• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Sikerült megélned a Tündérkert körüli sikert?
– Azt hiszem, igen. Sok fontos impulzus eljutott hozzám, ami visszatöltött – nem mintha lemerültem volna. Ma például Torockóról hazafelé, egy bevásárlás alatt odajött hozzám egy fiatal srác, hogy szeretne egy fotót velem, merthogy végignézte a Tündérkertet. Ez gyakran előfordul? – kérdezte az édesanyja. Pesten nem jellemző, mondtam.
A múltkor viszont Marosvásárhelyen egy kedves árus a piacon gratulált a Kincsemhez. Mondtam, nem én vagyok a célszemély, de ismerek valakit, aki átadja a művész úrnak
(Nagy Ervin a Kincsem főszereplője – szerk. megj.). Néha valóban felismernek, mint mezei nyulat a tisztáson, nincs ebben semmi kirívó, hisz lassan húsz éve vagyok a vásárhelyi színházban.
– A film mégiscsak nagyobb ismertséget hoz.
– De nem érzékeled pontosan, kinél van sikered. Ezért volt megható a közönségtalálkozókon tapasztalt személyes visszajelzés és konkrét nézői részvétel. A film ismertségi faktor tud lenni egy színész életében, bár nem biztos, hogy ettől jobb színész lesz. Ha lehetőség adódik olyan produkcióban szerepelni, ami széles körben népszerű, nyílhatnak meg új fejezetek, de nagyon sok tényező szerencsés együttállása szükséges még azon kevesek számára is, akik már bizonyítottak.
• Fotó: Megafilm/Dombóvári Tamás
– Egyszer azt mondtad, számodra az ismertség a szovátai rádiós múltadhoz csatolható. Ott élted meg igazán, milyen lehet sztárnak lenni.
– Jobban mondva, ahhoz foghatót nem éltem meg soha. Mert közvetlen volt és azonnali. És családi, baráti. Marketingmentes, tényleges szépség. Ám ekkora sikerben, mint amit a Tündérkert adott, még nem volt részem. Ez egy másik fontos mérföldkő az életemben.
– Sokan szerették a Bethlen alakításod, miközben te kételyekkel indultál neki...
– Úgy tűnik, nem tudtam kinőni, hogy megkérdőjelezzem minden szereposztásnál az alkalmasságomat. Újra kell tanulnom minden alkalommal a szerep elfogadását és az önelfogadást, hogy csak az alkotói kételkedés maradjon, ami a kérdések feltevésében segít. Sokszor kellemetlen tulajdonságom az állandó fontolgatás, gyakran bizonytalan vagyok, olykor döntésképtelen.
Így, amikor felmerült, hogy én játszom Bethlent, az első gondolatom az volt: hogy fogok egy ekkora köztiszteletnek örvendő méltósággal megbirkózni? Ugyanúgy belém állt a félsz, mint amikor a színire felvételiztem.
Akkor, amint beléptem a kapun a Köteles utcában, és ránéztem a többiekre, megnyugodtam. Felismertem, ez az én közegem. Ugyanígy volt Bethlennel is. Amikor a forgatókönyvet olvastam, már éreztem azokat a pontokat, ahol rezonálni tudok vele, ahol ez bennem megszólal, és már nem éreztem idegennek, már nem féltem.
– Bethlen Gábor a határozottságával nem tanított téged?
– Erős küldetéstudattal rendelkezett, nem ismerte a félelmet, mert volt hite, mondom ezt magamnak, aki a hivatástudatban is dilemmázik. Ahogy azonban végigjártuk ezt az utat Bethlen barátommal, bennem is történtek apró változások, és azt hiszem, jó irányba.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– A Tündérkert forgatása alatt gondolkodtál azon, mit jelent számodra ma erdélyinek lenni?
– Igen, és azt is figyelem, másoknak mit jelent. Úgy látom, általában Trianon előtti és utáni időszakra bontják, és élnek meg egyfajta Erdély-nosztalgiát. A térség drámája és lehetséges feloldó kulcsa valószínűleg még korábban van, talán pont a fejedelemség idején. Az utóbbi évszázadokban az országhatárok és etnikai határok nemigen estek egybe. Ez sok feszültséget szült, pedig unió is volt már. Három államalkotó nemzet akart békét Erdélyországban. Bethlen optikáján keresztül nézve, kiderül, hogy a hattyú tulajdonképpen vadlúd,
a tündéri Erdély-koncepció nem a gyönyörűséges lények és kertek gyönyöre, hanem az állandó változásban lévő, szinte megfoghatatlanul illékony, tünde állapot, amiben az itt élők élni kényszerültek.
