– Hány éve mentél el Erdélyből? És miért éppen az Egyesült Államokba? Másként tekintesz a szülőföldedre azóta?
– Huszonegy és fél évvel ezelőtt indultam el Amerikába, hivatalosan koncertezni jöttem a magyar református egyházhoz, de valójában háromhónapos látogatóba a férjemhez (akkor még csak a vőlegényem volt). Ő vízumlottón nyerte a zöld kártyát, és eredetileg hat hónapra jött ki dolgozni. Az indulás előestéjén még a marosvásárhelyi filharmonikusokkal koncerteztem, csemballón, Vivaldi évszakait adtuk elő. Fontos ezt megemlítenem, mert ettől a pillanattól a zongorista karrierem egy ideig kettétört…
Természetesen másképp tekintek Erdélyre amióta kiköltöztem, hisz most már mindig vágyódom haza, mindennek nagyobb jelentőséget adok: legyen az építészet, irodalom, zene, természet, gasztronómia.
Már a szívem is nagyot dobban csak egy kis népzene-foszlány hallatán, egy csodálatos Wass Albert idézeten…
– Miben más ott a szakmai életed, karrierlehetőséged, mint itthon a kollégáknak?
– Otthonról úgy indultam, hogy a Marosvásárhelyi Filharmónia zongoristája voltam, tanítottam és kísértem a zeneiskolában, valamint a Brassói Erdélyi Egyetem zene karán, a brácsa tanszéken. Nem szándékoztam itt maradni, de végül a férjem meggyőzött, hogy maradjak itt végleg. Az Amerikába érkezés második hétvégéjén elmentünk a Detroit-i magyar katolikus templomba, ahol a mise után megállított az egyik helybéli ferences rendi pap, Angelus atya, és megtudván, hogy zongorista vagyok, felajánlotta, hogy legyek az orgonistájuk. Azóta is én vagyok a Szent Kereszt magyar katolikus templom orgonistája és karnagya.
Aztán fél év után egy kis összejövetelen megismerkedtem egy zongoratanárnővel, aki akkoriban az elnöke volt a magántanárok szövetségének, úgyhogy rajta keresztül elfogadták a kérésem, és én is a tagjuk lettem. Zongorát tanítok mint magántanár, általában 20–26 tanítványom van. Itt nincs zeneiskola, mint otthon a nagyobb városokban, úgyhogy magánúton tanít mindenki. Hétvégenként orgonálok a magyar katolikus misén, és évente több magyar eseményen koncertezem. 21 év alatt egyedi koncertek, négykezes koncertek, többszöri fellépések az öcsémmel (Balla Sándor, operaénekes, a Kolozsvári Magyar Opera szólistája – szerk. megj.) Vannak olykor közös előadásaink színészekkel, versenyeken való kíséretek. Majdnem minden nagyobb városban koncerteztem itt a magyar közösségeknek, templomokban, konzulátusokon, a Magyar Kongresszuson, különböző programokon.
– Nehéz volt átállni az amerikai életformára?
– Az amerikai életformát a mai napig nem mondhatom magaménak, én igazából azért tudok itt élni, mert magyarok közt élek, magyarok a barátaink, részt veszünk rengeteg magyar eseményen és szervezzük is őket, tanácstagok vagyunk több szervezetben is a férjemmel.
Az amerikaiaké teljesen más kultúra, viselkedés, életforma, amivel nem tudok azonosulni és nem is akarok. Amit itt szeretek, az a természet, a lehetőség hogy mindezt megnézhetem, a jobbnál jobb koncertek, a legjobbakat nézni, hallgatni…
– Miből nyersz feltöltődést, kikapcsolódást? Vannak olyan dolgok, amelyek itthon nincsenek, vagy itthon nem tehetnéd meg?
– A feltöltődést a sétákban, kirándulásokban, olvasásban, fényképezkedésben találom meg. Szeretek főzni, minden nap, ami teljesen ellentmond az itteni életstílusnak. Ritkán megyünk ki vendéglőkbe, a gyorséttermeket lehetőség szerint kerüljük.
– Van honvágyad? Vagy hiányzik Erdélyből valami?
