• Fotó: Mihály László
– Általában mindannyiunkat foglalkoztat belső ügyként, de amikor szavakká kell formálni, talán nem is olyan könnyű: ki vagy te?
– Nagyon sok mindenki vagyok, mint ahogy mindannyian. A szakmai életünk mellett, a magánéletünkben is egyszerre sokféle szerepünk van, valakinek a gyereke, valakinek a szülője, ami már két nagyon erős szerep. Az elmúlt évtizedemet az anyaság töltötte ki, ezt nagyon megszerettem. Egy kicsit szeretném, hogyha a feleség szerep is ugyanitt lenne, de nyilván, amíg kicsik a gyerekek, az anyaság nagyon fontos. És hát nő vagyok, nagyon sok erős nő között nőttem fel. Nagymamám 41 évesen maradt özvegyen, és egyedül nevelte fel hat gyermekét. Édesanyám is nagyon erős nő volt, a nagynénéim, a testvérem, mind. De úgy gondolom, hogy
Erdélyben, vagy Kelet-Közép-Európában erős nők élnek, merthogy sokféle helyzet adódott az elmúlt száz évben, amikor a nők magukra maradtak, sokféle helyzettel szembe kellett nézzenek.
Előttem vagy bennem van, hogy egyedül maradva sem lehet panaszkodni, „bele kell állni” a helyzetekbe. Ez nem harcos amazonság, inkább az erős kitartás. És sok minden érdekel, nagyon színes az érdeklődési köröm. Nagyon szeretem a nyarat, és a telet is. Már ez két nagy ellentmondás.
– Jellemzőek rád a szélsőségek?
– Nem mondanám, hogy szélsőséges vagyok, csak sokféle mozaikból tevődök össze, és néha ezek a kontrasztok is benne vannak. Nem azt mondom, hogy nagyon bátor vagyok, de nem futok el a kihívások elől. Lehet, hogy szükségem is van a pörgésre. A kisebbik lányom néha szokta mondani, hogy „anya, én úgy unatkozom”, olyankor mondom, „tudod, hogy anya előtt ezt a szót nem szabad használni”. Merthogy én is vágynék néha arra, hogy elteljen úgy egy délután, hogy ma unatkozom, szeretnék unatkozni. Valahogy nem emlékszem egy ilyen délutánra a felnőtt életemből. Valószínű, ilyen beállítódású vagyok, hogy
megtalálom a feladatokat, vagy szembe megyek a kihívásokkal. Nem szoktam azt mondani, hogy én most túl fáradt, túl elfoglalt, túl leterhelt vagyok, és majd inkább máskor.
Ez nem azt jelenti, hogy én otthon nem érzem eleget, hogy szükség van rám, hanem lehet, hogy nagyon extrovertált ember vagyok, és van egy ilyen igényem, hogy több helyen, többször érezzem azt, hogy van értelme a tudásomnak, a szemléletemnek.
– És ha elfáradsz?
– Jaj, hát én a kiégésre való hajlam összes faktorát hordozom magamban, mert ugye a kiégéshez az vezet, ha nagyon nagy fordulatszámon pörögsz, nagyon lelkes, elhivatott vagy. Ezek mind igazak rám, hogy két végén égetem a gyertyát, és ez nyilván vezethet kiégéshez, de valószínű, hogy ez energiaforrás is. Bizonyára azért tudok így működni, mert erős az az otthon, ahol élek, és ahová mindig haza tudok menni. Nagyon szeretek a családommal lenni. A kutyáim most már lassan három és fél éve az én mindfulness terapeutáim. Ezekből sokat töltekezek. De, ha valaki engem még sokáig akar ilyen pozitív energiákkal telve látni, akkor minden évben küldjön el legalább két hétre Olaszországba. Ez az egyik terápiám (nevet).
– Milyen volt erős nők között felnőni, mit kaptál, hozol tőlük?
– Nagymamám 91 éves korában halt meg, és élete utolsó három hetét leszámítva, szellemileg is egy nagyon friss, vidám, közlékeny, érdeklődő ember volt, és szerintem édesanyám is ilyen lett. Látom ezt a vonalat bennünk, én például tőlük ezt kaptam, a humorérzéket, de főként a dolgoknak a humorral való kezelését.
Édesanyám ezt is tanácsolta nekünk a húgommal, hogy olyan társat keressünk majd magunknak, akivel sokat tudunk kacagni.