Jellemző a marakodás, mélyen húzódó konfliktusok és azok áthidalása, a komikum (abszurd, groteszk), a sokrétűség, kettősség, megalkuvás, dilemma, gyakorlatiasság, rafinéria. Akik ezzel a sorssal, örökséggel rendelkeznek, bárhol találkoznak a világban, azonnal létrejön köztük egy közös nyelv, akkor is, ha az különbözik. Régen az itt élő emberek beszélték egymás nyelvét, ismerték egymás problémáit. Valamiféle önmagát nem feladó, ugyanakkor multikulturális, sokrétegű, empatikus lény lehetett az ideális erdélyi, ma nem tudom milyen. Nem vagyok túl derűlátó, ha a számokra és statisztikákra gondolok. Bennem egyszerre fér meg vonzó és taszító volta, bár eddig a vonzás volt erősebb.
– Mi szólt amellett mégis, hogy hazatérj, s ne maradj Budapesten?
– Nem volt könnyű döntés. Egy nehéz helyzetben bármilyen lépésre szánja el magát az ember, annak valamilyen hatása lesz. Ez esetben a megérzéseimre és a szívemre hagyatkoztam, és nem a szakmai sikerre helyeztem a hangsúlyt, hiszen az összes gyökerem, mindenkim itt él. Azért hagytam némi rést a Budapestről érkező esetleges lehetőségeknek, de itthon vagyok otthon.
– Azért mégiscsak egy kalandor vagy, többször próbálkoztál máshol…
– Persze. Az egyetem után rögtön az egyik legtávolabbi magyar színházat céloztam meg, a veszprémi Petőfi Színházat. Az volt az első nagyüzemi szakmai gyakorlatom, ahol megtapasztaltam egyfajta színházcsinálást. Aztán idegenből még idegenebb tájakon vezettem idegeneket teljes elidegenedésig, majd hazatértem. Most ismét. Régi-új tagja vagyok a színházamnak.
Néha azt érzékelem a környezetemben, talán szívesebben látnának pesti színpadokon, mert akkor büszkébbek lehetnének rám. Mintha egy színész csak fővárosi színpadon teljesedhetne ki.
Nem tudom. Lehet. Író, képzőművész, alkothat vidéken is nagyot. Kevésbé helyhez kötött és kiszolgáltatott az alkotás folyamata. Színészként, ha nem ismer az ország, nem lehetsz a nemzet színésze, mesteremet, Lohinszky Lorándot kivéve, aki a román állam érdemes művésze volt, és nem valószínű, hogy olyan széles körben ismerték, amennyire megérdemelte volna. Jó színház volt akkor Marosvásárhelyen, és azt hiszem, most is jó színház van.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Mitől jó ma egy színház? Mi a feladata ma?
– Nem tudom, csak azt veszem észre, hogy követem, mert izgalmas, és meglep az alkotói dinamikájával, kreativitásával, kérdésfeltevéseivel. Amit szeretünk, azt jónak is gondoljuk, de hogy pontosan mitől jó, nem definiálható. Számos szubjektív tényező van. Feladatát illetően, alapvetően örök, és lényegét tekintve, változatlan a hatása. A mesterséges intelligencia egyelőre nem fenyegeti, mindemellett akkora a változás mértéke és sebessége körülöttünk, hogy az eszméletlen.
Mit tehet a színház? Legyen rugalmas, adaptív, innovatív… A világ sem találja magát, a színház is keres.
Továbbra is sokfajta színház és sokféle néző van. Van, aki szórakozni szeretne, ő nem azt akarja, hogy valamibe bekapcsolódjon, inkább kikapcsolódni akar. Fővárosokban több színházból lehet mazsolázni, és általában kialakul egy specifikus játékmód, amihez igazodik a nézői ízlés. Bármekkora válság lesz, amit a színház tud, azt a fajta élő, organikus emberi dolgot, nem fogja tudni más pótolni. A némafilmnek sem sikerült.
