Gyerekkora óta körbeszövi Gecse Ramóna életét a színház. Művészeti iskolába járt Sepsiszentgyörgyön, és az Osonó Színházműhely meghatározó tagja volt. Színésznő lett, és jelenleg tanítja is a mesterséget, amellett hogy diákoknak szóló tantermi előadások kezdeményezője. De mit jelent számára a színház? Hol foglal helyet az életében?
– Ezen nagyon rég nem gondolkodtam, mert egy jó ideje a színház mellé sok más fontos megbízatás is bekapcsolódott… A színház nagyon rég kikezdett engem, pont jókor bukkant fel az életemben, és azóta folyamatosan helyzetbe hoz.
– Pont jókor?
– Nyolcadik osztályban, amikor azon gondolkodik a legtöbb fiatal, milyen irányba menjen tovább, én csak annyit tudtam, nem szeretek unalmas dolgokkal foglalkozni, nem szeretem a rutinos hétköznapokat, és vágyom valami izgalomra, még ha ismeretlen is. A testvérem hívta fel a figyelmemet a Sepsiszentgyörgyön frissen induló drámaosztályra. Ez volt az az ismeretlen, ami elég érdekesnek tűnt ahhoz, hogy kipróbáljam. Így habozás nélkül belevágtam.
– Rögtön a magadénak érezted?
– Nem hiszem, hogy létezik felhőtlen, önfeledt öröm az első pillanattól kezdve. Az elején nehéz volt, mert elindult az öngyötrő folyamat, ami azóta is tart, de ez volt a lehető legjobb dolog, ami történhetett velem tinédzserként és azóta is. A színház által elindultam egy olyan úton, amely önmagam és a világ megismerése felé vezetett. Azóta is ezen az úton járva gyakorlom és keresem a találkozás lehetőségeit. Az Osonó által (Osonó Színházműhely – szerk.megj.) olyan értékekkel gazdagodtam, amelyek azóta is meghatározzák az életemet. A színházhoz való viszonyom folyamatosan alakul, és mindig egy kicsit mást jelent. Néha sokat ad, máskor meg elvesz. Annyira az életem része, hogy a színház közelsége nélkül nem is tudom, milyen lenne.
– Épp erre gondoltam, fordítsuk meg a kérdést: ha nem lenne színház, azt hogyan élnéd meg?
– Egyszer, amikor igyekeztem elég messze kerülni attól a világtól, amiben sokat vagyok, sikerült elmennem Balira. Ott jöttem rá, hogy nem attól vagyok valaki, hogy milyen munkát végzek, mi a hivatásom. Akkor és ott éreztem meg igazán, ki vagyok. És ez a fajta stabilitás, azt hiszem, sokkal fontosabb. Viszont, hogy eljussak ehhez a gondolatig, ahhoz a színház és a színház általi tapasztalás segített hozzá. Tudom, hogy a színház az utam része, ami ma már kiegészül a tanítással, a tévézéssel.
– Milyen pluszt adnak neked ezek a munkák?
– A tévés munka egy felkérés volt, és ez volt az, ami abban az időszakban főként Vásárhelyen tartott. Kihívásnak ígérkezett, mert a felkérés rávilágított arra, elérkezett a pillanat, hogy fel merjem vállalni az értékeimet, a gondolataimat, és egyáltalán azt, amilyen vagyok, ahol tartok. Bátorított, hogy véleményt formáljak, és annak hangot adjak, mindezt a kíváncsiság szűrőjén keresztül. Emellett fantasztikus dolog annyi csodálatos emberrel találkozni, beszélgetni. A magazin életében én úgy tűnik, egy stabil pont vagyok, mert – szoktam mondani viccesen – már lassan három férfit „elfogyasztottam” (nevet). De ez nem így van, tőlem független dolgok miatt alakult így. Dégi László Csaba egyetemi oktató, pszichoonkológus most a partnerem, a harmadik, akivel ezt a műsort most vezetem.
Tetszik nekem, hogy a magazin igyekszik olyan tabutémákat feszegetni, amelyekkel nehezen vagy egyáltalán nem merünk szembenézni. Ahogy a színházban is igyekszünk olyan dolgokat megmutatni, amit az emberek legszívesebben eltitkolnának maguk elől.
A tévéműsor arra kényszerít, hogy aktuális legyek, tanulok, alakulok, fejlődőm azáltal, hogy meghallgatok embereket, hogy információt cserélünk. És izgat az, hogy hogyan lehet 45 perc alatt olyan légkört teremteni, amiben a találkozás lehetősége ott van, amikor igazán és őszintén lehet beszélgetni. És voltak ilyen pillanatok, amiben valóban megtörtént a találkozás.
– Mint a színházban…
– Igen. Látod, nem tudok nagyon távol menni tőle. Mindenben valahol ugyanazt keresem: az értéket, a találkozást, a beszélgetést és a tartalmas csendeket.
– Tehetséges színésznő vagy, mégsem kaptál szakmai elismerést eddig. Gondolkodtál azon, mi lehet ennek az oka?
