• Fotó: Mihály László
– Csaknem két évtizeddel ezelőtt gyógyszerészként dolgoztál, most mégsem egy patikában beszélgetünk, hanem a több mint százéves malomárnyékban létrehozott, csíkmadarasi Zsigmond Malom Fogadóban. Megvan még az a pillanat, amikor férjeddel, Leventével eldöntöttétek, hogy feladjátok a korábbi életviteleteket, és életet leheltek ebbe a birtokba?
– Még arra a napra is nagyon jól emlékszem, amikor ideköltöztünk. Csütörtök volt. Gyerekként nem itt képzeltem el az életemet, nagymamáék fizikai munkából éltek, kulákok voltak. Nagyanyám beteges asszony volt, mi gyermekként rengeteget voltunk itt, mindig volt valami tennivaló, segíteni kellett, amit akkor nem tudtam pozitívumként megélni. Nagymama is mindig azt mondta, két választásotok van: itt maradtok, és valaki közületek molnár, molnárné lesz, vagy tanultok, mint a szüleitek. Édesanyám gyógyszerésznek tanult, a testvére, Anna néni pedig orvos lett. És akkor mindenki azt mondta, hogy tovább tanulunk.
– Elmentetek, de visszatértetek…
– Itt már mindenki meghalt, több évig üres volt az egész ház, senki nem akart ide jönni, és olyan szerencsém volt, hogy az én uram mondta azt, hogy ezt a birtokot nem szabad veszni hagyni. Persze senki sem akarta, hogy elvesszen, viszont senki nem tudta elképzelni, hogy itt éljen. Levente jött a vendéglátóegység nyitásának az ötletével. Tornatanár volt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, Csíkszeredában, valahogy nem is nagyon láttam, hogy itt hogyan tudna boldogulni. Viszont fel kellett mérjem, hogy ha nekem van egy ilyen támaszom, aki ezt meg szeretné csinálni, akkor én is melléje kell álljak. És
így jött az ötlete, hogy én a konyhát fogom vinni, és ő lesz a gazda. Anna kétéves körüli volt, Péter akkor született. Először felújítottuk a házat, építettünk egy vendégházat, aztán még egyet, építettünk egy kazánházat, lett mindenhol meleg víz.
Akkor még úgy gondoltuk, hogy ez egy jó mellékfoglalkozás lesz, jönnek vendégek, lesz egy kicsi plusz pénzünk, amiből el tudunk menni nyaralni. Na, de a híre gyorsan terjedt, egyre több vendég volt, és én már csak részmunkaidőben tudtam visszamenni a patikába dolgozni. Ám ha a patikában voltam, azon gondolkoztam, hogy délután mit főzök, itthon főzés közben az új gyógyszerekről tanultam. Választanom kellett. Úgy döntöttem, hogy itthon maradok, addig, amíg beindul, és jól működik. Mostanra már beindult, minden megvan, és mi maradtunk.
– Három nagyon karakteres, erős asszony egyengette az utadat. Sokszor meséltél a molnárné és a kocsmárosné nagymamáidról, valamint édesanyádról. Milyen útravalóval láttak el ezek a székely asszonyok?
– Anyai nagyanyám mindig azt mondta, „te maradj itt, és legyél molnárné asszony, mert liszt mindig kell, abból meg lehet élni”. Édesapám édesanyja Csíkszentdomokoson élt, ő meg azt mondogatta,
flekken és pálinka mindig kell az embereknek, legyél kocsmáros. És ott volt édesanyám, egy megrögzött gyógyszerész, az egészséges életmód elkötelezettje, aki azt mondta, legyek patikus, mert beteg ember mindig lesz.
Az én nagymamáim mindig tudták, mit akarnak. A felmenőim adnak erőt ma is nekem, az ő sorsuk által látom, hogy mindenből van felállás.
– Népszerű vagy, sokan ismernek, szeretnek, kíváncsiak rád. Ez teher vagy kiváltság?
