– Fiatal asszonyként kerültél Kolozsvárról Madéfalvára, Székelyföld kellős közepére. Nem lehetett egyszerű a váltás, arról nem is beszélve, hogy lelkészfeleség lettél...
– Bevallom őszintén, hogy az elején néhányszor sírtam... (nevet) Nyilván, a szerelem sok mindent feledtet. Csíkszeredában harminckét évvel ezelőtt nem volt színház, a mozi éppen haldoklott, nem volt kamarazenekar sem, és nem volt egyetem – ez nagyon érződött. Csaba, a férjem (Sógor Csaba, volt európai parlamenti képviselő – szerk. megj.) lelkészként kezdte, és akkor nekem is hétköznapi papné feladataim voltak, ami azt jelentette elsősorban, hogy az ajtó mindig nyitva állt mindenki előtt. Akkoriban nagyon sok ember járt hozzánk külföldről, sokan azok közül is, akik az elmúlt harminc évben a romániai magyar és magyarországi közéletben meghatározó szerepet vállaltak – amolyan kicsi szellemi központ, értelmiségi fellegvár voltunk. Én mindig otthon voltam, és szinte amolyan kényszer volt bennem, hogy már az első évben befüvesítsük, megszépítsük az udvarunkat. Olyan hely volt, ahová szívesen jöttek az emberek. Mint a mai kávézók...
– Mennyire voltál tipikus lelkészfeleség?
– Egyáltalán! Nagyon nehéz volt az elején, de még ha félve is, bevállaltam, hogy más vagyok. Például, csőfarmerben jártam és rockerhajam volt, ami azt jelentette, hogy hosszú és borzos. Harminc évvel ezelőtt délutáni foglalkoztatót és mentálhigiénés tanácsadást szerveztünk Balánbányán. Ezekkel együtt, egy idő után úgy emlegettek, mint a modern papné. Ha itt lenne Csaba, azt mondaná, nem is tudom, mit jelent lelkészfeleségnek lenni, mert ez egy szórványgyülekezet volt, a közösség ritkán találkozott. Viccesen mondták akkoriban, hogy a faluba két dologért érdemes menni: az emlékmű és a papné miatt. Mindezzel együtt nem gondolom, hogy rendkívüli lehettem, csak szemtelenül fiatal voltam és más: beszéltem angolul, németül, románul, és olyan kriminális dolgokat műveltem el például, hogy a ház elé rózsát és zöld sövényt ültettem.
Egyesek kicsit bolondnak is tartottak. (nevet) Képzeld el, hogy harminckét évvel ezelőtt rendszeresen szaladtam a határban egy kóbor kutyával! Egy időben versenyszinten sportoltam, és volt egy nem nagyon szigorúan vett fogadalmam, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne mozogjak – heti 3–4 futás össze is jött, amíg aztán lett egy kemény arcüreggyulladásom. A ködös, hideg időben nem volt ideális mozgás a futás, így a sportolási törekvéseim egy ideig csak nyárra maradtak.
– Nemcsak te voltál más, de az otthonotok sem volt egy szokványos lelkészi lak, a forradalom pedig végképp rátromfolt: egymásnak adták a kilincset a vendégek. Hogy viselted ezt a zsizsegést?
– Ahogy megnyíltak a határok, mindenki jött szétnézni. Mi pedig amolyan végvár voltunk: mondhatni az utolsó erdélyi református parókia a határvidéken Moldva felé. Egyik kéz a másiknak adta a kilincsünket... Emlékszem, akkor is tele volt vendégekkel a ház, amikor megszületett az első gyerekünk, és én hazaértem a kórházból. Még az az első este sem adatott meg, hogy a család egyedül legyen… Mint anya és józan ember, később mint politikusfeleség is mindig azon igyekeztem, hogy megteremtsem a megfelelő egyensúlyt és stabilitást, hogy ne csak túléljük, hanem fejlődjünk is. Főleg a gyermekek! Persze jó része is volt ennek, hiszen rengeteg emberrel találkoztunk: ha nem ment Mohamed a hegyhez, hát jött a hegy! Azt is szoktam mondani, bejött a világ az ajtónkon. Harmadik gyerekünk, Zsolt keresztelője is nagy felhajtás lett. Németh Zsoltot hívtuk meg egyik keresztszülőnek – akkoriban ő egy kis ellenzéki párt képviselőjeként rengeteget járt hozzánk. A keresztelő ’98 júliusára leszögezett időpontja előtt egy hónappal felhívott, azzal viccelődve, hogy van egy jó és egy rossz híre: tud jönni, de hozza az újdonsült miniszterelnököt is. Persze, rendben volt, és miközben megtiszteltetés volt, a családi, intim hangulat elmaradt.
