ARCHÍV Bárónő 49 dédunokával – Szüljetek magyar gyermekeket!

Megélte a világháborút, a menekülést, férje bebörtönzését. A legnehezebb időkben sem adta fel, öt gyermeket szült és nevelt fel. Erős asszony, egy élő történelemkönyv. Alapítványt működtet, és 49 dédunokának örül. Ugron Istvánné Bánffy Mária történelmi idők tanúja, az utolsó erdélyi nagyasszony. (Cikkünk a Nőileg magazin 2016. májusi számában jelent meg.)

Megélte a világháborút, a menekülést, férje bebörtönzését. A legnehezebb időkben sem adta fel, öt gyermeket szült és nevelt fel. Erős asszony, egy élő történelemkönyv. Alapítványt működtet, és 49 dédunokának örül. Ugron Istvánné Bánffy Mária történelmi idők tanúja, az utolsó erdélyi nagyasszony.

Fantasztikus a kisugárzása, élmény vele beszélgetni. Okos, humoros, eredeti, igazi egyéniség. Nyoma sincs az arisztokrata származás rátartiságának. 90 évesen olyan friss, hogy negyven évet nyugodtan letagadhatna, de tesz is érte. Olvas, híradót néz, keresztrejtvényt fejt, németül! Bár a háború után ő visszamehetett volna Erdélybe, katona férje viszont nem, így Magyarországon maradtak. Solymári otthonában beszélgettünk vele, hatalmas füsteregetés közepette.

– Nem szeretem az újságírókat!

– Mária néni, így hogy fogunk beszélgetni? Sok mindenről kellene meséljen.

– Én már annyit meséltem...

– De most  a Nőilegnek. Annyi mindent meg tetszett élni, hadd olvassák Erdélyben. Kolozsváron  tetszett születni...

– Igen, a Monostori úton, a volt balettintézet épületében. Ezt a házat a két világháború között eladták, a magyar állam vette meg, ebben létesült a konzulátus. Borzasztó büszke voltam rá, hogy az egyetlen épület, amin egész évben kint van a nemzeti színű zászló, az én szülőházam. Március 15-én kifejezetten egy óriási zászlót tettek ki, majdnem az ember fejét verte az alja, akkora volt, és azt minden évben az én kívánságomra el kellett mennünk megnézni.

Mária néninek hol telt a gyerekkora?

– Engem a Bánffy nagyszüleim neveltek fel, mert anyám meghalt hároméves koromban Mezőzáhon, közönséges tífuszban, egy fertőzött kút vizétől, apám pedig idegileg összeroppant. Az volt az egyezség a családdal, hogy egy évben egy hónapot a Mikes nagyszülőknél is el kell tölteni, így a nyár Bodolán zajlott. Az iskolaév alatt Kolozsvárt laktunk, ha nem volt tanítás, akkor Szilágynagyfaluban vagy Marosgezsén tartózkodtunk.

– A szülei tragédiája után milyen volt ez a gyerekkor?

– Emlékszem, sokszor sírva fakadtam, hogy nekem nincs mamám. A gyerekek az iskolában mesélték a történeteket az anyukájukról, és akkor mindig belém nyilallt, hogy nekem nincsen. De tulajdonképpen jó gyerekkorunk volt az öcsémmel, nem panaszkodhatok. A nagyszülők mellett egyébként volt egy nevelőnőnk is, ő nagyon szeretett minket.

– Hogy került a családhoz?

– Anyám ismerte a Haller gyerekek schwesti-jét, vagyis nevelőnőjét, aki egy erdélyi szász lány volt, és éppen el akart menni egy továbbképző tanfolyamra Berlinbe. Anyám, érezvén a halálát, írt neki, hogy ne utazzon el, inkább álljon be hozzánk, vegye át a gyerekei nevelését, mert ő tudja, hogy meg fog halni, és az egyetlen ember, akiben megbízhat, úgy érzi, ő. Schwesti ezt egy életen át emlegette, és amíg férjhez nem mentem, nálunk volt. A rajongásig imádott bennünket.

