Erdély-szerte sokan ismerik és tisztelik Ugron Bélát, és a legtöbbeknek ismerősen cseng az Ugron név. A székely nemesi család főispánt és országgyűlési képviselőt is adott a magyarságnak, Béla dédnagyapjának, Ugron Gábornak köszönhető például az is, hogy a székely gőzössel Udvarhelyszék is bekapcsolódhatott a Kárpát-medence vasúthálózatába. A Solymáron élő dédunoka karitatív tevékenységéért, a határon túli magyarság társadalmi-kulturális helyzetének jobbításáért végzett munkájáért néhány éve megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, ugyanakkor Székelyudvarhely városvezetése Pro Urbe elismeréssel tüntette ki. Régi vágású úriember, háromlányos édesapa.
Ugron Istvánné Bánffy Mária, Ugron Béla édesanyja a Nőileg legidősebb és legnagyobb családdal rendelkező „címlaplányaként” vonult be a mi történelmünkbe, az azóta már ötven dédunokát magáénak tudó erdélyi nagyasszonnyal készült interjúnk mindmáig a legolvasottabb cikke a lapunknak. Ugron Bélával, a Máltai Lovagrend delegátusával, a székelyudvarhelyi Ugron Alapítvány vezetőjével évtizedes, közeli ismerősök vagyunk, sokak „Béla bácsiját” ezért közvetlen hangnemben faggattuk.
– Az Ugron felmenőid a Székelyudvarhelyhez közeli ábránfalviak, a Bánffy név egyértelműen erdélyi, te azonban nem itt, hanem Magyarországon születtél. Mégis mennyire tartod magad erdélyinek?
– Erdélyinek vallom magam mindenképpen. És ezt egy ilyen atavisztikus dolognak tartom, mert a testvéreim is szívesen jönnek ide, de valahogy ők nem kötődnek ide annyira. Azt hiszem, ez genetikus öröklődés. Én kötődöm leginkább ide, András öcsém is, de ő inkább csak az utóbbi időben. A 70-es években kezdtem Erdélybe járni, Udvarhelyre nem, bár tudtam, hogy ide valók vagyunk, de egyszerűbb volt Kolozsvárra meg Kisbányára levolgázni vagy letrabantozni...
– Édesanyád ízig-vérig erdélyi. Mennyire tudta ezt a hovatartozást átadni úgy, hogy ti már Magyarországon éltetek?
– Minket ő úgy nevelt, hogy erdélyiek vagyunk. Noha nekem apám kint született Budapesten, nagyapám miniszter volt, ott éltek, én meg Szombathelyen láttam meg a napvilágot, valahogy mégis úgy neveltek. Anyám Bánffy lány volt, számára természetes, hogy saját magát erdélyinek tartja, úgyhogy természetes dolog volt ez.
Ebben nem volt nagy irredentizmus, nacionalizmus, vagy minek nevezzük. Otthon volt pár fénykép, rézkarcok Kolozsvárról, Mátyás király szülőháza mögött volt a házunk, ez belénk nevelődött...
– És miként kezdtél Erdélybe járni?
– Épületgépész-mérnök vagyok, ötéves állami szolgálat után elmentem „maszeknek”. A függetlenség volt vonzó, hogy azt csinálok, amit akarok, nem kellett behódolni. Az évfolyamról öten lettünk „magánzók”, felosztottuk úgymond egymás között Budapest víz-, gáz- és fűtésszerelését. Akkor indultak a társasházépítések, 10–12 emberrel dolgoztam, ami akkoriban nagyon menőnek számított. A feleségem, Erzsók fogorvos, akkor még nem volt magánrendelés, bent dolgozott az SZTK-ban. Összebarátkoztam Szabó T. Attila (erdélyi nyelvész, irodalomtörténész, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztője – szerk. megj.) kisebbik fiával, Áronnal, aki jól sízett, s ő vitt fel engem először Kisbányára. Így kezdődött az Erdély-szeretetem, ami odáig fajult, hogy egy barátommal közösen építettünk egy síházat, oda járunk fel télen sízni, nyáron gombászni.
A 80-as évek elején Imre unokabátyámat kitiltották Romániából, mert túl sok helyre vitt adományokat. Németországban élt, s a németországi rokonok az itteni öregeket segítették gyógyszerrel, valutával vagy amire szükségük volt.
Nem volt egyszerű világ, és akkor én átvettem ezt a szerepet tőle.