Én akkor kóstoltam bele először, hogy mit jelent hatalommal bíró emberek körül lenni. Hetekkel a keresztelő előtt ránk jártak a biztonságiak, az ünnepség alatt is ott voltak. Nem tarthattuk ott a keresztelőt, ahol akartuk, mert nem hagyták jóvá – a kis balánbányai templomról, amit Csaba építtetett, szó sem lehetett. Később aztán mi is besorolódtunk azok közé a családok közé, akik tartósan a közéleti szerepet vállaló családtag köré kell szervezzék a magánéletüket. A sok visszajáró vendég közül sokan elmaradtak, de vannak, akik most is barátaink. Például, a hollandok, akiknek lerobbant a kisbuszuk, nálunk ragadtak, és elvittem őket kirándulni Székelyföldön. Néhány éve vettek házakat Siklódon, és azóta is, évente többször visszajárnak.
– Tanárnak tanultál, de pszichológiát is végeztél, amikor a negyedik gyereketek megszületett. Ahogy nőttek, számodra is beindult az élet: elvállaltad a csíkszentmártoni Korai Fejlesztő és Rehabilitációs Központ alapítását, vezetését.
– A budapesti Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat munkatársai felújították a csíkszentmártoni gyermekotthon épületét, de a megváltozott gyermekvédelmi törvény miatt új rendeltetést kellett neki találni. A megálmodott korai fejlesztő központhoz Edvi Péter hat évig próbált vezetőt találni, amikor én végül elvállaltam. Az elején nem igazán tudtam, hogy mibe vágtam bele, de hamar nyilvánvalóvá vált: a kora gyermekkori intervenció, mint társadalom- és jövőformáló eszköz, a világon a legfontosabb, leghatékonyabb, csak nagyon nehéz tudatosítani és napirenden tartani a közpolitika és a közszolgálat mentén. Ami megelőzés, nem érdekes sem a döntéshozók, sem közvélemény számára, hiszen nem bizonyítható, hogy megelőztél valamit.
Csak akkor szörnyedünk el, amikor látunk egy-egy problémás gyereket vagy félrecsúszott életet... Egyébként, életünk minden szintjén és területén, de a közéletben leginkább, elsősorban tüzet oltunk: csak akkor reagálunk, amikor már nagy a baj.
Sok konferenciát, szakmai fórumot és kerekasztal-beszélgetést szerveztem, petíciót is indítottunk kollégáimmal a megyei és erdélyi kora-gyermekkori intervenciós hálózat létrehozásáért. Sok jó partnerre találtam. Csép Andrea képviselővel is próbálkoztunk, és még fogunk, hogy ne csak Szentmártonban, illetve elszórtan legyen ilyen lehetőség, hanem a korai fejlesztés törvényi hátterének megteremtésével országos szinten is elérhető legyen ez a nélkülözhetetlen szolgáltatás. Csíkszereda városi tanácsában már meghoztuk a döntést, hogy lehetőségeink szerint még alkalmazunk közösségi asszisztenst, család- és iskolaorvost, és megteremtjük a korai fejlesztés, intervenció lehetőségét egy integrált szociális, egészségügyi és oktatási ellátóközpont keretében.
– A következő nagy váltás az életedben, hogy alpolgármester lettél. Hogy jött képbe a politika? És hogy tetszik?
Mondhatnám, hogy bevonzottam... Tulajdonképpen, amiről eddig beszéltünk, az is politika: szakpolitika. A politikusi státus a közérdek szolgálata, képviselete. A helyhatósági választások előtt mindkét csapatból megkerestek, hogy induljak tanácsosjelöltként. Amikor Korodi Attila felkért, hogy alpolgármester legyek, akkor azt mondtam, vállalom, ha azt vihetem, amit fontosnak tartok, és addig csinálom, amíg úgy érzem, hogy én vagyok. Ez önzőségnek is hangozhat, de Attila olyan csapatot válogatott, ahol eleve azonosak az elképzelések, közösek a célok, és mindannyian tudjuk, mit akarunk. Ahhoz, hogy a lendület megmaradjon, és szívós kitartással dolgozni tudjunk, a legfontosabb, hogy hitelesen önmagunk maradhassunk.
Politikusnak lenni nem azért nehéz, mert mindenkinek van véleménye a politikáról, a politikusokról, és azt sokszor nagyon határozottan mondja, írja. Úgy kell felfognunk, hogy ez az a nyelvezet, a csatorna, amelyen kommunikál felénk a közösség. Ez a sokszor keserű, szidalmazó, kiábrándult, a közösség aktív alakításában való részvételtől gyakran teljesen elfordult vagy elzárkózó emberek nyelve. Így jut el hozzánk, hogy hol hibádzik a rendszer, hol a baj. Kevesen tudják vagy akarják érteni a hátteret. Ez a munka szerintem inkább azért nehéz, mert miközben nagyon nagy felelősséggel járó feladatot vállalunk egy diszfunkcionális rendszer részeként, sok minden nem rajtuk múlik: vannak merev, megváltoztathatatlan elemei a mi sajátosan hazai bürokráciánknak. A jó döntésekhez látnunk kell a teljes képet, az összefüggéseket és a mozgatórugókat, illetve a mögöttük lévő embereket, a közösséget és azt, hogy mi az, ami hosszú távon valóban a jólétüket szolgálja.
