonja a hajam, de volt, hogy késett, és nem is lett mindig szép a copfom. Néhány délelőtt alatt azonban addig gyakoroltam – YouTube tutorial nélkül –, hogy már nem volt szükségem segítségre. Úgy éreztem, attól a perctől kezdve szinte önálló felnőtté váltam.
Akkor nagyon-nagyon vártam, hogy egyszer legyen vége az iskolának, lehessek felnőtt, és tehessek meg bármit, amit akarok. Ma meg azt szeretném, hogy még egy kicsit lehessek kisiskolás, mert igazából az volt az az időszak, amikor – bár nem tudtam róla – tényleg enyém volt a világ.
Gergely Orsolya
• Fotó: Gergely Orsolya archívuma
„Viszem magammal a tanításait életről, halálról…”
Különös bizsergés lesz úrrá rajtam minden szeptember elején. Egy új kezdet, új lehetőségekkel. Gyerekkoromtól kezdve mindig vártam a tanévkezdést, később tanárként is így volt és van ez mai napig. Rengeteget köszönhetek a pedagógusoknak, akik körülvettek, de talán a legkiemelkedőbb ezek közül maga a tanári hivatás, hiszen ők mutatták meg nekem, hogyan érdemes ezt a munkát jól végezni. Ott él bennem sok-sok párbeszéd, tanítás, megerősítés, bátorítás, bölcsesség, amit útravalóul kaptam a hivatásról és az életről is. Nem felejtem például azt, ahogy kilencedik osztályban, önbizalomhiányból éppen kallódni látszó „magyaros” tehetségemet a magyartanárnőm egy mondattal visszabillentette, amikor a legtermészetesebb hangnemben bejelentette, hogy nekem a tantárgyversenyen a helyem. És essen szó a romántanárnőmről is, azért is, mert magyar anyanyelvűek között ritkábban szoktak pozitív hősként szerepelni a romántanárok. Az enyém egy tündéri nő volt, aki úgy beszélt az irodalomról, hogy még ma is kedvem támad újraolvasni a regényeket, amelyeket tanított. Nem mellesleg életre szóló kedvenc regényeimet is neki köszönhetem. Az „oszink”, a fizikatanár hamar felismerte, hogy 27 tanítóképzős lánykához akkor van esélye érdemben szólni, ha nem a fizikáról beszél. Így aztán
viszem magammal a tanításait az életről, halálról, szerelemről és párkapcsolatokról, a szabályok betartásáról és a korlátok feszegetéséről, arról, hogy mikor éri meg az egyiket- és mikor a másikat megtenni.
És végül a matektanáraim, akiktől először is éppen azt tanultam, amit ritkán tanul az ember a családi rendszeren túl (és ott sem sokan): azt, hogy értékes vagyok akkor is, ha nem vagyok matekes agyú, nem vagyok olyan, hogy nekik a legkönnyebb legyen, hogy elfogadnak és odafigyelnek rám, az igényeimre, a lehetőségeimre, és dicsérnek azért, aki vagyok. Hetekig tudnám sorolni, hogy mi mindent kaptam az engem tanítóktól. Mindig hálás leszek értük és nekik.
Bartha Krisztina
• Fotó: Bartha Krisztina archívuma
„Megtapasztaltam, hogyan válhat egy nehézség a javamra”
Szerettem iskolába járni. Jó volt egy közösséghez tartozni, ahol – természetesen – voltak intrikák, de életre szóló kapcsolatok is születtek. Két legjobb barátnőmet is az iskolának köszönhetem, egyikőjükkel első osztálytól, másikukkal középiskolás korunktól vagyunk elválaszthatatlanok.
Öt-nyolc osztályban nekünk még volt ún. „ipari óránk”, ahol például mi, lányok, varrni, főzni tanultunk. Ezeket nagyon szerettem, ott varrtam az első kötényemet, farmer tarisznyámat, ott sütöttem az első fánkot, csupa olyan dolgot tanultunk, aminek később is hasznát vettük.
Ha az iskolai éveimre gondolok – ami meglehetősen régen volt –, elsőként a tanító nénim jut eszembe, akinek ápolt, jól fésült, tupírozott vörös hajkoronáját ma is látom, kezének illatát most is orromban érzem.
Az ő személyes vonzereje miatt döntöttem el már kora-gyerekkoromban, hogy tanítónő leszek.