– Ez egy nagyon kényes kérdés. Az elismerés azt jelenti, hogy értékelik a munkádat, elismerik a képességeidet és odaadásodat azok az emberek, akik ebben szakavatottak. Ehhez pedig szerencse is kell, mint mindenhez az életben. Én igyekszem a dolgomat végezni és hálásnak lenni. Egyebet nem kell tennem. Amúgy azt hiszem, az elismerés is akkor érkezik az ember életébe, amikor fel van rá készülve, és eljön a pillanat. A díjak sok új helyzetet képesek teremteni, amelyekre jó felkészülni.
– Őszintén?
– Én nem tudok nem őszinte lenni. Talán ez a legnagyobb erényem, és ez okozza a legtöbb nehézséget is az életemben. Nem mindenki bírja, ha valaki őszinte vele. Így hát meg kellett tanulnom csínján bánni az őszinteséggel. Megtanultam hallgatni is, habár nem könnyű.
– Nemet például tudsz mondani?
– A nemet mondás ott kezdődik, hogy értékelni kezdjük saját magunkat. Akkor van, amihez képest nemet mondani. Én tinédzser koromban éreztem talán a legbátrabbnak magam, hogy merjek nemet mondani. Még ha vakmerően is, de tisztán tudtam, mi az igen és mi a nem, mert nem akartam lavírozni a válaszok között, hogy mire szabad nemet mondani, és mire illik igent mondani. Soha nem valaminek az érdekében cselekedtem, ahhoz még túl fiatal voltam, hogy átláthassam a rejtett információkat, és talán ez volt benne a szép, a vakmerő és a bátor. A felnőttek világában ehhez képest minden túl van bonyolítva. Félünk nemet mondani, mert a hatalomnak ereje van, és ezt minden felnőtt tudja. Így tehát minden nem mögött komoly bátorság rejtőzik. Ezért tisztelem a bátor embereket.
– A tévézés mellett tanítasz, tantermi előadásokkal jártok diákokhoz.
– A tantermi projektek által például nagyon sok visszajelzést kapok a diákoktól, a tanároktól. Ugyanis az előadáshoz szorosan kapcsolódik egy feldolgozó beszélgetés, ahol pontosan lemérhető, mennyire voltunk aznap hatékonyak. Nem beszélve az interaktív előadásról, ahol a diákok nagyon őszintén visszajelzik a véleményüket a látottakról csupán az által is, hogy milyen mértékben tartanak velünk a játékban. Ezek a projektek, amelyeket megálmodtam, és amelyek igyekeznek elsősorban valamilyen hiányt pótolni az iskolai rendszerben, nagyon szépen reflektálnak a munkánkra. Élő kommunikáció van alkotó és befogadó között, és ez nagy öröm számomra.
– A pedagógusi vénád milyen tőről fakad?
– Nem tudom. Ez az egyetlen dolog az életemben, amit soha nem terveztem, még a lehetőségét sem kerestem, és mégis valahogy a lehető legtermészetesebben van jelen már évek óta. Többek között emiatt szereztem meg a doktori címet, hogy taníthassak. Az egy rettenetesen nehéz időszak volt az életemben. Szinte megsemmisültem a folyamat alatt, és akkor eljutottam egy olyan pontra, ahol rájöttem, ebben egyedül vagyok, és ez nem is olyan nagy baj. Újra rá kellett találjak önmagamra, és ez öngyötrés nélkül sajnos nem megy. Elkezdtem járni templomba, mert szükségem volt az ott lakozó csendre. Minden alkalommal, mielőtt írni kezdtem, bementem a színi egyetem melletti kis templomba. A disszertáció által többek között a hitemet kaptam vissza.
– Magadban hiszel vagy Istenben?
– A kettő valahogy együtt van. Mert,
amikor megadod magad a felsőbb erőknek, Istennek, nevezhetjük bárminek, akkor egyszer csak magadban is hinni fogsz. Ez egy nagy önismereti út, és elég nehéz.
De hát volt sok nehéz helyzet az életemben.
– Mesélsz ezekről?
– Elsőéves egyetemistaként elveszítettem édesapámat, és rá hat évre édesanyámat. Abban az életkorban nehéz volt találkozni a veszteséggel, a gyászfolyamattal, azzal, hogy egyedül maradtam. Nem teljesen egyedül, mert rengeteg ember volt, aki megtartott, de valami mégis teljesen megváltozott.
– Ez a veszteség együtt járt egy felnőtté válással is?
– Az volt a legnehezebb, hogy megszűnt a feltétel nélküli szeretet az életemben, amit talán csak egy szülő tud megadni igazán a gyerekének. De utálom magam sajnálni, ezért inkább igyekeztem valahogy tovább menni. Próbálok a nehéz helyzetekben arra összpontosítani, hogy hálás legyek. Minden pillanatnyi nehézség azért jön velünk szembe, mert elbírjuk azt, és azzal van dolgunk. Nem éri meg tiltakozni, az csak időpocsékolás. Gyakran azok, akik nem ismernek, azt gondolják, hogy egy elkényeztetett kislány vagyok… milyen szép is ez.
– Mikor sírtál utoljára?