– Bevallom, kicsit gyorsan jött az ismertség. Idehaza, vagy akár Magyarországon is sokszor megszólítanak, úgy közelednek hozzám, mint akit ezer éve ismernek. Igen, azzal, hogy megírtam a Kölcsönkért kovász című könyvet, (2016-ban megjelent, családi történetekkel tűzdelt receptes gyűjtemény, Ádám Gyula lélegzetelállító fotóival – szerk. megj.) ki is tárulkoztam. Első lépésben a történeteimet a gyermekeimnek írtam le, mert amikor arról meséltem nekik, hogy gyermekkoromban sokszor nem volt villanyáram, vagy nem volt pénzünk, csak liszttel fizettünk, nem is hitték. Idővel ki kellett választanom, hogy melyek azok a történetek, amelyek talán másra is tartoznak, és melyek azok a személyesebb hangvételűek, amelyek a fiók mélyén maradtak. Ezért, aki velem találkozik, azt gondolja, hogy mindent tud rólam.
– Ha még vannak történetek, azt jelenti, hogy továbbviszed a könyvírás gondolatát?
– Igen, szeretnék egy második könyvet írni, új történetekkel és a már meglévő régiekkel. Például, ha a tisztaszobába bemegyek, mai napig mindig van egy méter, amire nem lépek rá. Átlépem. Sokáig nem tudtam, hogy ez miért van bennem.
Ha a háznál valaki meghalt, otthon ravatalozták fel, és amíg megjött a koporsó, addig a halottat a földre fektették, és leterítették tiszta lepedővel, letakarták a tükröket. Ezért ez a hely számomra szent maradt.
Hogyan vesszük meg a koporsót, hogyan búcsúzunk el a halottól, hogyan vesszük elő azokat a ruhákat, amelyeket már tíz éve tudunk, hogy ott vannak a szekrényben, bal kéz felől? És közben főzünk, mert töltött káposztát főz az ember akkor is, amikor keresztel, de akkor is finom ételeket főzünk, amikor valakitől el kell búcsúznunk. Ilyen és hasonló történeteken gondolkodom.
– Fontosak a te történeteid, egyre kevesebben vannak azok, akik abból a letűnt világból valamit át tudnak még nekünk adni. És ezért fontos a Kölcsönkért kovász is. Hogy emlékezzünk. Megható az, ahogyan a mindennapjaitokat átszövik az emlékek. Hagyományos konyhát viszel, nem megrögzött hagyományőrzőként, hanem a régi élet tisztelőjeként.
– Nem áshatjuk el magunkat a múltban, mert az idő telik, s bár nem kerülhet be a konyhámba az avokádó, azért újítani kell. Ugyanúgy hagyományos ételeket főzök, de talán egy kicsit újragondolva. Egy időben feladtuk a hagyományainkat. Régen ugye zsírral főztek, aztán jött az olaj, és mindenki félretette a zsírosbödönt. Kiment az olaj a divatból, jött a margarin. Emlékszel, milyen jó vastagon kentük a margarint a kenyérre? Még a fogam helye is látszott, és megszórtuk a Magyarországról kapott vegetával. Nem tudtuk akkor, hogy nem egészséges. Finom volt, ettük. Aztán jött egy másik világ, amikor a margarin helyét átvette a vaj, most meg itt van az olívaolaj, a kókuszzsír. Ma újra visszatértünk, és zsírral főzünk.
– A család mindennapjaiba miként köszön vissza a hagyománytisztelet?
– Érdekes világot élünk, manapság egyre többen szeretnek ünnepnapokon elutazni. És mi, akik évekkel ezelőtt azt mondtuk, hogy a vasárnap, a Húsvét és a nagyobb ünnepnap szent, be kellett adjuk a derekunkat, és elfogadjuk, hogy az emberek hétvégén és ünnepnapokon érnek rá utazni. Így úszott el a vasárnapunk.
Miután a Gasztroangyal című televíziós műsorban bemutattuk a húsvéti szokásainkat, rengetegen jelentkeztek, hogy szeretnék a húsvéti ünnepeket itt átélni.
Ezer kilométerről eljönnek, hogy elmenjünk nagycsütörtökön az oltárfosztásra, nagypénteken meghallgassák a kelepelést, segítsenek levágni a bárányt, nagyszombaton együtt szedjük össze a tojásokat, és megfestjük. Egyedüli ünnepünk, ami családi ünnep maradt, az még mindig a karácsony.
– Tudatosan kellett meghúznotok a határokat.
– Aki idejön a csendért, a nyugalomért érkezik, de ezt nekünk kell megszervezni. Ezért szabály, hogy amikor hátramegyünk az otthonunkba, a régi malomházba, a kapun belül nincs vendég.
