Épp a levéltárból érkezik az interjúra. Néhány anyakönyvet fotózott egy családfakutatáshoz. Ez is része a munkának, ami nagyon összetett, mondja, én pedig arra kérem, meséljen, mert sokunkat érdekel, hogyan zajlik a családfakutatás, és mi mindenre derülhet fény egy-egy ilyen munka során.
– Ha szeretném felkutatni a családfámat, akkor mi a teendőm?
– A szülőket kell megkérdezni, vagy ha élnek, akkor a nagyszülőket, mert ők emlékeznek nagyszüleik nevére. Szerintem otthon a dédszülőkig, ükszülőkig ki lehet bogozni. Ezek az első lépések. A levéltárakban ugyanis általában 1900-nál régebbi adatok vannak. Ha otthon és az egyházközségnél mindent felkutattam, akkor jöhet a levéltár. Ott visszafelé tudok lépegetni körülbelül addig, amíg elkezdődött az anyakönyvezés, ami az 1700-as éveket jelenti. Városon az 1600-as évek vége is, illetve hasonlóan a katolikusoknál, van, hogy megkapjuk már az anyja nevét.
– Egy ilyen régi anyakönyv megtalálása elégtételt okoz?
– Az anyakönyv vagy a házassági okirat kicsit száraz, azokból nem sok pluszt tudunk meg. Egy halotti levélből viszont már többet, mert talán beírták, hogy az illető miben halt meg, vagy írtak megjegyzéseket, hogy ez egy kegyes asszony volt, vagy a másikra, akár negatív jelzőket. Attól függ, milyen kapcsolatot ápolt vele a lelkész. (mosolyog) De a geneológiai paradicsom nem az anyakönyv, hanem a törvénykezési iratok, a birtokperek, nemesi igazoló perek, amelyekben látszanak a kisebb-nagyobb konfliktusok. Az 1700-as, de még az 1800-as években is mindenki a földből élt, így afelett sokat vitatkoztak. Mondhatom, hogy
nincs olyan székely család, amelyiknek valamiféle birtokpere ne lett volna. Ez főleg a nők körül forgott, mivel a férfiaknál egyértelmű volt az öröklés. A lány a székelyeknél nem kapott földet, csak ha az apa úgy döntött.
Voltak viszont olyan családok, ahol nem született fiú, így ott a lányok örökölték a földet, és vitték a házasságba. Tehát olyan lányt volt jó elvenni, akinek nem volt fiú testvére, őket fiú-lánynak is hívták egyébként. S aztán ezek fölött a lány-földek fölött hatalmas viszályok kerekedtek, mert ezekből még a leány unokák is mind kaptak. A fiú unokáknak viszont nem tetszett, s szóvá tették. Ezek a birtokperek a 18. századból visszavisznek minket a 17. század elejéig, s ezekből jobban meg lehet ismerni az embereket, mert ezekbe beírták, hogy ki hogyan viselkedett, mit mondott a másiknak, stb. Így nem csak egy név lesz valaki, hanem tulajdonságokkal rendelkező személy. Az erőszak és a torzsalkodás sem volt idegen akkoriban, szóval ilyeneket is lehet olvasni bőven.
– Mint egy szappanopera…
– Olyan. Igazából én tizenöt éve, amióta ezzel foglalkozom, nem nézek semmilyen filmet. A családfakutatás olyan, mintha egy filmben élnék, de közben valóságos is.
– Pedig te csupán a saját családfádat szeretted volna felkutatni...
– Édesanyámmal gyakran volt téma a családunk, ő is kíváncsi volt, az egyházközséghez is elment, de nem mélyült el ebben. Aztán amikor a feleségem egy feladat során el kellett készítse a családfáját, én is kíváncsi lettem. Nem gondoltam, hogy mennyire messzire vissza lehet menni, s mennyi mindent meg lehet tudni a családról. Elmentem a levéltárba, kikértem az anyakönyveket, s láttam, hogy ez nagyon izgalmas. A történelmi Marosszék minden településére elvitt a történet, s még Udvarhelyszékre is, hisz elég közel van. Egyik szépanyám például etédi volt. A másik ágamon egész Erdélyre, sőt Magyarországra is kiterjedt a családfám.
– Mennyi rokont lehet megtalálni?
– A családfakutatás komplexebb, mint képzelnénk, és vannak konfúziók is körülötte. Te például Gergely vagy (Gergely Tünde a lánykori nevem – szerk.megj.), akkor le lehet rajzolni egy Gergely családfát, ahová mindenkit felírunk a névadó, vagyis apai ágon. Aztán édesanyád egy másik családból való, és neki is van családfája. A kettőt nem kellene összekapcsolni, összezavarni.