– Bárókisasszonynak nevelték, szép ruhában ücsörgött a porcelánok mellett, vagy játszott az udvaron?

– Nem ültem én sehol, fára másztunk, kutyáztunk, lovagoltunk, fürödtünk a Marosban. Mint a többiek. Jó szabados gyerekkorunk volt. Még csak bárókisasszonynak sem neveztek 16 éves koromig, addig én Mária voltam szakácsnak, kocsisnak, a többi gyereknek, mindenkinek. Mikor 16 lettem, a nagyszüleim kiadták, hogy attól kezdve bárónőnek szólítsanak.

– Ez nem volt furcsa hirtelen?

– Nem, nekem ez nem volt fontos, egyszerűen nem érdekelt, nem is vettem komolyan.

– Hová járt iskolába?

– A katolikus Marianumban tanultam Kolozsváron, ma ez a Babes-Bolyai Tudományegyetem épülete. Nyolc gimnáziumot végeztem, de a nyolcadikat nem fejeztem be, mert férjhez mentem. Ez pont az 1944-45-ös tanév volt, január 5-én házasodtunk össze Istvánnal. Úgyhogy mikor az osztálytársaim az érettségi miatt izgultak, én már Bélát hordtam, három hónapos terhes voltam. De már nem is tartózkodtunk Erdélyben.

– Hogyan ismerkedtek meg a férjével? Ha jól tudom, tizennégy éves tetszett lenni…

– Igen, annyi voltam. Ez úgy történt, hogy István katona volt, Ludovikát végzett, és Szegeden szolgált a híradósoknál, majd ’40-ben Kolozsvárra került, és akkor levizitált a rokon családoknál, így nálunk is.

– Mária néni, ne ilyen röviden, a romantikus részeket is tessék elmesélni!

– Mikre vagy te kíváncsi ... Igazából a nagybátyám hozta el hozzánk ebédre, akkor találkoztunk először.

– Szép férfi volt?

– Az első pillanatban holthalálosan beleszerettem. Jaj, micsoda katona volt, délceg, magas ...

– Hogy lett ebből kapcsolat?

– Többször is jött attól kezdve, de mint katonát, áthelyezték Pápára. Ám egyszer csak írt egy levelet.

Meg tetszett lepődni, hogy írt?

– Csöppet sem, mivel nem kaptam meg a levelet. A nagyszülők megtalálták, mielőtt hozzám jutott volna. Azt mondták Istvánnak, „semmi kifogásunk ellened, ne úgy vedd, de Mária kicsi leány még, le kell érettségiznie, addig ne kurizálj neki!”.

– Tehát akkor így hívták az udvarlást: kurizálás. Mi történt utána?

– István eljött Kolozsvárra, tanítás után megvárt, de nem az iskola előtt, hanem kicsit odébb, hogy az apácák ne lássák. Akkor elmondta, írna, de hiába, nem adják nekem ide. Kitaláltuk, hogy megadom egy osztálytársam címét, akit Erikának hívtak. A katonatársai ezért mindig az Erika című dalt énekelték neki, mikor látták a borítékot, István meg csak kacagott magában, hogy ha ti tudnátok.... (mosolyog) 

– Miről leveleztek?

– Renkdívül fontos dolgokról, például hogy milyen tantárgyból kaptam szekundát (nevet), vagy hogy milyen dolgozatra készülök. De volt annyi eszem, hogy a leveleket nem vittem haza, elolvastam, és visszaadtam szépen Erikának. Mikor háború után visszament a családjuk a kolozsvári házukba, a lakásuk tele volt Ugron István Adorján Erikához írt leveleivel (nevet).

– Jó, hogy nem lett ebből pletyka Kolozsváron…

– Felőlem lehetett is volna, ekkor már a felesége voltam.

– Hogyan történt a lánykérés?

