– Már a középiskola vége felé tudtam, hogy én el akarok menni külföldre. Próbálkoztam is, de egyszer nem sikerült, majd utolsó éven a szüleim húzták be a féket. Azt mondták, hogy érettségizz le, aztán majd… Én konkrétan nem emlékszem, de édesapám szerint akkor tettem egy olyan kijelentést, hogy nem baj, mert 18 évesen úgyis elmegyek. Szerencsém volt, mert a tömbházunkban lakott egy amerikai nő, aki angolt tanított Székelyudvarhelyen, segítettem neki, fordítottam, és ezáltal magam is sokat tanultam tőle. Összebarátkoztunk, és ő segített olyan ösztöndíj lehetőséget keresni, amellyel bekerülhetnék egyetemre. Egyébként Amerikában az egyetemek igyekeznek minél színesebbé tenni a hallgatói közösséget, a nemzetközi diákprogramokra pénzt is szánnak. Én egy ilyen program által kerültem végül ki Boston mellé a Brandeis Egyetemre.
– És ebbe a sokszínű világba csöppentél bele székelyföldi kisvárosi lányként…
– Igen, s ráadásul konzervatív nevelési elveket valló családból kerültem be egy nagyon liberális, nyitott közösségbe. Mindig azt mondtam, hogy megfogtam az isten lábát. Tudom, hogy mostanában a liberális szónak vannak negatív értelmezései, vagy éppen nem azt értik alatta, amit valójában jelent, de abban a közegben nagyon sokat tanultam. Például a nyitottságot. Jól látjuk, hogy itthon a szűklátókörűség mit okoz, az emberek olyan hirtelen ítélkeznek, olyan hirtelen vágnak egymás fejéhez dolgokat. Engem megtanított Amerika arra, hogy elfogadjam a másikat, bármi is legyen, amiben esetleg nem olyan, mint én, vagy mint a többi ember. Ez számomra egy életreszóló tudás, sőt, a gyermekeimet is próbálom erre „finomítani”, hogy nem kell rögtön rosszra gondolni, ne előítéletekkel forduljunk a másik irányába.
– Ezzel együtt a kezdetekben igazi kultúrsokk volt neked, nem?
– Nagyon az volt. Eleve már az, hogy a kollégiumban volt egy nagyon liberális kaliforniai és egy nagyon konzervatív kínai családból származó kínai-amerikai szobatársam. Ahogy most visszatekintek az akkori magamra, látom, ahogy ott álltam, nagyon gátlásosan, viszont élveztem is. Hiszen végre elértem azt, hogy ott lehettem.
– Félsz nem volt benned?
– Akkor nem. Mostani fejjel talán félnék így elindulni, de akkor vakmerően vágtam bele, annak ellenére, hogy gyakorlatilag egyszer-kétszer jártam külföldre a szüleimmel, akkor is az annak idején megszokott „magyar-cseh-német” körútra. Útravalóm ennyi volt, és az, hogy az angolt akkor már jól beszéltem. De sikerült elég talpraesetten helytállnom.
– Mit tanultál?
– Pszichológiával kezdtem, gyermekpszichológus szerettem volna lenni, de egy itthoni, nyári önkéteskedés alatt ez átalakult bennem. Sajnos – mondom mostani fejjel, mert úgy érzem, hogy lenne ehhez érzékem. Nekifogtam a közgazdaságtannak, és végül alapképzésben mindkettőt elvégeztem, és HR-es lettem. Mivel nagyon szerettem volna munkatapasztalatot is szerezni az Államokban, utolsó egyetemi évemben kiküldtem vagy ötven önéletrajzot Bostonba és hármat New Yorkba. Ebből a háromból egy bejött. Ismét azt éreztem, hogy szeret engem a Jóisten. Három évet éltem ott, és szenzációs volt. Nagyon élveztem azt a nyüzsgést, a kulturális színességet, a gasztronómiát, a barátnőmmel magunkba szippantottunk mindent, ami más, ami különleges.
– Mi hozott vissza?