– Pár éve a Nőilegnek adott interjúban azt mondtad, minden nap felteszed magadnak a kérdést, hogy „ki vagyok én”?
– Igen, ezzel a kérdéssel el lehet lenni egy ideig, remélhetőleg a válasz egyre egyszerűsödik, és már nem merül fel nap mint nap.
– A kalandozással is utaltam arra, hogy térben is keresgéltél, többfelé éltél (Magyarország, Amerika, Egyiptom), de többféle munkakörben is kipróbáltad magad (idegenveztés, rádiózás, színház). Ez mind útkeresés volt?
– Valószínű, része a folyamatnak. Persze nem mindenkinél szükségszerű, hogy eltávolodjon térben is attól a helytől, ahol megszületett, de nekem kellett.
• Fotó: Bokor Barna archívuma
– Az apaságot hogyan éled meg? Ott is sok a kérdőjel?
– Nincs kérdőjel. Ez eldőlt. Nem mondom, hogy a legideálisabb irányba, de eldőlt. A két gyermekem nem velem él. Persze nálam is otthon vannak, de
nem jött össze az a fajta családkép, amit egykor képzeltem. Inkább az a kérdés, el tudtam-e fogadni.
A körülményekhez képest, úgy érzem, meg tudom élni a gyerekeimmel az apaságot, és remélem, nem elszólás, mert mostanában kevesebbet csöng a telefonom, amit persze azzal magyarázok, hogy tinédzserek.
– Az ember gyakran érzi úgy, hogy nem elég jó szülő...
– Nyilván optimális helyzetben sem tudsz eléggé jó szülő lenni. Az utóbbi időszak gyakori utazásai miatt nyomasztott, hogy a tervezett és megvalósult együtt töltött idő aránya romlott, ami elég erősen beárnyékolt minden mást.
– De itt van neked egy társ, Rami (Gecse Ramóna színésznő), akivel évek óta együtt éltek.
– Aki stabil pont az életemben, és akivel úgy kezdtük ezt a 2024-es páros számú esztendőt, hogy az első percen megerősítettük a szövetségünket azzal, hogy idén összeházasodunk.
– Valóban? Gratulálok! Bár, gondolom, nem volt könnyű az elmúlt időszak. Megcibált titeket a kétlaki élet?
– Köszönjük! Nem volt könnyű, pláne, ha a rémálom-szerű Covid-időszakot is ide számoljuk, a lehetetlen határátlépésekkel, kijárási tilalommal, mindenféle abszurd papírozásokkal, karanténveszéllyel. Sokat köszönhetek az ő természetének, kitartásának, annak az energiának, ami őt táplálja.
• Fotó: Megafilm/Dombóvári Tamás
– Ez idő alatt azonban kipróbálhattad magad más színházban is. Egy évig a budapesti Thália Színházban játszottál.
– Igen, jó volt, és köszönöm, hogy befogadtak. Remélem, megértik, hogy haza kellett jönnöm.
Sokat tanultam az ottani kollégáktól, színházi és filmes platformon egyaránt, aztán amire jól beletanultam, addigra vége is lett a fejezetnek.
De azért bízom benne, hogy nem akkor van vége, amikor vége van.
– Emlékszem, a második filmed után (Elk⁎rtuk – politikai krimi-filmdráma – szerk.megj.) nem voltál teljesen elégedett. Akkor azt mondtuk, majd a harmadik lesz az igazi. És így történt.
– Igen, ez így kerek egész.
– Bízzunk benne azért, hogy folytatódik ez a sorozat. Abban Bethlen Gábor lenne a főszereplő, azaz te.
– Annak egyszerűbb lenne nekifutni, mert rengeteg olyan tapasztalat van már, ami a hátizsákunkban van, logisztika, gyártás, díszlet-jelmez és talán karakterek… Bár sok szereplő nem élte túl az első évadot. Ha netán folytatódna, és érintve lennék, örülnék, mert az eddig felhalmozott ismereteimet tudnám hasznosítani, visszaforgatni.
– Ha nem színház és nem filmezés, mivel töltöd az idődet?
– Majd csak találok én is valami meditatív tevékenységet, mint a korábbi dán királynő, aki szabadidős tevékenység gyanánt a Harry Pottert illusztrálta titokban, vagy a Dalai Láma, aki karórákat javít pihenésképpen.