Amúgy is jártam Erdélybe, a határon is már úgy könyveltek el, hogy sízni járok, ismertük egymást arcról a határőrökkel. Attila bácsinak, aki akkoriban szerkesztette a szótörténeti tárát, kellettek információk az Akadémiától, hoztam-vittem a jegyzeteket, a fiai nem merték ezt bevállalni, szóval tettem a dolgomat. Akkor kezdődött az ilyen jellegű karitatív munka... Ez volt a 80-as évek eleje. Akkoriban jól ment nekem, elkezdtem a profitomat az erdélyiekre költeni. ’89 tavaszán aztán engem is kitiltottak az országból.
– Miért?
– Vittem körbe a cókmókot, láttam, hogy jön utánam végig egy autó. Amikor a Dónát úton jöttem ki az egyik házból, azt mondja nekem: „Jó napot, Ugron úr! Hány címe van még?” Mondom, van még egy. „Reméltem is, mert nekem lassan lejár a munkaidőm – mondta a szekus. – De megkérem, hogy 24 órán belül távozzon az országból.” Mondom neki, jó, akkor ezt még elviszem. Elvittem az utolsó csomagot is, jött utánam. És akkor csak intettem neki, hogy viszlát. Kifelé menet az országból nem szóltak egy szót sem, talán kicsit jobban átvizsgáltak, mint máskor. Amikor azonban jöttem vissza pár hét múlva, akkor mondta udvariasan az egyik arcról ismerős határőr:
„Ugron úr, az ön Romániába utazása nem aktuális. Kérem, forduljon vissza!”
Mert akkoriban úgy működött, hogy volt egy ABC-regiszteres füzet, és abban az U betűnél megnézte a nevem. Visszafordultam, közben megkérdezte a magyar határőr, aki szintén ismerős volt, hogy hát mi van. Mondom, nem aktuális az utazásom. Röhögött. Kérdem, mennyi ideig, hogy működik ez? Azt mondja, attól függ, hogy milyen színű ceruzával volt beírva a füzetbe. Ha pirossal, akkor fél évig, ha feketével, akkor csak egy hónapig, vagy valahogy így. Nekem szerencsém volt, mert csak feketével voltam beírva...
– Aztán jött a rendszerváltás, gondolom, könnyebb lett a segítségnyújtás...
– Amikor jött a „nagy felszabadulás”, lezárták a határokat: se be, se ki nem lehetett menni Romániából. És amikor megnyitották, karácsony előtt két nappal, délután négykor, mi már indulásra készen álltunk, meg voltunk pakolva cuccokkal, akkor egy utánfutóval jöttünk Kolozsvárra. Volt ott egy aneszteziológus barátom, őt kérdeztem, mit hozzunk. Infúziós felszereléseket, egyszer használatos, steril dolgokat kért, mert mindenük elfogyott. Akkor volt a temesvári vérengzés, a németek már másnap feltöltötték a Máltai Szeretetszolgálat raktárát, így volt minden szükséges eszköz. Szép idők voltak... Aztán jött a rendszerváltás, kezdtek kisimulni a dolgok.
– És hogy kezdődött a Máltai Szeretetszolgálatos tevékenységed?
– Imre bátyám a Máltai Lovagrend aktív tagja volt, és amikor a Szeretetszolgálat megalakult 1989-ben, a németországi rend hozott használt felszereléseket, kórházi eszközöket, és akkor merült fel, hogy kellene egy magyarországi szervezet. Aztán 1990 tavaszán egy öttagú kuratórium alakult, Kozma Imre atya volt az elnök, én pedig kuratóriumi tag lettem. Akkor már elég jól ismertem Erdélyt, fel tudtam készíteni őket, hogy hol kit keressenek, mire vigyázzanak, akkor még télen nem tolták el a havat, nem sózták, nem olyan útviszonyok voltak, mint ma. Azóta nagyon-nagyon kinőtte magát a Szeretetszolgálat, én a határon túli munkákat végzem a Lovagrenden és a Szeretetszolgálaton belül is.
– Az őseid számára – országgyűlési képviselőként, miniszterként, Erdély királyi biztosaként – természetes volt, hogy a székelyföldi közösségért (is) dolgozzanak. A hagyomány folytatódni látszik: a családod 2005-ben létrehozta az Ugron Alapítványt. Milyen célkitűzéssel alapítottátok?