– Tegnapelőtt este. Amikor azt hittem, lezártam az életem egy szakaszát, amire büszke vagyok, és akkor egyszer csak történt valami, ami mégis visszarántott. Felszínre került még egy apróság, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ki kell mondani, és csak utána jöhet a megkönnyebbülés. Nagyon aprólékos és humoros az élet velünk, nem hagy ki semmilyen részletet. A gyász is ilyen. Hosszan tart, és amikor azt hiszed, túl vagy rajta, vége van, akkor nagyon komolyan próbára tesz. András Lászlónak van egy csodálatos verse arról, hogy mikor van vége valaminek. Egyik elég gyakran emlegetett mondatom a versből így hangzik, „nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart.” Szóval, megtanultam nem megerőszakolni semminek se a végét, és elfogadni azt is, hogy vannak dolgok, amelyek egy életre szólnak.
– Mindazok ellenére, amiken átmentél, pozitív embernek tűnsz, a pohárnak nem az üres, hanem a félig tele részére koncentrálsz.
– A pozitív életszemlélettel talán együtt születünk.
Én szeretek élni. Nem tudom, meddig tart az élet, de inkább élni akarok, mint búslakodni. Bár néha azt is kell.
Dühös is vagyok a pozitivizmusomra. Épp egy kedves kollégám vállán vigasztalódtam nem is olyan rég, és mondtam neki, hogy tudod mire vagyok dühös? Arra, hogy fél óra múlva már rendben leszek, s boldogan fogok valamin kacagni. És így történt. Nem tudom, hogy van ez, talán ilyen töltetűek vagyunk.
– De a kihívásoktól sem rettegsz…
– Szeretem a váratlan fordulatokat, a kihívásokat. És bele is megyek az ismeretlen helyzetbe. Mert próbára tesz, és izgat, milyen vagyok abban a helyzetben.
Szeretem a határaimat feszegetni. És imádom a lehetetlennek tűnő helyzeteket, mert nagyon sok energiát érzek bennük.
Eddig mindig szerencsém volt, jól tudtam kijönni belőlük.
– 35 éves vagy. Hogy látod a mostani életed? Elégedett vagy azzal, ahol tartasz, amit elértél?
– Ha azt kérdezed, megvalósítottam-e minden olyan álmomat, amit mondjuk gyerekkoromban elképzeltem magamnak, akkor a válaszom igen. Valahogy így képzeltem el az életemet. Persze a részletekre gyerekkoromban nem figyeltem oda, pedig ott van a lényeg. Jelenleg nincsenek nagy terveim. Próbálok pihenni, és hagyni, hogy kirajzolódjon a további irány. Néha egyszerűen csak hagyni kell, hogy történjenek velünk a dolgok. Persze gyakran kérdezik tőlem, hogy gyerek meg család? A legnagyobb csodának tartom világra hozni egy gyereket, ami két emberből születik. Csodálattal beszélek erről, de még nem érkezett el ez az életembe. Sok minden van még bennem… Nagyon hosszú volt a gyászperiódusom például… és ha egyszer anyává válok, akkor azt szeretném szépen csinálni. Szerintem nagyon jófej anya lennék. De ez nem egy mindennapos kérdés, nem vívok harcot vele. Amire törekszem, az egyszerűen egy jó egyensúly az életemben, amiben a feltétlen boldogság mellett a nehéz helyzetek csiszolnak, amiben jelen van a humor, a tisztelet, a szeretet. Lehessen azt mondani, hogy rendben van minden.
– Ki lenne az az ikonikus nő, akit szívesen eljátszanál?
– Eljátszani… nem is tudom, de vannak nők, akiket csodálok. Például Frida Khalot. Érdekel az élete, és egyáltalán a női minősége. E kapcsán jut eszembe, hogy voltam nemrég egy preraffaellita kiállításon Budán, és nagyon megragadta a figyelmemet egy kép, amelyen egy nő félmeztelenül fekszik a földön, eldobva. Néztem, és azt gondoltam, innen indul az a női minőség, amely ma is valahol meghatároz bennünket, rezgéseit mai napig magunkban érezhetjük. De elbűvöl Marilyn Monroe is, a vívódása, ami egy teljesen más véglet, vagy Lars von Trier Hullámtörés című filmje, amelyet most nemrég néztem újra, ahol a nő határtalan szeretete egy férfi iránt nagyon megindító és elgondolkodtató. Szóval őrületes, mi minden lakozik egy nőben. Nőnek lenni egészen elképesztő, és ez a minőség nagyon foglalkoztat és szórakoztat engem.
Fotó: Bereczky Sándor
korábban írtuk
Katona László: A művészet márpedig hatással van az emberre
Katona Lászlót egyre kevésbé kell bemutatni bárkinek, pláne azóta, hogy közkedvelt sorozatokból köszön be az erdélyi családokhoz is esténként, a tévén keresztül. A remek humorral megáldott székelyudvarhelyi színész több mint húsz éve játszik Budapesten, de mindenki Katona Lacija maradt Udvarhelyen is. Még mindig hisz a színházban, és ha majd egyszer nem, akkor buszt vagy kamiont vezet majd, esetleg pilóta lesz. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júniusi lapszámában jelent meg.)
