– Mennyire állt helyre a Covid után a színházi élet Budapesten?
– Nem állt teljesen vissza az az élet, mint amilyen volt a Covid előtt, azt látom, hogy a pesti színházakban kb.70–80 százaléka van a régi időknek, ami szerintem nem egy rossz arány, mert egy pozsonyi ismerősöm mondta, hogy Pozsonyban lasszóval kell fogni az embereket a színházba. Nálunk mennek az előadások, mondjuk, nem úgy, mint a világjárvány előtt, akkor volt havi 20 előadásom, most van kb.14. Ilyen ez az arány.
– És most hol, miket játszol?
– Van a Nézőművészeti Kft., amit a Krétakör Színház után alapítottunk. Mucsi Zoli, Scherer Péter, Gyulai Eszter, Kovács Krisztián meg jómagam vagyunk a tulajdonosai. És kinőtte magát ez a minitársulat. Tulajdonképpen az előadásaimnak a 70 százalékát velük játszom. Vannak közös produkciók a Szkéné Színházzal, van egy új hely a Bartók Béla úton, a B32, és ott is. Tulajdonképpen az egy összművészeti hely, de kisebb előadásokat lehet ott is játszani. És a Centrál Színházban is játszom, Mundruczó Kornél előadásaiban is, azok nem havi rendszerességgel mennek, de mennek.
– Hány szerepet kell egyszerre a fejedben tartanod?
– A 2019–2020-as év volt a rekordom: egy évadon belül huszonegy különféle előadásban voltam benne. Most 12–13 van. Van, hogy csak havi egy-kettő megy egy-egy előadásból, ezért előtte mindig össze kell mondjuk a szöveget. Tehát én nem hatra megyek be esténként a színházba, hanem általában négyre, hogy legyen idő összemondani a szöveget, mert különben nem megy.
– A világjárvány változtatott-e az értékrendeden, akár a színházzal kapcsolatban is? Még mindig a „világ közepének” tartod?
– Amikor elkezdtünk játszani félházzal, maszkkal meg mindennel, volt olyan pillanat, amikor az volt bennem, hogy erre mi szükség van? Vagy van-e ennek már egyáltalán létjogosultsága? Aztán ez átfordult, és az volt bennem, hogy ha az emberek kiszabadulnak, akkor közösséget alkotnak gyakorlatilag. És valahogy még mindig a kettő között vagyok. De nyilván nagyon sok embernek nem a színház van a központban. Nekem azért mégis a központi dolgot jelenti, de valóban, a Covid meg ez a háború ezt felülírta. Tehát játszol, de tudod, hogy azért vannak a világban sokkal súlyosabb problémák is, ugyanis még mindig nem látjuk, hogy ez hova fog kifutni. De sokszor azt is érzem, mint XY színésznő a második világháború alatt ment és énekelt a katonáknak, ők pedig őrjöngtek. Vagy például a háború után, '45-től kezdődően hirtelen nagyon elkezdtek járni színházba az emberek. Sokszor érzem az előadások alatt mostanában is, hogy bejön a néző, és látszik rajta, hogy ő most mindent el akar felejteni és szórakozni akar. Még nem is vagyunk annyira viccesek, mint amennyire röhögnek, néha az az érzésem, hogy nagyon ki akarnak kapcsolódni.
– „A Drága örökösök sztárja csatlakozik a Keresztanyuhoz” (kereskedelmi televíziós sorozatok – szerk.megj.) – kaptam fel a fejem erre a címre bulvármédiában. Azóta, hogy utoljára találkoztunk, ismert tévésztár lettél. Gyakran felismernek a sorozatbeli szerepeidnek köszönhetően?
– Én azt gondolom, hogy sztár vagy filmsztár, túlzás Magyarországon. Ezt Budapesten nem lehet érezni, de hogyha hazajövök, vagy kisebb városba megyek, ott nagyon-nagyon érzem. Egy szűkebb kör tudta, hogy én színész vagyok Budapesten, csak ugye elmentem innen húsz éve.
Amikor hazajöttem Udvarhelyre, a Tábor negyedbe, és lementem a boltba, az elárusító megismert a tévéből, és megkérdezte, hogy maga itt kirándul? Nem tudták, hogy idevalósi vagyok.
És ez az ismertség a tévézésnek köszönhető. Mert az embereknek csak egy bizonyos százaléka jár színházba, jóval nagyobb hányada nézi a tévét. De igazából nem bántam meg, én szeretem ezeket a karaktereket, amiket játszom ezekben a sorozatokban. Én tudom szeretni akár ezt a Krasznahorkait is, jobb, hogyha szereted is a karaktert, akit játszol.
