– Hannoverben születtél, de közel harminc éve Romániában élsz. Hogyan kerültél ide?
– Véletlenül és szerencsésen alakult úgy, hogy ide kerültem – véletlen és szerencse kell az életben mindenhez. 1992-ben jöttem Romániába, mint bútormérnök, és bejártam az egész országot, mert a cég, ahol dolgoztam, innen vásárolta a bútort. Szinte naponta ment ki Udvarhelyről egy kamion bútor Németországba akkoriban. Megtetszett a hely, az emberek, már akkor látszott, hogy nagy különbség van Udvarhely és mondjuk Galac között. Megismertem itt az embereket, és véletlenül – vagy nem is annyira véletlenül – úgy döntöttem, hogy ide teszem a bázisom.
– Előtte azonban több helyen dolgoztál még Romániában.
– Alvállalkozóként dolgoztam több cégnek három-négy évig, aztán Drobeta Turnu Severinen három évig vállaltam egy óriási gyár vezetését. Majd átcsaltak Csíkszeredába, egy másik gyárba, egy nagyon gazdag német üzletembernek dolgoztam. A két év alatt, amíg neki dolgoztam, lehet, három hetet találkoztunk összesen, de többet tanultam tőle, mint a fél életemben előtte.
– Na és hogy lett a saját vállalkozásod, a lépcsőgyár Bögözben?
– Csíkszereda előtt egy lépcsőgyár igazgatója voltam. Ott akkor az volt az egyezség, hogy vagy a profitból adnak nekem, vagy eladnak a cégből részesedést, csak előbb profitábilissá kellett tenni a gyárat. Hoztam sok új klienst, profitábilissá tettük, és amikor eladták a gyárat, járt nekem is a megígért rész. Akkor ugyan abbahagytam a lépcsőgyártást, mert két évig nem foglalkozhattam vele a megállapodásunk értelmében, de aztán egy kis idő múltán megkerestek a német ügyfelek, hogy nem tudnék-e én lépcsőt gyártani. És így alakult meg lassan a bögözi lépcsőgyár, nyolc éve.
– Hajlamosak vagyunk azt gondolni a németekről, hogy nagyon rendszeretőek. Nálad, a gyárban szigorúbbak a szabályok, mint máshol?
– Szerintem nincsen nagyobb szigorúság. Van egy kölcsönös tisztelet egymás iránt, én is minden nap bent vagyok, beszélgetek az emberekkel, közösen tárgyalunk meg dolgokat. Illetve ők is látják, hogy tudom, miről beszélek… Én is olykor cirkuszolok, kiabálok, de akkor már nagyon nagy gáz van. De tudják, hogy akkor jogos. Nem a rossz kedvem miatt kiabálok, ők tudják, ha valamit elrontottak, akkor leszidást kapnak. De ha egyenesen, azonnal megmondod a szemébe, azt mindenki jobban tudja kezelni, mintha hátulról sünnyögsz, kertelsz, hogy te így, s te úgy.
– Úgy tudom, a falu lakóit is gyakran támogatod.
– Karácsonykor szoktunk csomagokat adni olyan időseknek, akiknek nincsen hozzátartozójuk, de szerencsére nem én döntöm el, hogy kinek, hanem az egyház. Vagy iskolakezdéskor segítünk a rászoruló családoknak, esetleg, ha a falunak szüksége van valamire, egy eszkavátorra vagy úthengerre, mondjuk a sportpályát elhengerelni, akkor természetesen segítünk. Én Bögözben egy nagyon jó helyi közösséget kaptam, amit nagyon szeretek, nagyon elfogadóak az emberek, nem kevés adót fizet a cégünk, csak ebből sajnos a község nem sokat kap az államtól vissza, ezért is próbálok kis pluszt adni, ami direkt Bögöz fejlődésére hat.
– Ha kritikusan nézel, milyennek látsz minket, székelyeket?
– Rengeteg pozitív dolgot látok, nem lennék itt huszonnyolc éve, ha csak negatív dolgokat látnék. Sok jó tulajdonságot is tudnék sorolni, de ami saját maguknak a székelyek tudna segíteni, az az, hogy igazán összetartani. Nemcsak a kocsmában dumálva, hanem igazán összetartva. Nem a más dolgával foglalkozni, hanem a saját dolgoddal. Ha segítenék egymást, amikor szükség van, sokkal jobban haladnának.
