– Egy korábbi beszélgetésünk során úgy fogalmazott: ha fiatalkori önmagára néz vissza, egy becsületes román állampolgárt lát, aki magyarként is jól érezte magát. Milyen mértékben fogta fel a hajdani élethelyzeteket?
– Sem vak, sem naiv nem voltam, hogy ne lássam, ne érzékeljem a nehézségeket. Olyan emberek közé tartoztam, olyan helyzeteken mentem át, hogy mindig tisztában voltam: a valóság egészen más, mint amit az akkori Romániában hirdettek. A családom és az élet felkészített, hogy soha ne futamodjak meg a problémák elől, igyekezzem megoldani azokat a magam intelligenciájával, szorgalmával, szükség esetén rafinériájával. Amikor elindultam a harmadosztályú Dicsőszentmárton kölyökgárdájából, a helyi felnőtt csapat középcsatárára akartam hasonlítani. Ezt az álmot jóval meghaladta, hogy bekerültem az ifjúsági válogatottba. A folytatásban az tett büszkévé, amikor kezdtek jönni az emberek, hogy engem lássanak futballozni. Aztán válogatott akartam lenni, majd újra és újra. Sokszor volt olyan érzésem, hogy már nincs ennél feljebb, de aztán mindig találtam újabb motivációkat.
– Mit jelentett az idők folyamán Magyarország a becsületes román állampolgár, de mégis magyar ember számára?
– Az erdélyi magyarok többségéhez hasonlóan bennem is egyfajta álomországként élt. A hibáival együtt, de hát az anyánkat vagy a gyermekünket is a hiányosságaival együtt szeretjük. Mi, erdélyiek ugyanakkor egyszerűen beleszülettünk létezésünk sajátos kettősségébe, szinte természetesnek számító állapotába. Úgy gondolom, joggal várhatom el, hogy ezt mindenki tiszteletbe tartsa. Amúgy hármas állampolgár vagyok, a Marosvásárhely, Budapest és a dél-franciaországi házam közötti háromszögben zajlik az életem. Vagy inkább négyszögben, mivel a munkám mindig más helyszínre szólít.
– És hol érzi magát leginkább otthon?
– Mindhárom helyre hazaérkezem. Budapesten a saját, remek kilátású lakásom és kilencvenen túli, hála Istennek jó egészségben élő édesanyám vár, lefekszem nála a heverőre, az ölébe teszem a lábam, ő meg addig masszírozza, míg belealszom. Ez kötelező program. A dél-franciaországi otthonomban mindent megér, amikor kiülök a teraszra, és csak bámulok bele a tájba, a tengerre. Berendeztem ott egy saját szobát az első portugáliai olajfával, a székelyföldi fenyőcsemetével, a falra kifeszített mezekkel. Mindazokkal a dolgokkal, amelyek fontosak voltak az életemben.
Fotó: Boda L. Gergely
– Az elmúlt harminc évben hatalmas változáson átment Marosvásárhely, mitől kelti még mindig az otthonosság érzését?
– Az emberek ragaszkodása révén. Ami változatlanul és minden területen megnyilvánul: az utcai beszélgetésekben, a kávéház-tulajdonos felajánlásában, hogy ott egy fal, azzal díszítsem, amivel akarom. Komolyan el is gondolkodtam rajta. De akár a sírhelykereséshez felajánlott segítségben is, ez a dolog is egyre inkább foglalkoztat az utóbbi időben. Persze sok minden zavar mindabban, ami arrafelé történik, de változatlanul jelen vannak azok az emberi körülmények, amelyek továbbra is Vásárhellyé teszik számomra a várost.
– A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának ön által is meghatározott ASA-ja viszont nemcsak a marosvásárhelyiek, hanem az erdélyi magyarság kedvenc csapata volt, amelyről az akkori szurkolói közvélemény tudni vélte, hogy a kommunista hatalom nem engedte a bajnoki cím közelébe. Amolyan városi legenda ez, vagy jóval több annál?
– Vásárhely megérdemelte volna, hogy bajnokcsapata legyen, de az az igazság, hogy soha nem voltunk eléggé erősek. Úgy tartom, teljesítőképessége maximumát nyújtotta az ASA. Amikor ezüstérmesek lettünk, a Dinamo ellezserkedte a bajnokság végét, így lett szoros, mindössze négypontos a végső különbség. A közhiedelemmel ellentétben azonban soha nem kellett „lefeküdnünk” a Steauának, én legalábbis nem tudok ilyenről. Amúgy meg ha volt csapat, amelyet mindenáron le akartam győzni, az épp a Steaua, a hadsereg nagyon édes gyermeke volt. Mi pedig a nagyon mostohák.
– Hogy került mégis a „hőn utált” bukaresti katonacsapathoz?