Jó politikusnak lenni ugyanaz, mint jó embernek lenni: alázat, emberismeret és szeretet kell hozzá elsősorban. A többit meg lehet tanulni.
Emlékszem, volt még egy cikk velem a Nőilegben, még egészen az elején, és akkor azt mondtam: elég jó viszonyt ápolok a valósággal. Ez most is így van, de amennyire sokan mondták, hogy menjek és csináljam, pont annyian aggódtak, hogy elég erős vagyok-e, biztos-e, hogy ezt akarom. Azt érzem, hogy ez is a legnehezebb: megtartani magad, miközben beleteszel mindent, és miközben folyamatosan jönnek az akadályok, a kritikák. Megmondom őszintén: nagyon nehéz, de szeretném élvezni minden pillanatát.
– Viccnek is rossz, de gyakran halljuk, hogy Székelyföldön az asszony nem ember. Nőként nehezebb helytállni munkában, családban?
– Szerintem egy kulcsszó van itt is – nem mintha én ezt mindig annyira jól művelném: a tudatosság. Természetesen, a nőkkel szembeni társadalmi szintű előítélet, és az ebből adódó elvárásrendszer nagyon komplex jelenség. Sokszor, ha akarnám, azt látnám a szemekben, gesztusokban, hogy „legyintenek”: azért, mert nő vagyok, azért, mert új vagyok. Több évszázada a kultúránk része ez az előítélet, hogy a nő mire jó, mi a dolga – erre pont nem, hogy vezető legyen, és okos dolgokat mondjon, csináljon.
Évszázados szabály- és kasztrendszerek, hatalmi struktúrák épülnek frusztrációra, félelemre... Viszont, ha tudatosítod, hogy ez egy előítélet, és nem rólad szól, hanem arról, aki működteti, akkor rendben vagy.
A kőkemény aranyszabály szerint, aki valóban jól van, az nem bánt másokat. Annak nincs szüksége rá, hogy leértékeljen, kihasználjon másokat ahhoz, hogy magát értékesebbnek érezze. Ami szintén igaz, hogy kora gyermekkorunktól olyan elvárásrendszerbe csöppenünk, ahol a lányokban a feminin, a fiúkban pedig a férfiasnak nevezett tulajdonságok válnak automatikussá: ezt jutalmazzuk családi és társadalmi szinten is. Nagyon hosszan lehetne erről beszélni, de úgy gondolom, vezetőként, és általában, a mindennapi működésben is ötvözni kellene mindazt, ami a nőies és a férfias viselkedésben is a fejlődést és a jelenben való jólétet szolgálja, hiszen az a lényeg: a hatalmat, legyen az bármilyen szintű, csak pozitív értelemben szabad használni, mindenki épülésére, sohasem öncélúan.
– Új kollégák, új feladatok, új fajta felelősség...
– Mindenkinek vannak működési mintázatai, és akkor tudsz kilépni belőlük, ha rájuk ismersz. És ez a legnagyobb ajándék. Nem biztos, hogy meg tudod őket szüntetni, de legalább megszelídíted, ráismersz, hogy miben vannak a segítségedre és mikor hátráltatnak. Tökéletes működés és önismeret nincs. Folyton tanulunk és változunk – jó esetben fejlődünk.
Én mély vízbe ugrós vagyok: vagy belefulladsz, vagy hihetetlenül nagyot fejlődsz. Egészségszakértők mondják, hogy a fizikai és mentális egészségünkre is jó hatással van, ha folyamatosan keresünk magunknak kisebb-nagyobb kihívásokat.
Ha nincs bennünk ezzel kapcsolatban is egyfajta tudatosság, akkor kiégünk, megkeseredünk. Ha van, akkor lépünk – néha pontosan arra van szükség, hogy megpihenjünk. Nem volt hülyeség hét év után egy sábát év a zsidóknál. Azt érzem, hogy azért is vagyok jól a helyemen, mert komolyan gondolom, hogy nem az a lényeg hol vagyok és éppen mi az, amit felvállaltam, hanem, hogy pont ott legyek, ahol szükség van rám, ahol a legtöbbet tudok segíteni. Most a csíkszeredai városházán. És nem a státus a lényeg. Ez és a hatalom, amit ad, csak egy eszköz, hogy hozzátegyek a világhoz, a nagy egészhez. Egyéni szempontból pedig az a legfontosabb, hogy mivé válok közben. Remélhetőleg jobb emberré, aki nem mellesleg élvezi is, amit éppen csinál.
Fotó: Mihály László