Mert sok minden változik, sok nehézség jön, de amikor valakivel jól tudsz szórakozni, és értitek egymás poénjait, vagy tudtok saját magatokon is nevetni, az átbillent helyzeteken. Ezt a tanácsot én nagyon megfogadtam.
– A női mellett a férfi mintát is otthon kapjuk…
– Édesapám egy férfiideál volt számomra. Rengeteget szánkóztunk, korcsolyáztunk, síztünk, táncoltunk, úgyhogy ő számomra most is ideális, ez nem változott. Amióta gyerekeim vannak, változott a nézőpontom, de erről vele is szoktunk beszélgetni, hogy annak idején neki jutott a jobbik rész, és édesanyámnak az otthon, a takarítás, de valahogy ők ezt így osztották el.
– Te mit viszel tovább a hagyományos szerepekből?
– Nagyon korán elhatároztam, hogy nálunk ilyen nem lesz, én nem fogok kimaradni a gyerekeimnek a szánkózásából, sízéséből, a jó dolgokból egy takarítás miatt, ezért olyan a háztartásunk, hogy előre két héttel be kell jelentkezni, de én ezt nem bánom. Örülök, hogy ezt a mintát kaptam, mert legalább tudom, hogy min akartam változtatni. Nyilván szokták mondani a baráti körömben, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen társam van ehhez.
Ilyen társat kell találni, keresni, kutatni, választani, aki érti azt, hogy inkább takarítunk együtt, vagy amit el kell intézni, gyorsan megoldjuk, hogy mind együtt tudjunk sízni menni.
Nem mondanám azt, hogy nagyon tradicionális volt a szüleim háztartásában a szerepleosztás, de édesanyám hozta magával ezt, hogy egy nőnek sok dolga van, tip-top kell legyen a ház, minden rendben kell legyen. Ez megtört nálam, és úgy látom, hogy a lányaim sem viszik tovább.
– Felénk azért még nagyon sok esetben a hagyományos szemlélet uralkodik... Hogyan változhat ez? Például az, hogy nem segítünk egymásnak a háztartásban, hanem megosztjuk a feladatokat.
– Nyilván egyáltalán nem akarom a felelősséget csak az anyákra rakni, azonban azt látom, hogy nagyban függ ez a neveléstől, az önállósítástól. Azt tapasztalom, hogy ahol lányt is, fiút is nevelnek, különbséget tesznek köztük. Nem a között kell a különbségtétel, hogy valaki fiú vagy lány, inkább abban, hogy én ezt szívesebben vállalom, én ezt szeretném, és nem azt. Ha te lány vagy, neked több feladatod van, hamarabb önállósodj, a fiú pedig laza? Mindenki tud ügyes lenni, és mindenki tud önállósodni. Én a férjemet így kaptam, kész volt, önálló, felnőtt. Szerencsésen választottam. Ilyen szempontból ez egy nagy ajándék, hogy nem kellett ezeket a harcokat lemeccselni. Azt gondolom, hogy ez nevelés kérdése, és az egymás emberként való tisztelete.
– Szerinted min múlik a jó választás – mármint párkapcsolatokban?
– Az a legfontosabb, hogy tudjam, magamtól milyen elvárásaim vannak, hogy én mire vágyok, mert ha magammal sem vagyok tisztában, akkor egy másik emberrel hogy tudok majd együttműködni? Ha magamat nem szeretem, nem ismerem, akkor hogy tudom azt várni vagy kérni, hogy más szeressen vagy tiszteljen engem? Például ez, az önmagunk tisztelete nagyon fontos.
– Te hogy állsz az önbecsüléssel?
– Nem akarom bántani, de szoktam néha édesapámnak mondani, hogy több mesét olvasott már a kisebbik lányomnak kétéves kora előtt, mint nekem egész gyerekkoromban. Nyilván most már több ideje van rá, és például az unokáinak nagyon sokszor mondja, hogy milyen ügyesek, mennyire szereti őket, de a '80-as, '90-es években mi nem ehhez voltunk szoktatva, hogy valami sikerült, és akkor „milyen ügyes vagy”, és „úgy örülök neked”. Most
én minden nap elmondom a gyerekeimnek, tényleg minden apróságért tudom őket dicsérni. Nem biztos, hogy ez a tökéletes nevelésnek a kulcsa, de azt gondolom, hogy ma már másképp viszonyulunk ehhez.