– Az utolsó egyetemi félév előtt hazajöttem és bepasiztam – nevet. És lett egy nagy kérdőjel az életemben, mert én gyakorlatilag alig voltam itthon, a párom pedig nem kapott vízumot. Távkapcsolat volt egy darabig, míg aztán a céget, ahol dolgoztam, felvásárolta egy hatalmas multinacionális vállalat, amelynek volt magyarországi irodája is. Kérésemre egy féléven belül Budapestre helyeztek. Ismét jól sikerült a történet, úgy jöhettem haza, hogy állásom volt, jól kerestem, biztonságban voltam, és Kusmó (aki ma már a férje – szerk. megj.) is ki tudott jönni Budapestre. Öt évet ott is éltünk, és nagyon szerettük, könnyen ott ragadhattunk volna. Te, az annyira vicces volt, amikor Kusmó mondta, hogy itt hagyta a kicsi királyságát értem, hogy Pestre költözzön. Na, de én otthagytam New Yorkot, azért mérlegeljünk egy kicsit – mondogattam neki.
Egyébként a munka szempontjából is szerencsésnek érzem magam. Ugyanannál a cégnél vagyok azóta is, de állandóan változó munkakörökben. Mert annak ellenére, hogy hatalmas multi, nagyon rugalmas, és ha valami egyebet szeretnél csinálni, cégen belül, és megállod a helyed, akkor erre lehetőséget ad. Most főleg tanácsadással foglalkozom humán erőforrás területen, személyzeti osztályvezetőkkel, globális vezetőkkel dolgozom, 32 európai ország tartozik hozzám, de például 2018–19-ben, egy autóipari nagyvállalat magyarországi leányvállalatának én segítettem a teljes kompenzációs csomagot a teljes cégre kialakítani.
– Jó sok utazással járhat a munkád!
– Mióta bezárták a magyar irodát, én a lengyel irodának dolgozom, most főleg otthonról, a pandémia előtt viszont valóban rengeteget utaztam. Nagyon hiányzik is, nagyon szerettem az ügyfelekkel találkozni, konferenciákon előadni, az egy külön kihívás volt. Zoom-on előadni nem ugyanolyan.
– Ahhoz képest, hogy valaki eladó vagy tanár, a te munkád jóval globálisabb, jóval nagyobb területet fed le, miközben egy kisvárosban élsz. Mintha két világ között mozognál.
– És pontosan ezt élvezem benne. Van, ahová visszavonulhatok, a nyüzsgés fárasztó is lehet. Ugyanúgy élvezek a kertben a paradicsomokkal matatni, mint sétálni New Yorkban.
– Van, amikor teher a kontraszt a külföld és itthon, a nagyváros és kisváros között?
– A szűklátókörűség az, amit néha nehezen élek meg, amikor látom, hogy pontosan ezért nincs fejlődés. Vagy a hazai iskolarendszer: vannak dolgok, amivel sokszor nem értünk egyet, nehéz megalkudni azzal, hogy mi kell jó legyen, egyszerűen azért, mert nincs jobb.
– A hazai bérekhez képest valószínűleg nagyságrendekkel többet tettél be a családi kasszába, eközben gyakran hallani, hogy a férfiak mennyire nehezen élik meg, ha a feleségük többet keres. Okozott ez gondot nálatok?
– Nagyon érdekes kérdés. Nemrég hívta fel egy közös ismerős a figyelmemet, hogy nem kellene annyira átvenni a férfi szerepét. Erős nőnek gondolom magam, és az a típus vagyok, aki ha nincs közelben a segítség, akkor előveszi a harapófogót, csavarhúzót, és lazán megjavítja, amit kell. Néha átesek a ló túlsó oldalára, azt is megcsinálom, amit nem kéne. Inkább ezen kell dolgoznom. A kereset témát elég könnyedén kezeljük, nem csinálunk sosem problémát belőle. De talán épp emiatt is gondolkodom azon, hogy nem biztos, hogy minden téren olyan erősnek kell lenni, és jó lenne tudni kivárni néha, ne akarjak mindig, mindenütt helytállni.