– 1944-ben elutaztunk Táplánszentkeresztre keresztanyámhoz, Janka nénihez, ez Magyarországon, Vas megyében van, Szombathelytől 8-km-re. István ezt megtudta, és eljött. De vissza kellett mennie a harctérre, amitől én végtelenül elkeseredtem. Erre azt mondta keresztanyám, ne búsuljak, majd kiimádkozunk neki egy jó kis sebesülést, és hazajön. Én azt mondtam, ilyenért nem lehet imádkozni, de Janka néni jól fohászkodott, mert

december elején egy aknarobbanás következtében István megsérült, így került először Pápára, majd kérte, hogy vigyék át a szombathelyi kórházba, mert tudta, hogy én beálltam ott ápolónőnek.

Karácsonyra már mankóval ugyan, de tudott járni, és szenteste a Mikes nagyapámtól megkérte a kezemet. Ő azt mondta, részéről rendben van, de nem ő a gyámom, legyen szíves a másik nagypapától, Bánffy Jánostól is megkérni a leányt.

– Ők is ott voltak Janka néniéknél?

– Nem, ők is elmenekültek Erdélyből, de Győr mellett tartózkodtak. István azt mondta, hogy mindenképpen házasodjunk össze, mert jönnek az oroszok, és biztos, ami biztos, legyünk házaspár. Így Bánffy nagyapától levélben kérte meg a kezem, de a posta nem működött akkoriban, így egy katona barátja ült motorbiciklire a decemberi mínuszban, és vitte el a levelet. Nagypapáék azt írták, minden rendben, vigye a lányt. Azt hiszem, megkönnyebültek, hogy nem ők kell vigyázzanak tovább rám (nevet).

– De akkor még Mária néni nem volt 24, abban az időben ekkor lett nagykorú egy lány.

– Igen, rengeteg papír kellett az esküvő engedélyeztetéséhez nekem is, Istvánnak is. Végül január másodikán jött a telefon, hogy 3-án esküdhetünk. Janka néni, aki mellettem állt a telefon alatt, szó szerint rosszul lett, azt mondta, nem vagyok én Gundel, hogy egy nap alatt esküvőt tudjak csinálni, így István nagy kegyesen adott két nap haladékot, január 5-én házasodtunk össze.

– Volt fehér ruha?

– Először semmi sem volt, nemhogy menyasszonyi ruha, még élelmiszert se lehetett abban az időben kapni! De Janka néni elkezdett futkosni, és beszerzett mindent, például az egyik rokontól kölcsönkérte a fehér díszmagyarját, így lett ruhám.

– Van-e esküvői fotója Mária néninek?

– Milyen sok kívánságod van... Egyébként van fotó. Látod, ciklámencsokrom volt, és étel is lett, valakitől tojást kaptunk ajándékba, más valaki húst küldött. Mikes János bácsit, a püspököt kértük meg, hogy eskessen meg, de beteg volt, rossz volt a szíve, azt mondta, jó lesz ide a plébános is, viszont küldött három üveg rajnai bort.

– Jó hangulatban telt a ceremónia?

– Az egyik generális felesége végigzokogta az esküvőt, úgy sírt, mintha az anyját temették volna. Janka néni megkérdezte, miért bőg ennyire, erre azt válaszolta: borzasztó, hogy ezek a fiatalok képesek nekimenni az életnek ebben az iszonyatos helyzetben! Szerintem egy savanyú nő lehetett, ahelyett, hogy örült volna, hogy boldogok vagyunk és összeházasodunk, jajveszékelt. De mi nagyon örültünk.

– Minden lány csodálatos esküvőről álmodik titokban. Nem fájlalta, hogy a háború végén, szegénységben, egy kis kápolnában mondta ki az igent, nem a kolozsvári, főtéri nagytemplomban?

– Nem foglalkoztam én ezzel akkor, fiatal voltam, szerelmes, férjhez akartam menni. Nekem így is szép volt.

– Arról még nem is beszéltünk, hogyan kerültek Erdélyből Magyarországra.

– Erdélyben akkor mindenki meg volt ijedve, mert féltek, hogy a románok meg az oroszok együtt... az biztos borzasztó lesz. Úgyhogy nagyon sokan jöttek el akkor, ha most körülnézek az anyaországban, rengetegen vannak, akik ’44-’45-ben költöztek ide. Sokan visszamentek, de az is biztos, hogy nagyon sokan itt maradtak.