Szóval, hátrányból indulunk, akik kicsit régebb születtünk, tehát nem Alfa vagy Z generációsok vagyunk, kevesebb dicséretet kaptunk a környezetünktől. Ez nem azt jelenti, hogy én nem tudtam volna azt, hogy a szüleim büszkék rám, vagy nem éreztem volna, hogy jól csinálok dolgokat, csak nem volt szokás ez a verbális megerősítés.
– Akkor tudatosan dolgoztál ezen?
– Igen. Sőt, azon is dolgozom, hogy másokat megerősítsek ebben. Nekem néhány éve elhatározásom, hogy – akár idegeneknek is – ha valami pozitívval találkozom, például olvasok egy interjút, vagy nézek egy beszélgetést, szoktam írni, hogy láttam, nagyon jó volt, gratulálok, jó munkát kívánok, vagy valami ilyesmit. Például ezzel is lehetne segíteni azt, hogy az embereknek az önbecsülésük egy kicsit erősödjön, hogy megérezzék azt, mi az a dolog, amiben jók, vagy tényleg tudtak hatni másra, hogy volt egy üzenetük, ami valahová megérkezett. Persze ez nem azt jelenti, hogy mind „el vagyunk rontva”, akiket nem dicsértek sokat gyerekkorunkban, meg nem is gondolom, hogy túlzásba kell ezt vinni, de, hogy úgy mondjam, én messziről indultam. Kellett ezen dolgozzak, és nem hiszem, hogy ez a munka be van fejezve. Például, amikor nagyon pályakezdő voltam és kezdett lenni fizetésem, akkor volt a doktori ösztöndíjam, és sokat jártam Budapestre, kezdtem inkább úgy öltözni, ahogyan szerettem volna.
Akkoriban sokszor megkaptam szakmai körökből, hogy komoly szakember nem öltözik ki, nem kell ezt túlzásba vinni, mert ha túlzásba viszed az eleganciát, a nőiességet, akkor nem vesznek komolyan. Azt jelenti, hogy nem vagy elég okos, valamivel kompenzálnod kell,
és akkor nekem ez nagyon rosszul esett, és tudatosan ennek ellenébe mentem. Amiért valaki szakember, és azt akarja, hogy a szavára figyeljenek, attól felöltözhet szépen, nőiesen, akár élénk színekbe is, attól ő lehet nőiesen elegáns, s közben lehet szakmailag komoly mondandója is. Ez például nagyon tudatos volt bennem, ebben is építettem az önbizalmam.
– Amúgy hogy állsz a nőiességgel? Fontos neked, hogy megnyilvánuljon?
– Fontos, hogy nőként is látszódjak, ne csak szakmailag. A nyolcvanas években, amikor kicsi voltam, sokat meséltek a szüleim arról, hogy mennyire nehezen lehetett beszerezni dolgokat. Az én emlékeimben úgy él, hogy megyünk haza az óvodából, én ülök a biciklin, és nézem, ahogy édesanyám teker a biciklin, és milyen szép magassarkú cipője van. Nagyon szép cipői voltak, nagyon szép ruhái, még akkor is, amikor szinte nem lehetett semmit beszerezni. Egy nő akkor is megtalálta annak a módját, hogy úgy öltözzön, ahogy szeretett volna. Ha valakinek van igénye arra, hogy szépen és nőiesen jelenjen meg, akkor azt ne tartsa vissza.
– Lányaid vannak. Tudatosan készíted fel őket arra, hogy öntudatos, önmagukért kiálló nőkké váljanak?
– Nagyon odafigyeltem arra már pici gyerekkorukban is, hogy milyen mesékkel találkoznak. Olyanokkal is, ahol nem tündérhercegnők, hanem, mondjuk, orvosok lesznek a történet végén a lányok. Vagy szoktunk erről beszélgetni – most már ugye nagyobbak –, hogy például a kicsi mondja nekem, „anya te miért kell annyit menjél mindenhova, másnak az anyukája csak munkába jár és haza”. Nekem a munka Erdélyben van, tehát nem csak egy intézményben, nem csak az egyetem épületében. Ilyenkor azt válaszolom, hogy „sokféle munka van, és sokféle feladat. És amikor én nem vagyok itthon, akkor apával vacsoráztok”. Tehát, hogy más-más helyzetek vannak. Nem az a fő célom, hogy harcos szüfrazsetteknek neveljem őket, hanem az, hogy minél több olyan történettel találkozzanak, hogy egy lány semmivel sem kevesebb, mint egy fiú. Ennek a férjem is nagy támogatója.