– Van-e, ami nagyon megtetszett valahol máshol, és tudtad, hogy én is így fogom csinálni itthon, nekem is lesz olyan?
– Főleg a gyermeknevelésben vannak olyan elvek, amit kintről hoztam magammal. Említettem, hogy engem nagyon konzervatívan neveltek, és van, amit tudatosan másképp csinálok. Például tudod, mennyire divat nálunk a gyermekek százféle magánórára járatása. Mi eddig elkerültük ezt, inkább azért tettünk, hogy a gyermekeink művészetet tanuljanak, olvassanak, a nagylányommal ez utóbbit sikerült is elérnünk. Fontosak a családi rituálék, az együtt töltött idő, a sok közös élmény, a nagy beszélgetések, ami itthon nem feltétlenül „divat”. Olyasmire gondolok, hogy nem mindegy, hogy és mennyit beszélgetsz a gyermekeddel, mennyire osztod meg a saját érzelemvilágodat, stb. Vagy az, hogy mennyire hagyod a gyermekedet megtapasztalni dolgokat, kibontakozni. Vannak még apró dolgok, például a házunkban az olvasókuckó az ablakmélyedésben, amit a Bostonban nagyon megszeretett ún. bay window-nak az utánzata. Ó, és még az is, hogy én nemcsak prézlis húst készítek pityókával, hanem például sushit is a kisebbik lányommal.
– Na de mi az, ami itt tart?
– Egyrészt a szűkebb közösség, vagyis az, hogy kimész az utcára, és nemcsak az ismeretlen arcok tömege jön szembe veled, hanem biztos lesz, akinek köszönni tudsz. Aztán a néptánc, ami számomra nagyon fontos, nemcsak azért, hogy a gyermekeim is táncolnak, hanem hogy mi is. Nagyon élvezzük, helyi, közösségi, párkapcsolat – minden benne van, ami fontos a hétköznapokban. Na és a keddi piac, ahol egy órát is képes vagyok eltölteni, szeretek társalogni a nénikékkel, összefutni ott a barátnőkkel. A nyugalom, ami még beugrik. Talán a Covid alatt tanultam meg a leginkább értékelni: nem egy nagyvárosi lakásba voltunk bezárva, hanem kimentem a kertbe, vagy ha akartam, tíz lépés után már a réten voltam. A bezártságot mi nem úgy éltük meg, és nagyon hálás vagyok ezért.
– Olyan, mintha minden akkor történt volna veled, amikor épp történnie kellett.
– Igen, és tudom, hogy mennyivel kevesebb lennék, ha nem ezt az utat jártam volna végig. Úgy érzem, hogy sokkal szegényebb lennék, ha ezt a nagy kört – innen oda, onnan meg vissza – nem tettem volna meg. Így teljes az egész. Ha kérdezik, hogy nem kívánkozom-e vissza, mindig elmondom, hogy én pontosan azért jöttem haza, hogy ne éljem le az életem Amerikában úgy, hogy ott marad bennem a „mi lett volna, ha?” kérdése. Nem égettem föl magam mögött semmit, mentem előre. És továbbra is előre nézek, nem vissza.
– Jó helyen vagy most?
– Szerintem igen. Most is, továbbra is.
Fotó: Csedő Attila, Biró-Tódor Mónika archívuma
korábban írtuk
Jürgen Hausdorf: Ha összetartanának, sokkal jobban haladnának a székelyek
Sikeres vállalkozó és szenvedélyes autógyűjtő, a legtöbben a székelyföldi országutakról ismerik: ha elsuhan a Shelby Cobrájával vagy egy több mint ötvenéves, veterán járgánnyal, még a rendőrök is tátott szájjal figyelik. Jürgen Hausdorf nem csak termete és német akcentusa miatt tűnik ki a székelyföldi üzletemberek sorából, repülőt vezet és Custom Fest-et szervez, Németországot cserélte Székelyföldre közel harminc éve. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.)