Sokan a férfivonalat kutatják, mert a vezetéknév mentén mennek vissza, ám az édesanyák vonala sokkal izgalmasabb, mert mind új és újabb családnevek jönnek, azok más-más családokat jelentenek, amelyekben érintettek vagyunk. S nem mellékesen az a tiszta vonal, a női vonal.
A családfakutatást azonban az ősök felkutatásával kezdjük. Amikor minden ágon csak a direkt ősöket írjuk fel. Az is bőven elég, hisz vannak a szüleim ketten, négy nagyszülő, nyolc dédszülő, s így duplázódik, amíg ezrek, milliók, milliárdok lesznek. Én és a feleségem ötezer ősünket ismerjük, akik direkt ősök.
– Régen egyébként nem vették fel a férj családnevét a nők?
– Fontos, hogy még a 19. században sem voltak olyan okmányok, amelyet a kezükbe kaptak az emberek. Az állami anyakönyvezést csak 1895-ben vezették be Erdélyben. Azelőtt minden az egyház kezében volt. Ez azt jelenti, hogy a családnév is nagyon könnyen alakult, mert ha azt mondtam a lelkésznek, hogy engem nem Gergelynek, hanem Gergelyinek hívnak, akkor úgy írta be. Szóval nem releváns, kinek írják i-vel vagy y-nal, cz-vel vagy csak c-vel a vezetéknevét. Ők egy családba tartoznak nagy valószínűséggel.
– A vezetékneveknek mégis van fontosságuk, hiszen az alapján könnyedén megmondod, ki honnan származik.
– Igen. Például a Gergely családnév Marosszéken nem volt elterjedve, Székelyföld környékéről jött a legtöbb ide. De ha már azt mondom, hogy Csatlos, akkor tudom, hogy Nyárád-mente, és hogy a környéken élő Csatlosok mind egy családból valók. Viszont a Szászrégenen felül élő Csatlósok már más család. Velük nem tudjuk még összehozni a családfát.
– Tényleg ennyire egy vérből valók vagyunk?
– Nagyon. Egy kisebb térségen vagy Székelyföldön belül is jól látszik ez. Ebből lehet következtetni, hogy ha nagyobb térségben tudnánk visszamenni még több száz évre, akkor biztos ott is látszana… Ha valaki elkezdi kutatni a családfáját, mondjuk egy székelyföldi magyar, akkor arra ne számítson, hogy ő tiszta székely, tiszta magyar lesz. Aki erre számít, ne is kezdjen bele a kutatásba.
– Miért tartod hasznosnak a családfakutatást? Mit taníthat nekünk az őseink története? – Többnyire a kíváncsiság miatt kezdjük el, de közben sok mindenre rá lehet találni, sok kérdésre választ kapni. A pszichológia is egyre többet foglalkozik ezzel. Például
választ kapunk félelmeinkre, amelyek bennünk vannak, nem is tudjuk, hogy miért. Az előző századok női sorsa meglátszik rajtunk. Például az, hogy egy nőről sem lehetett elmondani, hogy minden gyermeke megmaradt. Szinte minden nő ismerte azt az érzést, hogy a gyermekét el kellett temesse.
De arra is lehet figyelmet fordítani, hogy az egyik családban sok fiú született, a másikban inkább lányok, vagy kutatni lehetne az agglegénységet, az öngyilkosságot, ami gyakran generációkon átível. Igazából a családfakutatás egyik érdekes kettőssége, hogy egyfelől erősíti a ragaszkodást a szülőhelyhez, a gyökerekhez, ugyanakkor toleranciára is tanít. Rádöbbensz, hogy a szomszéd is rokon, vagy az, akivel konfliktusod volt, vagy a másik településen élők, a mellettünk élő másik nemzetből valók között is vannak rokonok. Mindenki talál meglepőt, amire nem is számított. Szóval, az idegengyűlöleten például tud szépíteni. A családfakutatás nagy toleranciára, a másik ember elfogadására tanít.
Fotó: Rab Zoltán, Haáz Vince /Liget
korábban írtuk
Mostoha helyett bónusz-szülő
Mostohaszülőnek lenni nem könnyű feladat. Már csak azért sem, mivel a szó önmagában negatív érzéseket kelt: a mesékben szereplő gonosz mostohával asszociáljuk. Így azok a nők, férfiak, akik „mostoha” szerepbe kerülnek, rögtön hátrányból indulnak, le kell dolgozniuk a sztereotípiák miatt felépített gátakat a gyerekben, de a tágabb családi, illetve baráti körben is. Vannak példák azonban arra is, hogy lehet ezt jól csinálni. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)