Úgy érzem, a hímző-tanfolyamot elvetem egyelőre, és marad a motorozás, amely számomra lassítja az időt.
A Tündérkert óta nagyon szeretek lovagolni is, mert feltölt. Ez talán a kedvenc időtöltésem mostanában.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– A korábbi interjúnkat azzal a kérdéssel zártam, kerek-e az életed? Azt felelted, nem cserélnél mással, és hogy a világ közepe mindig ott van benned.
– Meg benned. És minden teremtett lényben. Valószínűleg a mandala közepére utaltam, hogy bölcsebbnek tűnjek, az univerzum közepére, de mondhatjuk a szélrózsa közepének is. Ez akkor is úgy van, ha fájdalmadban ordítasz, és akkor is, hogyha örömödben. A pont nem mozdul. Nem cserélhetünk sorsot senkivel.
– Soha nem is fogalmazódott meg benned ilyen vágy?
– Hogy más legyek? Nem. Inkább, hogy több legyek! Az is borzalmas. Szembemegy az erőfeszítésmentes filozófiával. A szenvedés körforgását tekintve minden törekvés önámítás.
A mi szakmánkban előfordul az űzöttség. Kell a hírnév, a ragyogás, vagy éppen a címlap, kell, hogy ott legyek, mert akkor vagyok tényező, akkor vagyok valaki. És nehogy jöjjenek azok a deprimáló napok, amikor nem keresnek, nem vagyok fontos, elfelejtenek.
Van ilyen színészfélelem. Nagyobb, mint amikor attól rettegsz, hogy a szöveget felejted el.
– Benned is él ez?
– Első körben le akartalak beszélni az interjúról. Nem szerettem volna elhasználódni, túl sok felületen látszódni, aztán mégis itt vagyok. Érdekel a Nőileg „férfilag”. Engem is kísértenek ezek a démonok. Állandóan hajszolunk valamit, mindegy, hogy mit, csak benne legyünk. Mert hátha meglát egy casting director! Na, jó, azért nem ennyire szörnyű! Nagyon kevesen ismerik fel, mint ahogy jó öreg Bethlen barátom, hogy mikor minek van értéke az életben. Ő nem önmagát hajszolta, és nem másokat akart legyőzni elsősorban, ő fölismerte azt, mi a rendeltetése. Mellékesen, sokakat legyőzött, és szépen túlhajszolta magát. Bele is halt, mint mindenki más, csak volt mögötte értelem. Ezt nem könnyű megérezni.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Te megérezted, mi a küldetésed?
– Néha dereng. Önámítás és küldetéstudat között elég vékony a fal, megkülönböztető bölcsesség szükséges. Nem azt mondom, hogy a régiek mind tudták, meg hogy bezzeg, de zavaros időkben, mint ez a most kialakuló, egyre nehezebb. A kollektív éleslátás fénye tompul. Timtárá rá rám pám pám! (dalol és nevet)
Pindroch Csaba, Jászai Mari-díjas színművész:
Barnával az El a kezekkel a papámtól című film kapcsán találkoztunk, ahol ő a főszereplő volt, és mi a legjobb barátok. A forgatás napján – én nem is tudom megmagyarázni, és ő sem, hogy ez hogy történt –, de azt vettük észre, hogy tényleg úgy viselkedünk, mint a barátok. Olyan nyitott és pozitív személyiség, hogy én azonnal megnyitottam a kapuimat felé, és tök jó barátság alakult ki köztünk. Elhívtam hozzánk, ott is aludt nálunk. Bármikor beszélünk telefonon, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Megragadott benne az az irgalmatlan koncentráció, fegyelem, ami a színészeknél nagyon fontos. Nem lehet kibillenteni a szerepéből. Ezt hallottam róla másoktól is, hogy rendkívül megbízható, és ez a szakmaiság az ő személyiségével társulva rendkívül kedvező. Boldog vagyok, hogy a barátomnak tudhatom.
korábban írtuk
Kányádi Szilárd: Mi, férfiak, másképp sírunk
Feri bácsi a Csárdáskirálynőben, Lord Hastings a III. Richárdban, Tevje, a tejesember a Hegedűs a háztetőn című előadásban, és Apa Rézi életében. Ez utóbbi saját rendezés, amelyben színésznő feleségével, Kányádi Annával főszerepet vállaltak.