– Akkor élvezed ezt a viszonylag új kihívást, ha jól értem…
– Igen, ráadásul nem teljes főszereplő vagyok, hanem tulajdonképpen kiemelt epizódszerepek ezek. Aki sokat játszik színházban, az nagyon nehezen tudja összeegyeztetni a napi sorozattal. Például volt egy olyan, hogy egy másik sorozatban sokkal nagyobb szerepet játszhattam volna, azt például a színház miatt nem tudtam. De ez a Keresztanyu, Krasznahorkai nem is szerepel olyan sokat, mint a Vili. Vilit a Drága örökösökben nagyon nehéz volt összeegyeztetni a színházzal. Volt olyan, hogy reggel kimentem 6-tól 9-ig forgatni, 10-re bementem próbálni, kettő után visszamentem forgatni, és este előadásra. Amikor egy héten három nap ilyen volt, az azért összenyúlt. De általában az emberek kedvesek, olyan is van, hogy csak köszönnek, „Jó napot kívánok, igazgató úr!”, „Ügyvéd úr egy kávét?”
– Az utóbbi időben több színházi abúzusról, visszaélésről volt szó a közbeszédben. Vajon ennyire kemény hely maga a színház, vagy mi az oka annak, hogy ennyi esetre fény derült?
– Azt gondolom, hogy ezek, amik megtörténtek, tényleg megtörténtek. Azt gondolom, hogy ugyanúgy egy kórházban, vagy egy vállalatnál is megtörténnek ezek a dolgok, csak mivel a színészek ki vannak téve a nyilvánosságnak, ezért jön ennyire előtérbe. Biztos vagyok benne, hogy vannak ilyen visszaélések más vállalatoknál is. És az is biztos, hogy ezek nagyon sok helyen megtörténtek, de nem mindenhol, tehát nem lehet általánosítani. Velem egyszer fordult elő, fiatalabb koromban. Volt egy olyan próbafolyamat, amikor egy elismert rendező többünkkel megengedhetetlen hangnemben beszélt, miközben instruált. Ma én egy ilyet már nem csinálnék végig. Akkor nekem azt kellett volna mondani három hét múlva, hogy szia, mi nem tudunk együtt dolgozni. Csak akkor még ezt nem mertem megcsinálni. De ma már biztosan nem maradnék benne egy ilyen munkahangulatban. Nem mondom, hogy nincsenek súrlódások, de hogyha látom, hogy valaki túllép – mert vannak ilyen rendezők, akik egy-két embert kipécéznek – ma már biztos, hogy nem engedném ezt meg.
– Ha nem színész lennél, akkor mi? Gondolom, felmerült ez a Covid idején…
– Igen, felmerült. Egyrészt nagyon sokat járunk Ady–Petőfi előadáson, középiskolákban játszunk, utána vannak beszélgetések középiskolás diákokkal. Viszünk egy költőt, és beszélgetnek a költészetről, kortárs irodalomról, és nagyon megtetszett nekem ez a diákokkal való beszélgetés. És felmerült egyszer-kétszer, hogy tulajdonképpen lehet, hogy tanár is lehetnék. A másik pedig a kamionsofőr. Elég sokat vezetek, kisbuszokat is, és felmerült, hogy tulajdonképpen miért ne tegyem le a jogosítványt a buszra.
– És amikor nem vagy színész, akkor mit csinálsz?
– Utazni nagyon szeretek, de most ugye még utazni sem lehetett. Most tavasszal lejártam az ukrán határhoz, és próbáltam segíteni a szabadidőmben.
– Tudsz oroszul vagy ukránul?
– Nem, de ott fordítanak, és elmondják nekik, hogy ez az ember önkéntes, és elvisz titeket oda, ahová mondjátok. Nem volt könnyű. Vittem például két 65 éves nénit. Úgy jöttek át a határon, hogy 65 évesen kifutottak a vasútra, és valahogy átkeveredtek ide. Volt, akinek már volt szállása Budapesten. Volt, aki csak a Keleti pályaudvarra ment, Németországba mentek tovább. Ahogy ez a néni mondta, hogy 65 éves vagyok, hová menjek? Menjünk Lengyelországba? Menjünk Németországba? Itt nincs valami munka? És ezek mind nők, mert ugye férfiakat nem engedtek, nők, gyerekek, idősek. Amíg vezettem, az egyik néni engem etetett hátulról, a saját szendvicséből.
– Jól látom, hogy nagyon felkavar a szomszédos háború?
– Igen. De megmondom őszintén, az borított ki, és azért fogtam magam és indultam el – és még nagyon sokan Magyarországon – amikor az első napokban megjelentek a hiénák a határnál, és ilyen 150 ezer forintot kértek a szállításért a menekültektől. Ha nincs ez a hír, akkor lehet, hogy nézem tovább a Facebookot. Emiatt éreztem azt, hogy segítenem kell. Na, például ezt csináltam az utóbbi egy-két hónapban, amikor szabadidőm volt.
– Gyakran látni Udvarhelyen, amint a bátyáddal együtt a kislányát toljátok a babakocsival. Bár húsz éve elmentél, nagyon szorosan tartod az itthoniakkal a kapcsolatot...