– A véletlen hatalmas művének tekinthető. A nyolcvanas évek elején jártunk, lassan kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy nincs feljebb, néhány alkalommal talán még elfutballozom a válogatottban, de itt az ideje elkezdeni a civil életbe való átmenetet. Lakásom volt Vásárhelyen, Marosszentgyörgyön fogorvosi helyem, semmi sem indokolta, hogy elmozduljak a városból. Az 1984-es franciaországi Európa-bajnokság után megkeresett a Steaua akkori edzője, Florin Halagian, és hívott. Régi ismerős, nem akartam azonnali nemet mondani, teljesíthetetlennek hitt feltételeket szabtam, gondoltam, megúszom elegánsan a dolgot. Néhány nap múlva mégis azt üzente, minden rendben, várnak Bukarestben. Kelepcébe kerültem, de mivel szavamat adtam, odautaztam. Azzal fogadtak, hogy kissé túlzás, amit kérek, így alig titkolt örömmel indultam haza. Néhány nap múlva viszont Halagian látogatott meg, és a korábbi feltételeimet is túllicitálva hívott újra. Ezt már egyszerűen nem utasíthattam vissza. Így kerültem végül ahhoz a csapathoz, amelyet nem szerettem, amelytől féltem, amely ellen mindig nagyon készültem. És amelyről kiderült, hogy teljesen félreismertem, a későbbiekben pedig megszerettem.
– Az európai klubfutball legnagyobb presztízsű trófeájáig jutottak együtt. Egy akkori BEK-győztes játékos mintha jóval messzebbre ható presztízst szerzett volna, mint a maiak. Egyetért ezzel a megállapítással?
– A csúcsfutballt mindig jól megfizették – természetesen a korhoz és körülményekhez képest. A sevillai BEK-győzelem környékén mi is szinte értelmezhetetlenül sok pénzt kerestünk, persze így is összehasonlíthatatlanul kevesebbet, mint a maiak. Az azóta megnövekedett mérkőzésszám percek alatt képes azonban felülírni a tegnapi győzelmet. Nekünk jóval kevesebb meccset kellett játszanunk a BEK-döntőbe jutásért, viszont nem volt javítási lehetőségünk, egyetlen rossz nap a menetelés végét jelentette. A futball időközben iparággá vált, amely nagyobb bevételt csak több fellépés árán képes kitermelni. És ezzel a folyamattal sem a magyar, sem a román futball nem képes lépést tartani.
Bölöni László a Nőileg magazin októberi címlapján
– Százat is meghaladó román válogatottsággal, BEK-győzelemmel, Európa-bajnoki döntő tornán való részvétellel, edzőként elért bajnoki címekkel a háta mögött elsősorban mégis Cristiano Ronaldo felfedezése okán ismeri önt a nagyvilág. Az a típusú tehetség volt a portugál sztár, aki minden körülmények között utat tör magának, vagy azért kellett hozzá a szakértői szem is?
– Az ő tulajdonságaival, tehetségével rendelkező játékos nem nagyon tud elkallódni – hacsak nem éri valami súlyos baleset. Az én érdemem leginkább abban áll, hogy a Sporting Lisszabon edzőjeként az ifjúsági korúak meccseit is néztem, ott szúrtam ki magamnak egy kölyköt. Éppen több emberemet is behívták a válogatottba, szükségem volt hát játékosra, két edzés után viszont azt mondtam az elnöknek, ezt a gyereket nem engedem vissza az ifik közé. Utána következett az a fázis, amikor le kellett faragni Ronaldo bizonyos túlzásait, növelni az izomtömegét, javítani a mozgáskoordinációját, megtanítani neki a védekezés egyes alapelemeit. No meg megtalálni a helyét, olyan szerepkört adni neki, ahol kevesebb az ütközés, jobban érvényesül a gyorsasága. Mert azért az ilyen kaliberű ember is szorul némi segítségre.
– Közel negyven esztendeje éli a futballisták, majd az edzők „vándorcigány” életét. Családtagjai hogyan viszonyultak a folyamatos költözéshez?
– Biztosan nem volt könnyű nekik. Feleségem, Zakariás Klára ünnepelt színésznőként lett a párom, rövidesen feladta a karrierjét, és a családnak szentelte magát. Nem lehetett fájdalommentes döntés – bár alig néhány alkalommal olvasta a fejemre –, leginkább abból ítélve, hogy azóta előadásokra is csak ritkán jár. Rövid időszakokat leszámítva valamennyi állomáshelyemre elkísért, akárcsak Eszter lányom, egészen addig, míg be nem fejezte az iskolát, és egyetemre kezdett járni.
– Abban a multikulturális környezetben, amelyben élnek, akadtak nehézségeik lányuk magyarságának megőrzésében?