– Két tinédzserkorú gyermeketek van, ők hogyan viszonyulnak ehhez a miliőhöz, amiben élnek? Vajon a te álmod a gyermekeidé is?
– A Covid sok változást hozott az életünkbe. Mindamellett, hogy két évig nem volt bevételünk, itthon voltunk mindannyian, és mi, akik addig azt gondoltuk, hogy egy normális családi életet élünk, rájöttünk, hogy ez nem úgy van. Nem az a normális, hogy pénteken hazajössz az iskolából, és vasárnap futunk veled vissza, hanem az, amikor van időnk egymásra. És lett időnk egymásra, összekovácsolódtunk. Hogy ma mi van?
A tizedik osztályt végzett Péter szívesen megy az édesapjával az állatokat gondozni, és Anna, aki most érettségizett, rájött, hogy szeret sütni. Azt kérte, élesszük újra Ignác kovászt, és süssünk kenyeret!
Ha a Covid nem lett volna, nem biztos, hogy Anna ma azt mondja: „anya, én itt maradok, s nem Budapestre megyek egyetemre, hanem Kolozsvárra”. De nem baj az, ha az ember elvágyódik és elmegy, mert ha nem megy és nem tapasztalja meg, hogy máshol mi van, akkor örök életében hiányérzettel marad. A gyermekedbe bele kell gyúrd mindazt, amit a te nagyszüleid, szüleid beléd gyúrtak, és a mai napig abból építkezel.
– Sokszor állít az élet mindannyiunkat próbabtételek elé. Nehéz időszakon vagy túl…
– Mélyvénás trombózisom volt, kétségbeesetten kerestem, hogy kihez forduljak, és iderendelt a sors egy olyan nyitott szívű nőt, akinek a segítségével nagyon sürgősen meg is műtöttek. Miután ezen a beavatkozáson átestem, következett egy súlyos, életmentő nőgyógyászati műtét is. Nehéz időszak volt az életemben,
azt kellett tudatosítsam magamban, hogy engem azért kell megműtsenek, hogy ne haljak meg fiatalon, mint a nagyanyám. A Jóisten megmentett, az életem átértékelődött.
Két legjobb barátnőmet temettem el rövid időn belül, és ilyenkor nem azon gondolkozol, hogy hamarosan 50 éves leszel, hanem azt mondod, milyen jó 50 évesnek lenni, mert a barátnőm nem érte meg a 45-öt sem, és nem látja, hogyan nő fel a gyermeke. De nekem ezzel foglalkoznom kellett, s szerencsére voltak ezen az úton segítőim is.
– Vacilláltál, hogy elfogadd-e a felkérést erre az interjúra. Kétségeid voltak, vajon milyen mondanivalód lehetne a Nőileg olvasói számára…
– Egy ilyen műtét után az orvosok arra törekszenek, hogy fizikailag legyél jól, és én ezért hálás is vagyok, de később én magam kellet ezt a folyamatot meggyászoljam, és a lelkemmel foglalkozzak. Mi nők, nagyon nők vagyunk. Hiába, hogy testileg jól vagy, te elzárkózol emberektől, és valahogy másodrendű embernek érzed magad. Itt jött el az a pont, amikor azt mondtam, hogy egy jó darabig nem tudok emberekkel találkozni. De milyen jó, hogy vannak barátnők és olyan lelki társak, akikre mindig számíthatunk.
– Anna mit érzékelt a belső vívódásaidból? Ilyenkor az ember tud-e gondolni arra, hogy a szenvedéséből, gondolataiból a lányának mit ad át?
– Az első gondolat az, hogy elmész a műtétre, és nem biztos, hogy hazatérsz. Anna egy nagyon érzékeny lelkületű fiatal lány, önkénteskedik, segít, ahol tud, és egy alkalommal megjegyezte:
„anya, te egy kicsit eltávolodtál Istentől”. Mikor beteg leszel, felteszed a kérdést, hogy miért pont te? Erre ő azt mondta: „anya, a Jóisten figyelmeztet”.
És te, aki belegyúrsz mindent a gyermekedbe, mert azt szeretnéd, hogy jobb, ügyesebb és talpraesettebb legyen, egyszer csak azt látod, több lesz, mint te, és ő segít rajtad.
– Megannyi meghatározó női sors volt itt a portán belül. Ki az, akire felnézel?