– Udvarhelyen jegyeztettük be az Ugron Alapítványt, a restitúció miatt jött létre. Apám úgy döntött, hogy ami visszaigényelhető területe volt a családnak, az menjen egy alapítványba, ne aprózódjon szét. Akkor is már elég sokan voltunk a családban, s a hozadékából az itteni ifjúság oktatását és nevelését próbáljuk segíteni. Olyan 2000 hektár körüli területről beszélünk összesen, de hát ebből még 10 százalékot sem kaptunk vissza... Ezek között van a Madarasi Hargita egy része is, egy 70 hektárnyi terület, a Súgó fejétől kezdődően, keskenyedő tortaszeletként fel a csúcsig. Úgy néz ki, talán ez célegyenesben lesz... Az alapítvány, ha más nem, de döcög, mert ezek a visszaigénylési eljárások, perek viszik a pénzt: a topográfus, az illetékek, amiket fizetni kell az erdő ültetéséért, őrzéséért stb.
Családi kör
Ebben az évben két főiskolásnak tudtunk ösztöndíj-kiegészítést adni, illetve például Nagyenyeden, ahol gyimesi csángók és Szeret mentiek is tanulnak, működik a keresztszülőprogram, de a diákoknak van egy extra kiadásuk: havi egyszer hazamehetnek. Ám ha nem mennek, mert messze van, vagy mert költséges az utazás, a hétvégi étkezést fizetni kell pluszban. S ennek a 25–30 csángó gyereknek fizetjük ezt a hétvégi étkeztetését.
– Hiszel abban, hogy a román állam visszaadja minden államosított területeteket?
– Nem hiszek. Azt látom, hogy mindenhol a prefektúra dönti el, ki szimpatikus, ki nem. A szűkebb erdélyi régióban ez inkább politika, mint mondjuk a Retyezátban. Nem általános magyargyűlöletet érzek, csak még nem pusztultak ki itt sem a posztkommunisták. Ezek hatalommal való visszaélések.
– Kisasszony napján beszélgetünk. Fontos ünnepe ez az Ugronoknak...
– Igen, mindig ezen a napon, Mária születésnapján van a Mál-tetői Ugron-kápolnának a búcsúja. A családi kripta és kápolna oltárképe egy kisasszonyos kép, a gyermek Mária. Amikor az udvarhelyi ferences templomot felújították az 1800-as évek végén, akkor találták, és akkor került fel a kápolnába. De korábban is mindig megemlékeztek Máriáról itt, búcsúra jártak ide Kisasszony napján. Ugyanakkor fontos családi ünnepünk a pünkösdhétfő is.
Mielőtt apám meghalt, azt akarta, hogy ide temessük. Jöttünk a csíksomlyói búcsúra, és utána ide temettük a kápolnához, pünkösdhétfőn.
Azóta egy emlékező szentmisével zárjuk le mindig az ünnepet az Ugron-kápolnánál. 600–800 ember szokott fent lenni, csatlakoznak a búcsús zarándokok is.
– Az ezeréves erdélyi püspökség emlékére egy 14 stációs Székely Kálváriát létesítettek a kápolnához vezető domboldalon. Miért?
– Amikor a Gyulafehérvári Főegyházmegye az alapításának 1000. évfordulóját ünnepelte, kérték, hogy aki teheti, tegyen valami felajánlást. Mindig is szerettem a szép kálváriákat, bár itt Erdélyben ezek nem nagyon voltak szokásban. A svábok hozták Magyarországra és a Kárpát-medencébe. Megbeszéltem a szombatfalvi egyházközséggel, és azt mondták, csináljam. Valamikor nyáron itt voltam egy bérmáláson, itt volt az érsek úr is, akkor beszéltünk róla. Kiírtam egy pályázatot udvarhelyi kötődésű tervezőknek, és Zavacki Walter pályázata volt a befutó. Ez volt novemberben, és a rá következő húsvétkor készen volt. Egy stáció és a hármas kereszt ideiglenes volt, de pünkösdre teljes lett. Nagyon örülök neki, hogy meglett, és főleg annak, hogy nem az van, hogy van egy kálvária, és aki akarja, járja, hanem amióta megvan, rendszeresen, minden első pénteken van keresztútjárás, és a családokért imádkoznak. Olyanokért, akiknél családi válság van, válás, külföldön dolgozó házastárs, hasonlók. A család egyben maradásért. Nemcsak udvarhelyiek vesznek részt, hanem átjönnek Gyergyóból, Csíkból is, most már híre van ennek.
– Édesanyádnak jelen pillanatban ötven dédunokája van. Tudatos döntés vagy hagyomány nálatok a sok gyerek?
– Nem tudatos elhatározás volt a nagycsalád. Apámék öten voltak testvérek, anyámék ketten, de az, hogy mi öten vagyunk testvérek, az azért van, mert apám ötször szabadult a börtönből... Tizenegynéhány évet volt börtönben, több megszakítással. ’46-ban begyűjtötték mint háborús bűnöst, valahogy kimosta magát, akkor jött egy új kormány, akkor megint három hónapot szabadon volt... Ez így működött. Hivatásos katona volt, amikor vége lett a háborúnak, az ejtőernyős zászlóaljnak volt a parancsnoka. Nem csak őt, a többi tiszttársát is begyűjtötték, attól féltek, hogy szervezkednek, tudnak valamit csinálni...