– Nagyon szeretek hazajönni, és nyilván a szüleim is nagyon örülnek ennek az unokának. Most pont kétéves, ez a legaranyosabb korszak, amikor elkezd beszélni, tehát én is próbálok minél többet hazajönni, és természetesen abszolút vágyom én is a saját gyerekre, és remélem, hogy egyszer lesz.
– Gyakran utazgatsz egyedül. Miért?
– Vannak barátaim, Pesten nagy a társasági élet, jövök-megyek, de megmondom őszintén, nagyon pihentet, mondjuk nyáron, egy tíz napra, hogy elmegyek Franciaországba, és tulajdonképpen nem csinálok semmi egyebet, csak vezetek szép falvakon keresztül. Kisebb városokban megszállok, és csak kimegyek egy kávéra. Kávézok, megeszek egy sütit, este megiszok egy sört. Rájöttem, hogy ez a semmittevés csak így, hogy ülsz, meg kávézol, meg esetleg beszélgetsz egy helyi emberrel, engem ez nagyon megnyugtat és pihentet.
– Nem rossz, hogy nincs kivel megosztani az élményt?
– Nem, mert tudok franciául, és így azért járok tulajdonképpen oda, mert szeretek beszélgetni az emberekkel. Tehát amikor egyedül megyek, akkor sem mindig vagyok egyedül. De olyan is van, hogy megyünk négyen, s akkor én még egy hetet maradok. Olaszországot is szeretem nagyon, de oda például egyedül nem szeretek menni, oda mindig társaságban megyünk.
– Tartasz a kiégéstől? Vagy könnyedén megőrzöd a kíváncsiságod?
– Én nem úgy félek a kiégéstől, hogy úristen, mindig egyforma leszek, vagy folyamatosan ugyanazt csinálom a szerepeimben, ettől valahogy nem félek. Hanem attól inkább, hogy érdekes-e még mindig, amit csinálok?
Ebben nagy kíváncsiság, nagy türelem és nagy érdeklődés kell legyen, és nagy szeretetre van szükség, hanem az ember nem tudja csinálni. Hogyha ez kifogy, hogyha már nem motivál, – ha nem is a közeljövőben, de benne van, hogy egyszer csak nincs akkora érdeklődés bennem – akkor, azt hiszem, úgy már a színházat nem érdemes csinálni.
– Valami nagy álmod van?
– Igen, van. Repülőt szeretnék vezetni.
– Hogy látod, megy-e a színház által a világ elébb? Vagy van-e szükség rá még mindig?
– Én azt gondolom, hogy igen. Biztos igen, mert én is emlékszem, hogy rám volt akkora hatással zene, könyv, de akár egy színházi előadás is, hogy én azt éreztem, én ettől több lettem. Gondolok itt most a 16–20 éves koromra. Nekem egy olyan löketet adott, amit szerintem, hogyha azok az alkotók akkor nem csinálnak meg, akkor én kevesebb vagyok ezzel.
Én még mindig hiszek ebben. Tehát én ebben bízom, hogy nem kimondottan csak a színház, hanem a művészet igenis hatással van az emberre, a gondolkodásmódjára.
Tehát én – egyelőre – azt mondom, igen: megy a színház által a világ elébb.
– Gyakran úgy látom, hogy az összes művész közül a színészekben van a legtöbb önkeresés, tépelődés, önmarcangolás. Te hogy érzed, megbékéltél magaddal?
– Tudod, a franciáknál van egy kérdés, ezt mindig megszokták kérdezni, hogy „megnyerted az életedet?” Szó szerint így fordítható. És ez azt jelenti, hogy te szakmailag a helyeden vagy-e? Vagy akár általában, az életben. Szerintem erre egy ideiglenes válasz adható. Én lehet, hogy azt mondom, hogy most jelen pillanatban jól érzem magam, leszámítva azt, hogy itt van ez a háború a fejünk felett, de lehet, hogy két év múlva teljesen megváltozik valami. Vagy például a franciák a pénzt is nyerik, nem keresik. Ugyanazt a szót használják: mennyit nyersz – azaz keresel – de arra is, hogy megnyerted az életedet?
– És te hogy érzed pillanatnyilag: megnyerted az életed?
– Ez összetett dolog, abból a szempontból igen, hogy talán jó előadásokban játszom, jó kollégáim vannak, de egy család például nagyon hiányzik. De én azért azt tudom mondani, hogy a helyemen vagyok, egy darabig – kopogjam le – amíg nem változik valami. Mert minden változó.
Fotók: Beliczay László
korábban írtuk
Nagy Ágnes: „Itthon nem voltam bankár, se egyetemi tanár – itthon anyuka és feleség voltam”
Nagycsaládos létbe született, ahol magába szívta a tudást, az egymásra figyelés-, a jó kommunikáció képességét. A kíváncsiság motiválta karriere során, és ő lett a Román Nemzeti Bank 143 éves történetének első női- és magyar nemzetiségű tagja az igazgatótanácsban. Inspiráló beszélgetés Nagy Ágnessel mintákról, szakmáról, kíváncsiságról, pénzről és arról, ami most a legfontosabb neki: a nagymamaságról.