Aztán egy nyugdíjas tanító bácsimra is emlékszem, aki sokáig helyettesítette betegeskedő tanító nénimet. Akkoriban tanultunk írni, első osztályos lehettem. Balkezesnek indultam, legalábbis a ceruzát abban a kezemben fogtam. De a kor szellemének megfelelően ő mindent elkövetett, hogy jobbkezességre neveljen. Így történhetett meg, hogy a mai napig jobb kézzel írok, de ballal rajzolok, festek. Soha nem éreztem semmilyen hátrányát ennek az átnevelésnek, sőt, egész életemben hálával gondoltam Firtos tanító bácsira, mert úgy érzem, neki tulajdoníthatom, hogy mindkét kezem ügyesebb az átlagosnál. Neki köszönhetem, hogy megtapasztaltam, hogyan válhat egy nehézség végül is a javamra.
Magyartanáraim is meghatározóak voltak az életemben. Nekik (is) köszönhetem, hogy irodalomkedvelő, anyanyelvemet szerető és igényesen használó ember lettem. Az ösztönzés, hogy kreatívan írjak, alkossak, kifejezzem gondolataimat, érzéseimet, életre szóló önbizalmat, magabiztosságot, sikerélményt adtak. Középiskolában kedvencem a pszichológia tanárom volt, akit nagyon tiszteltem egyenes jelleméért, felkészültségéért, igényességéért. Tőle tanultam meg tanulni, összefüggéseket keresni és találni, kitartóan és lelkiismeretesen dolgozni.
Az iskola volt az a hely, ahol a sok-sok közösségben eltöltött év alatt a rengeteg inger, pozitív és negatív élmény, minta, tapasztalat, megszerzett jártasság, készség, képesség, tudás – észrevétlenül bár, de – beépült személyiségembe, hozzájárult az értékrendem alakulásához. Ezért hálás vagyok.
Demeter Melinda
• Fotó: Demeter Melinda archívuma
„Az iskola partot adott, amibe belekapaszkodhatok”
Egy régi 500 lejes érmét és egy kulcstartót találok a ballagási tarisznyámban, amit csaknem 25 évvel ezelőtt akasztottam a nyakamba, a ballagásom napján. És benne van a búcsúbeszéd is, amit hetven végzős tizenkettedikes diák nevében olvastam fel az Arad-belvárosi református templomban. Ma is tetszik az akkori kézírásom. Csendben újraolvasom, amit búcsúzó diák fejemmel írtam. És kit mást idézhettem volna, mint József Attilát: „S erre, arra, egészen mindegy, / Hogy merre tartunk, / Kit csönd, kit nagy zaj vár a parton, / S elsüllyedünk, ha nincsen partunk.” Akkor még csak kívántam magamnak és végzős társaimnak,
mostanra tudom, hogy a megtartó „part” az iskolában együtt eltöltött négy év, a közösség és az anyanyelvem, amely hű társam azóta is.
De hogy néz ki az én partom, amelyikbe kapaszkodhatok? Ülnek ott barátok, akikkel ma is szeretek nevetni, beszélgetni, utazgatni, bulizni. Akikkel jól esik nosztalgiázni és visszagondolni a lógásokra, a csínytevésekre, a régi sulis élményekre, de ugyanúgy jólesik megvitatni mostani gondjainkat és megosztani örömeinket. Picit távolabb ülnek tanárok is. Azóta is vágyom vissza a magyar nyelv és irodalom órákra, mert ott beszéltek a legszebben a magyar költőkről és írókról. És azt sem felejtem el soha, hogy a testnevelés nem a sípszóról, a labdáról és a versenyről szól, hanem az odafigyelésről és az elfogadásról. És a parton legelöl, az első sorban ül a párom. Igazi diákszerelem a miénk, amely ma is tart. És hát a sors iróniája, vagy éppen áldása, hogy azon a hosszú utcán, amelyen három éven át minden reggel és délben szerelmes-kettesben gyalogoltunk, immár negyedik éve a lányunk kezét fogva, szülőkként sétálunk végig, reggelente többnyire ő, délben, hazafelé pedig én.
Pálfi Kinga
• Fotó: Pálfi Kinga archívuma
korábban írtuk
Apa, youtuber akarok lenni!
Amikor a nyolcéves fiam azt mondta, „Apa, youtuber akarok lenni”, tudtam, hogy valami alapvetően megváltozott. Nem űrhajós, nem tűzoltó – youtuber. Abban a pillanatban értettem meg: az álmai már nem a valós világban születnek.