Nálunk egyébként mindenkinek van két-három gyermeke, a nagyobb húgomnak hét (őt hívtuk a Nemzet Anyjának), a többinél meg három-négy. Pillanatok alatt összejött az ötven dédunoka anyámnak.
– S ha az egész család összegyűl, hányan vagytok?
– Olyan nyolcvan körül, mert valaki mindig hiányzik. De ez csak a szűk család. Családi összejövetelekre csak olyan nem született rokont lehet hozni, aki legalább gyűrűsen eljegyzett.
– Három lányod van, valahogy a kisugárzásod is olyan „gondoskodó, atyai”. Ebből adódik?
– Talán jobban ráérzek a női lelkekre ebből adódóan, hogy lányos apa vagyok. Mindig is szerettem a lányaimat, ők is engem, de nem volt egy olyan nagy „összeborulós” viszony ez. Függetlennek, szabadnak neveltük őket. Talán tudatos is volt kicsit, de nem is volt nagyon időnk velük foglalkozni.
Mindegyik lánynál fontosnak tartottuk, hogy még nagyon fiatalon elmenjenek külföldre önállósodni.
Például Zsófi még csak harmadikos gimnazista volt, amikor kiment egy évre egy ismerős családhoz Salzburgba au pairnek, és annyira bevált, hogy önálló, felnőtt nőként jött haza. Ezért a másik kettőt is igyekeztünk elküldeni. Akkor még nem voltak ezek a nagy önkéntesprogramok, de nagyon jól bevált, önállóak lettek, nyelvet tanultak, s ez sokat számított. Meg is van az eredménye, mindegyik megtalálta a helyét, bevállalósak, erőn felül dolgoznak mindhárman.
– Az e havi lapban kiemelt témánk a férfiasság, én azonban úgy látom, fehér holló ma a hozzád hasonló úriember, a 20-30-40-es generációban legalábbis. Valahogy eltűnőben a Férfi. (De talán a „hagyományos” Nő is.) Ezt hogy látod?
– Igazat adok, kevés jó pasas van. Ezt mondták a lányaim meg az összes nő ismerősöm is. De ugyanúgy a nők között is kevés a „jó nő”. Nem külsőleg, hanem hogy kívül-belül „olyan” legyen.
Alig vannak normális gondolkozású, férfias tulajdonságokkal rendelkező férfiak és nőies tulajdonságokkal rendelkező nők.
A mai csajok általában címlaplányokhoz akarnak hasonlítani, viselkedésben videoklipeket akarnak utánozni, egyenlányok, sablonhölgyek. Lehet, ez tetszik a sablonfiúknak. Kivéve talán a sportolókat, mert a sport megtanít dolgozni, küzdeni, fegyelmezetten élni, és kisugárzik általa a férfiasság és a nőiesség is. Nem tudnak különbséget tenni, nem gondolkodnak, az iskola se nevel, már a szüleik sem kaptak rendes nevelést. Kérdezz meg egy pedagógust: többet szenved a szülőkkel, mint a gyerekekkel.
– Mégis derűlátó vagy, ami Erdély, illetve a Kárpát-medence magyarságának jövőjét illeti?
– Pozitív vagyok. Székelyföldön jobb a helyzet, de itt például nem tudnak a jómóddal, a jóléttel gazdálkodni a fiatalok. Nem tudnak vele élni, ez hiányzik belőlük. Egy példát mondok: ha két szűk hely van egy parkolóban, beáll egy nagy autóval, nem is törődik azzal, hogy a másik ki tud-e jönni. Nem törődnek a másikkal. És
tudom, hogy nem a pedagógus kellene neveljen, hanem a szülő, de ha a szülő olyan, hogy nem képes, azt a pedagógusnak észre kell vennie.
Az értelmesebbel érdemes foglalkozni, és nevelni is, nem csak tanítani őket. A mentalitást kell megváltoztatni itt. De szerintem vissza fognak jönni azok is, akik elmentek. A jólét egyre inkább megvan, meglesz, lassan ugyanúgy gazdálkodnak Csík és Szentgyörgy felé, Hiluxszal járnak stb., mint egy osztrák farmon. Ha látja az a fiatal, hogy van értelme dolgozni, hogy halad, akkor folytatni fogja.
Fotó: ifj. Haáz Sándor