– Hogy képzeljük el? Egy nap nagypapa azt mondta, hogy Mária, csomagolj össze egy bőröndbe, mert elmegyünk?!

– Úgy történt, hogy épp Szilágynagyfaluban voltunk, és a család eldöntötte, menni kell. Akkor az apám bátyja az egyik vállalattól szerzett egy autóbuszt, s azzal jöttünk el.

– Itt, a lakásban, ahol most beszélgetünk, van valami, ami a családjáé volt, ami a régi életéből megmaradt?

(körülnéz) Nincsen…

– Semmi?

– Semmi.

– Otthagyták a fél életüket…

– Ezt hozta a történelem, ezt kellett csinálni. Nem volt ott akkor sírás-rívás, nem értünk rá arra. Bizonytalanságérzet, az volt, meg nagypapán láttam a keserűséget. Ők egy ponton vissza is mentek, mentették, ami menthető, de mindent elvettek tőlük. A Bánffy nagyszüleim Kolozsváron haltak meg, egy szeretetházban...

Ezek olyan történelmi idők, amiket a mai fiatalok talán fel sem tudnak már fogni...

– Így van, nem is érthetitek, az unokáim is csak csodálkoznak, és hiszik is, meg nem is, amiket nagymama mesél, de hát így volt. Igen, én történelmi időket éltem meg...

– Mária néni, ott maradtunk el, hogy férjhez ment, és beköltöztek István legénylakásába, Pápára.

– Emlékszem, első nap Istvánnak reggel 6-ra be kellett mennie a laktanyába. Január volt, és én ott maradtam egy fűtetlen szobában egyedül, ahol borzasztó hideg volt. István, ami takaró volt, azt mind rám terítette, és azt mondta, ki ne szálljak alóluk, küldi a legényét, hogy fűtsön be. Egyszer csak megjött a legény, jó hangosan jó reggelt kívánt, én meg azon gondolkodtam a takaró alatt, neglizsében, hogy vajon ez tudja, hogy én már feleség vagyok, nem holmi nő? Meg is kérdeztem, és szerencsére tudta (nevet).

– Aztán megint változás következett…

– Bakonybél. Négy gyermekünk született az első házasságunkból, majd egy ötödik a másodikból.

– Mi történt?

– Viccesen így szoktam mondani, mert a 4. és 5. gyermek között a férjem 10 évig börtönben volt, hazaárulás, kémkedés és még egyéb koholt vádakkal. Abszolút koncepciós per volt, ahogy akkoriban csinálták, ha valaki útban volt. Én meg ott álltam négy gyerekkel.

– Miből élt, hogy nevelt egyedülálló asszonyként négy gyermeket?

– Közadakozásból. Kiváltottam ugyan a munkakönyvemet, de ott volt a négy gyerek, közben apósomat, anyósomat Budapestről kitelepítették Jászboldogházára, és amikor megszűnt a kitelepítés, az öregek is hozzám kerültek Bakonybélbe. Olyan volt, mintha hat gyerekem lett volna, de ebből négyet felpofozhattam, kettőt nem. Szegény apósomék világ életükben városiak voltak, amikor kitelepítették őket Jászboldogházára, egy tanyára, meg aztán átjöttek Bakonybélbe, nem voltak teljesen tisztában a falusi élettel. Nekik sem lehetett könnyű.

– A férjét látogathatta?

– Tizenhárom hónapig még csak nem is tudtunk róla semmit, azt sem, él-e, hal-e. Volt egy barátnőm, a férje Istvánnak volt a tiszttársa, az is százados volt, és ugyanezt csinálta végig, mint én, lecsukták a férjét, két évig csak várta, várta haza, majd egyszer csak megtudta, hogy az urát már egy éve kivégezték. És én ezt tudtam... Borzasztó időszak volt...

– Hogyan lehetett ezt ép elmével átvészelni?

– Nem volt könnyű, de megvoltunk. Én a Jóistentől  nagyon jó természetet kaptam, alapjában derűs lélek vagyok, optimista alkat. Igyekeztem úgy intézni az életünket, hogy a gyerekek a nehézségekből ne nagyon észleljenek semmit.