– Az otthon mindig hiányzik, fontos, hogy ki legyen tűzve egy megadott időpont, hogy mikor utazunk haza, ez éltet és ad erőt. Hiányoznak a színházi előadások, a séták a városban – itt mindenki kocsival jár mindenhová a távolságok miatt. A gyermekeink már itt születtek, de színtisztán beszélik a magyar nyelvet. Nincs kizárva, hogy egy adott pillanatban hazaköltöznénk – ha a gyermekek is hazaköltöznének.
– Mennyire lettetek „amerikaiak”? Azaz a magyar hagyományokat, ünnepeket tartjátok vagy az amerikait? Esetleg mindkettőt?
– Mennyire lettünk amerikaiak? Semennyire. Úgyanúgy tartjuk a magyar ünnepeket, mint eddig: húsvétkor megfestjük a tojásokat hagymahéjban, bárányt eszünk, kalácsot sütünk, karácsonykor – az amerikaiakkal ellentétben – mi igyekszünk minél későbben feldíszíteni a fát (nem hetekkel az ünnep előtt), nálunk az angyalka hozza az ajándékokat Szenteste (az amerikaiaknak 25-én reggel hozza az ajándékokat a télapó). December 5-én este kitesszük a tisztára pucolt cipőket a Mikulást várva, vinetát teszünk el télire, megkeressük az üzletet, ahol mindenféle hazai terméket vásárolunk (borszéki vizet, burduf túrót, stb.). Az amerikai ünnepek közül csak a hálaadást ünnepeljük – de azt is a magyar barátokkal.
– Aktív tagjai vagytok magyar közösségeknek is – néhány éve épp egy észak-amerikai gyerekeknek szervezett magyar néptánc-táborban találkoztunk...
– Magyar közösségben élünk, aktív tagjai vagyunk férjemmel együtt több szervezetnek is, a Magyar Baráti közösségnek, a Magyar Hagyományokat Ápoló körnek, a Csipke tánccsoportnak, a magyar katolikus egyházközségnek. Szervezői vagyunk az Itt-ott találkozónak, amit Ohio államban, egy csodás tóparton tartunk, ez egy kulturális tábor, előadásokkal. Vagy ugyancsak szervezői vagyunk az említett Csipke tábornak, ami a legnagyobb néptánc tábor Észak-Amerikában, de szintén szervezőkként veszünk részt a Magyar Kultúrközpont ünnepségein a nemzeti ünnepek alkalmából. A gyermekeim néptáncra jártak sok éven keresztül, a fiam gyönyörűen hegedüli a kalotaszegi, mezőségi dallamokat is.
– Látsz különbséget a nők társadalmi megítélésében, lehetőségeiben itt és ott?
– Mint nő én otthon is és itt, Amerikában is egyformán érvényesültem. Nem látok nagyobb különbséget. De csak azért, mert én nem egy közösségben, irodában dolgozom, ahol sok ember van együtt, ott azért a férfiak kínosan vigyáznak arra, hogyan viselkednek a nőkkel, véletlenül se adjanak okot egy feljelentésre szexuális zaklatás indokával…
– Van olyan dolog, amit máig képtelen voltál megszokni Amerikában?
– A mai napig képtelen vagyok megszokni ezt a felszínes kedvességet, itt mindenki jól van, ha rákérdezel, még ha az ég szakadt rá, akkor is. Itt a szomszéd szomszéddal nem alakít ki olyan igazi barátságokat, ami otthon még létezik.
– És olyan dolog, amit szívesen meghonosítanál Erdélyben?
– Ha lehetséges lenne, nyitottabbnak varázsolnám az embereket, az újra, a másra.
Fotó: Balla Zsuzsánna archívuma
korábban írtuk
Bodó Melinda: „Az fog könnyedén menni, ami a tiéd”
Mi vagyunk az a generáció, akiknek elérhető lett a világ – mondja Bodó Melinda egy pálmafák közé kifeszített függőágyban, Balin, egy coworking iroda udvarán. Melinda álmaival nem olyan nehéz azonosulni, azzal a különbséggel, hogy ő megvalósította őket. Ráadásul nem is csak „kipipálási” szándékkal, hanem egy mélyebb, igazibb lét keresésében. Interjú egy Csíkkozmásról indult karrierváltóval. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. augusztusi lapszámában jelent meg.)