– Igazából a legtöbben az egyedi autócsodáidról ismernek. Az csak hobbi vagy biznisz is?
– Hobbi. Ahogyan az egyedi készítésű motorok is. 1967-ben születtem, elég sok kocsim a ‘70-es, ‘80-as évekből való. Gyerekkorom kocsijai, akkor is különlegességeknek számítottak ezek Németországban. De amikor beleásod magad ebbe, akkor már ez is tetszik, az is tetszik valamiért, most már a feleségem is kapott egy régi autót, egy ‘59-es fehér Corvette-et.
– Mert ő is megfertőződött a régi autók szenvedélyével?
– Nem, csak gondoltam, jó az 1/8 arány. Most, hogy vettem neki is egyet, akkor vehetek még én is magamnak. (nevet) Nagyon tetszett nekem az az autó, csak hát női.
– Idén szerveztétek meg először a Custom Fest elnevezésű, egyedi autó- és motorkiállítást Székelyudvarhelyen, a Daimler MC-vel közösen, amelyre ezrek voltak kíváncsiak Románia minden szegletéből.
– Ilyen kocsikiállítás a világon egyre több van, de ezeknek az amerikai autóknak itt külön nem volt kiállítása. Amikor megyünk más kocsikiállításokra, és viszek két négyszáz lóerős autót, akkor mindenki az én kocsijaimban van. Engem nem zavar, sőt, az ember büszke ilyenkor, hogy mit tud kihozni belőlük, de az a szegény ember, aki háromezer euróért vesz egy kocsit, minden hétvégén hegeszt rajta, csinosítgatja, gletteli, lehet, nem lesz olyan tökéletes, de ő is ugyanolyan büszke a kocsijára.
– Pilótaengedélyed is van, aktívan repülsz, mifelénk ez sem mindennapi.
– Egy barátom vitt bele, s akkor megszerettem. A kis gépekkel elég könnyű mozdulni, igaz, most a törvénykezés szigorított rajta. Vannak repülőklubok, ott lehet megtanulni repülőt vezetni, aztán vizsgázni.
– És emiatt létesítettél repülőteret is Bögözben?
– Vannak barátaim, akik repülővel jönnek, és hogy tudjanak leszállni itt. Most is hívott valaki, hogy Farkaslakán van dolga, leszállhat-e nálam? Leszállt, elintézte a dolgát, és ment vissza Bukarestbe. De ez egy magánrepülőtér, csak kis gépek tudnak leszállni, nem szoktunk pénzt kérni érte, ez általában segítségnyújtás. Maximum kétszemélyes, 600 kilós gépek tudnak leszállni a leszállópálya hossza miatt.
– Az, hogy lányos apa vagy „lágyított” rajtad?
– Lágyabb vagyok a lányommal, persze, de nagyon következetes is. Az, hogy mindent megengedsz, az nem működik. A kislányom például 11 éves, és két év múlva fog telefont kapni. Ő az egyedüli az osztályból, akinek még nincsen. Neki azonban van lova: hetente háromszor kell menjen lovagolni.
– A székely férfiak nem- vagy nagyon nehezen beszélnek az érzelmeikről. Te? Kérdem ezt úgy, hogy pszichológus a feleséged.
– Ez általános Dél-Afrikától Antarktiszig, hogy a férfiak nem olyanok, mint a nők. A férfi akkor „nyer”, ha feladja, hogy megértse a nőt. Nem lehet. Két külön fajta vagyunk. Kezelni lehet megtanulni őket. 22 éve vagyok házas, ha hazajön a feleségem olyan hangulatban, hogy legszívesebben belerúgna valamibe, felteszek egy-két finom kérdést, de nem direkt a sebbe nyúlok, csak mellette tapogatózom kicsit. Én is néha kevesebbet mondok, néha többet, de mivel a feleségem pszichológus, nincs, amit hazudni.
Fotó: Erdély-Bálint Előd, László Barna
korábban írtuk
Szakács-Paál István: A legjobb döntést hoztam
Kevés olyan közintézmény-vezetőt ismerünk, mint ifj. Szakács-Paál István: közvetlen, dinamikus és iszonyúan jó kávét főz. Ő a székelyudvarhelyi vállalkozói inkubátorház vezetője, amely a szárnyai alatt vált sikertörténetté. Szakmai kérdésekben már sokszor faggattam, ezúttal személyesre (is) vettük a figurát. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. októberi lapszámában jelent meg.)