– Bakonybélben tudták az emberek, hogy hívják Mária nénit?

– Tudták.

– Nem pusmogtak a háta mögött, hogy na, a bárónő falun…

– Nem, még a tanácselnök is rendes volt, pedig annak hivatalból utálnia kellett volna. Mikor leváltották, meg is kérdeztem, hogy mert ilyen rendes lenni velem. Erre azt válaszolta: egy négygyerekes családanyát csak nem verhetek agyon!

– Aztán már levelezhetett a férjével.

– Igen, többször kiengedték, bevitték, de ekkor már levelezhettünk. Mikor a harmadik gyerekünk, Prücsi született, fiút vártunk, de ugye akkor nem lehetett tudni előre a baba nemét. Akkor is épp börtönben volt, és azt írta onnan, ha mégis leány születik, akkor ne dobjam ki az ablakon! Még akkor is volt humorérzéke. Nem voltak könnyű idők, de átvészeltük.

– Mária néniék létrehoztak egy alapítványt Székelyudvarhelyen, az Ugron Alapítványt, mellyel az erdélyi fiatalokat támogatják. Hogyan jött az ötlet?

– István találta ki, hogy ha visszakapunk valamit Erdélyben, olyan sokan vagyunk rá, hogy nem érdemes szétaprózni, tegyük bele egy alapítványba. Én örültem ennek a gondolatnak, hiszen úgy nőttem fel, hogy normális volt például, hogy a családom eltartja a tanítót, hogy legyen a faluban, aki megtanítja a gyerekeket írni, olvasni. Most főleg Béla fiam intézi az ügyeket, de a családból többen besegítenek.

– Mária néni, ha családi ünnep van, hányan jönnek össze?

– Kilencvenketten, ez az egész család. Negyvenkilenc dédunokám van. Kívülről nem tudom a nevüket, ezért listába szedtem.

– Nagy a zsizsgés, gondolom, ha összeülnek.

– Nagy, nagy, és most már egyikünk házában sem férünk el, a múltkori ünnepséget is egy kocsmában kellett megcsinálni. Júliusban lesz a 90. születésnapom, nagy cécóra készül a család, a legnagyobb probléma, hol szervezzük meg?

– Ha Mária néni azt hallja, Erdély, mit érez?

– Honvágyat. Több mint hetven esztendeje, hogy Magyarországon élek, de nem lettem magyarországi. Tulajdonképpen nevelem magamat, hogy annak a korszaknak vége, ez egy másik világ, az nem jön vissza soha többé.

– Mennyire tetszik követni az eseményeket Erdélyben?

– Igyekszem követni, híradót nézek, újságot olvasok, figyelek. Nagyon féltem az erdélyi magyarokat, úgy érzem, magukra hagyták őket. A román tudja, hogy be kell népesítenie Erdélyt, sokkal tudatosabbak, mint a magyarok. Vagy 30 éve volt egy osztálytalálkozóm, ott keseregtek a volt társaim, hogy fogy a magyar, fogy a magyar. Mondtam nekik, ti vagytok a hibásak, ha teleszültétek volna Erdélyt, akkor nem így állnánk, mindnek csak egy-két gyereke volt.

– Sokan nem mernek több gyereket szülni a mai világban.

– Nekem ezt ne mondjátok! Öt gyermeket szültem, a legnehezebb történelmi időkben! Mindet felneveltem becsülettel, iskoláztattam, egyetemre járattam. Nekem ne mondjátok… Szüljetek magyar gyermekeket! Ez az egyetlen kiút.

– Nagyon köszönöm az interjút, hatalmas élmény volt Mária nénivel beszélgetni. Isten éltesse még sokáig!

– Hát köszönöm, de most már el kéne patkoljak. Most, amíg rendben vagyok agyilag. Most azt mondanák, ez az Ugronné milyen jó állapotban volt… nem akarom megvárni, amíg elmegy az eszem. De egy cserép a fejemre kell essen, mert sajnos semmi bajom (nevet). 

Fotó: Mihály László