– Az apai ágról való nagyanyám, a kocsmáros. Az, ahogyan ő élt, ahogyan dolgozott, ahogyan gondolkozott. A lelke szárnyalt. 94 évesen kiszedte a földből a zöldségeket, lehordta a pincébe, elesett, megütötte a fejét, meghalt. Beteg sem volt. 34 évesen özvegyen maradt két kicsi gyerekkel, kinézett magának egy gyimesi, jómódú, özvegy mészárost, és eldöntötte, hogy ha „összeállnak”, akkor neki és a két árva gyermekének lesz betevő falatja, és meg tudja nyitni a kocsmát. Őszintén elmondta a mészárosnak, hogy szeretné ezt a kapcsolatot, mert szüksége van rá. Nem szerelem volt, élni akart és biztonságot a gyermekeinek.
– Itt majdnem minden a múltat idézi. Melyik az a tárgy, amihez nagyon ragaszkodsz?
– A patikai mérlegem. Régen, amikor kezdtem főzni, akkor mama úgy tanított, hogy marékra mérjük az ételt. Na, de aztán amikor már kicsit többen kezdtünk lenni, rájöttem, hogy valami mérőeszközt csak kell használni. De minden olyan tárgy, ami minket körbevesz, mesél valamiről, valakiről. Ott van a fanyelű derelyevágóm, a laskadeszkám, nagymama szőttesei, a puliszkafőző régi ércüst. És ahogy ezekkel dolgozom, eszembe jut, hallom nagymamám hangját, ahogy tanított főzni.
– A gasztronómiai szakma nagyjai fordultak és fordulnak meg a te konyhádban, kíváncsiak rád és általad ránk. Mivel mindannyian visszatérő vendégek, ez gondolom megerősít.
– Visszajelzés arra, hogy jó az irány, mert aki idejön, nem azért érkezik, hogy bolognait vagy gordon bleut kérjen. És
ha te nem mented át a mának, a jövőnek mindazt, amit tanultál a nagyanyádtól, a szomszédasszonyoktól, akkor pár év múlva az idelátogatók nem fognak enni túrós pityókalevest, lucskos töltött káposztát, ordás-kapros málélepényt, tárkonyos almás pitét, vagy húsvéti töltött bárányt.
És így tud eljutni a te véres hurkás kőttesed egy Michelin-csillagos étterembe Budapestre. Szerencsés vagyok, mert én még volt, akit megkérdezzek. Közülük ma már sokan nem élnek, és egyre kevesebben vannak, akitől kérdezni lehet.
– Mesélted egy alkalommal, hogy ideköltözéskor megszólaltattad a garatnál a csengőt, hogy hallják a mennyországban, hogy ti itt vagytok. Mi az, ami még hiányzik?
– Naiv fiatalasszonyként azt gondoltam, hogy ez olyan pikk-pakk lesz, hogy én a malmot csak úgy újraélesztem, és abból tudunk megélni, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. A könyv igazából azért is íródott, mert én tartozom azzal, hogy úgy visszaállítsam, ahogy eredetileg volt.
Nagyapám és nagyanyám minden reggel ébredés után hallgatta a víz hangját, és megbeszélték, hogy milyen, mérges vagy nyugodt, mert ebből tudták, hogy mennyit tudnak aznap őrölni. Én ezt, a víz hangját nem hallom.
És még hiányzik valami. Amikor nagyapám kiment a malomházból és munkához látott, ébredezni kezdett a ház. Lett egy alapzaj, a szekrényben a csészék rezegni kezdtek, beindult az élet. A malom hangját szeretném hallani. Most már több is lett, mint amire én az ideköltözéskor számítottam, és ha ilyen szépen fogy a könyv, és ilyen szép számban jönnek a turisták is, meglesz, ami hiányzik. Tudom, hogy az álmom teljesül.
„Gáll Tímea az egyik legalázatosabb ember, akivel valaha is találkoztam. A belőle áradó szeretetből nagyon sokan részesülnek, alázatából volna mit tanulni másoknak is. Közel harminc évvel ezelőtt szövődött a köztünk lévő barátság, amelynek mélységét nem is lehet szavakba önteni. Bár nem tartjuk napi szinten a kapcsolatot, tudom, hogy a köztünk lévő kilométerek dacára, rá mindig lehet számítani. Ez a barátság a szívünkben van. Találkozni vele öröm!"
Brát Ildikó
Marosvásárhely
Radiológus- asszisztens