– Nőként találkozol hátrányos megkülönböztetéssel?
– Nem egyszer, és azt sem mondhatom, hogy csak férfiak részéről. Például
ezek a fajta megjegyzések vagy beszólások, hogy egy egyetemen oktató vagy egy kutatócsapatban dolgozó nőnek hogy illik felöltözni, mindig nőktől jöttek.
Néha úgy haragszom magamra, hogy régen nem volt elég erőm ezeknél úgy tenni, mintha meg se hallanám, vagy lereagálni, mondani valami okosat.
– Látod a lehetőségét a változásnak?
– Nagy reményem van a legfiatalabb generációban, hogy ők hoznak magukkal már sok mindent, sokkal természetesebben. De valószínű, hogy ebben segíteni kell nekik. Nagyon sok minden mással együtt azt tehetjük, hogy próbálunk nyitottak és rugalmasak maradni, és nem azt mondani, de hát ezt mi így szoktuk, 1800 évig így csináltuk, és ezután is így fogjuk, hanem hogy igen, eddig így szoktuk, de ha van egy más, vagy egy jobb, akkor most szokjuk úgy.
Mindig lehet egy kicsit változni, és ha megvan bennünk ez a nyitottság, akkor tudunk alakulni helyzetekhez, elvárásokhoz. És szerintem ez a nőiségnek egy nagyon nagy ereje, hogy rugalmasak vagyunk, tudunk alakulni, de ez egy veszély is ugyanakkor, hogy merrefelé, hogyan találjuk meg azt a pontot, ami még nekünk jó.
A változtatáshoz sok bátorság, sok munka kell, hogy ezen én akarok, tudok, és merek, és kockáztatok akár. Az élet örökké fog változni. Hány olyan családi helyzetet látunk, ahol a görcsös ragaszkodás a generációkat egymás ellen fordítja, vagy a kapcsolatokat megrontja…
– Hosszú távú célok?
– 91 éves koromig szeretnék ilyen ép szellemi életet élni, szép családot magam köré építeni, mint nagymamám, és azokat a dolgokat csinálni, amiket szeretek – legyen időm olvasni, sízni, nyaralni. A szakmai célom nyilván az, hogy egyszer szeretnék professzor lenni, és professzorként menni nyugdíjba, majd 70 évesen, és hátha addig nem rúgnak ki (nevet). Ez egy nehéz út, nem adják ingyen, és erdélyi magyar léptékben, azt gondolom, ez még nehezebb. Egyre nagyobb tempót diktál a világ, ami elég volt tíz évvel ezelőtt, annak ma a tízszerese sem elég. Folyamatosan és sok szinten, sok oldalról jönnek az elvárások, a teljesítménykényszerek. És szeretnék Olaszországban valahol a déli parton egy nyaralót.
Az ezredforduló sodort egy helyre bennünket a térképen, akkor lettünk sokadmagunkkal kolozsvári egyetemisták, „hasdeus” diákok. Fejest ugrottunk az egyetemista életbe, annak minden vonzatával, és hamar összekovácsolódott egy jó kis társaság az évfolyamon. Már akkor körvonalazódott, hogy egy nagyon ambiciózus, céltudatos barátnőt ismerhettünk meg benned, Orsi, aki tudja, hogy mit szeretne kihozni az egyetemi éveiből, és azt is tudtad, hogy mi lesz a következő lépésed, miután befejezzük a tanulmányainkat. Azt azonban te sem sejthetted akkoriban, hogy csíkibb csíkiként társadalomtudományos influenszer lesz belőled a térségben, az egyetemi karriered mellett. Maradj mindig ilyen lendületes, fiatalos, mosolygós forgószél, aki felkavarja az állóvizeket!
Lassan negyedszázadnyi barátsággal,
dr. Gál Katalin
korábban írtuk
A várakozás iskoláját járom – gyakran bukdácsolva
A fűszerkertnek a házhoz a legközelebb kell lennie, csak kilépjek a nyári reggelbe, s kezem ügyében legyen a csombor, a leostyán, a menta. Ebédfőzés a kertből szedett zöldségből a konyha-étkező-nappaliban. Ez az álmom, a lányom ezt az életet (is) lássa.