– Tinikorában volt egy rövid periódus, amikor mindenre francia nyelven válaszolt, feltételezem akkoriban épp nagyon akart hasonlítani a kortársaihoz. Természetesen nem hagytam szó nélkül, mondtam neki, hogy mi magyarul vacsorázunk, de hamar lejárt az egész, különösebb drámák nélkül helyre zökkent a dolog. A vásárhelyi nyaralások alkalmával egy idős magyar tanár is járt hozzánk segíteni a magyar nyelv és azonosság megőrzéséhez. A két unokám magyarságának erősítésében egy vásárhelyi származású bébiszitter segít, nemrég énekelte el nekem telefonon a hároméves unokám, hogy „nád a házam teteje, rászállott a cinege”. Szóval nem adjuk fel.
– És ha multikulturális: mit tart például a migrációról, mint napjaink egyik legfontosabb témájának számító jelenségről?
– Roppant összetett kérdéssel van dolgunk, amelyre szinte senkinek nincs megoldási elképzelése, javaslata. Európában egyelőre beszélni sem tudunk róla, s ha megpróbáljuk, akkor vagy hazudunk vagy durvák, szalonképtelenek vagyunk. És ez sem a migránsoknak, sem az érkezésüket ellenzőknek nem jó, de megkockáztatom, a támogatóiknak sem. Szerintem azért nincs rá megoldás, mert senki sem tudja, milyen léptékű a jelenség, illetve mikor lesz vége. Azzal talán tudnának mit kezdeni, ha a kérdés úgy hangozna el, hogy tízmillió emberről kell gondoskodni, erre kell kidolgozni „üzleti tervet.” De nincs ilyen, és az egész ettől válik aljassá. A nagyon ritka konkrét válaszok egyike – a maga vitatottságával együtt – a magyar megoldás, a kerítésépítés, amit én leginkább pozitív provokációnak tartok, mert arra kényszeríti Európát, hogy foglalkozzon a helyzettel. Amúgy bárkinek azt javaslom, menjen el Párizsba, és beszéljen azzal az anyával, aki annak idején a férjével folytatott hosszas vita után elengedte a lányát a Bataclanba – aki aztán soha többé nem mehetett haza onnan. Na, annak az anyának próbálja valaki magyarázni a multikulturalitás áldásait.
– A koronavírus-járvány mindannyiunkat új kihívások elé állított. Ön hogyan kezeli ezt a hiszem-nem hiszem kérdést?
– A dilemma nem afelől nézve reális, hogy létező-e a vírus vagy sem. Inkább a következmények kezelési módja az érdekes. Bevallom, roppant mód idegesít az a nyavalygás, amellyel a többség kezeli az őket érő istencsapást. Főleg azért, mert olyan veszteségként élik meg, amelyben minden megszerzett, illetve pénzzel megvásárolható „érték” odalett. Nem akarom spirituális térre terelni a dolgot, amúgy is óvatos vagyok a hitkérdésekben, de egyre inkább meggyőződésem, hogy az önteltségünkért, a hedonizmusunkért koppint mostanában az orrunkra valami felsőbb hatalom.
– Mikorra ígéri a sokak által várt önéletrajzi könyvet?
– Nehéz ügy, mert egyelőre az edzői munkám mellett kell időt lopnom a könyvírásra. A dokumentálódás is időigényes, hiszen nemcsak magamról igyekszem beszélni, hanem a környezetről is, amelyben korábban éltünk. Egészen a nagyapám életéig visszamenőleg, aki a kollektivizálásba rokkant bele. Úgy igyekszem mesélni a dolgokról, mintha saját magamnak mesélném. A kényes témákat sem kerülöm meg, beszélek az akkori élsportolók, futballisták kiváltságairól, hiszen én is részesültem belőlük, az volt az én életem.
Névjegy: Marosvásárhelyen született 1953. március 11-én. Gyermekkorát Dicsőszentmártonban töltötte, labdarúgó-pályafutását 1967-ben a helyi Chimica csapatában kezdte. 1972-ben érettségizett a marosvásárhelyi Papiu-Ilarian líceumban, fogorvosi tanulmányait a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végezte. 1970 és 1984 között a Marosvásárhelyi ASA csapatában játszott, azt követően pedig a Bukaresti Steauában, amellyel BEK-et és szuperkupát nyert. A román válogatottban 108 alkalommal szerepelt, 23-szor volt csapatkapitánya, 25 gólt lőtt. 1977-ben és 1983-ban az év labdarúgójának választották Romániában. Edzői pályafutása fontosabb állomásai: román válogatott, a portugál Sporting Lisszabon, a francia Rennes, AS Monaco és RC Lens, a katari Al Nasr Dubai, az Al-Khor, a szaúd-arábiai al-Ittihad, a belga Standard Liège (2009-ben az év edzőjévé választották Belgiumban, miután csapatával belga bajnok lett), a Royal Antwerp és a KAA Gent, a görög PAOK Thesszaloniki. Nős, egy gyermek apja, két unoka nagyapja.
Cikkünk a Nőileg magazin 2020. októberi számában jelent meg.
Kiemelt kép: Szabó Miklós / Nemzeti Sport
korábban írtuk
Koszika: Az anyatejjel szívtam magamba a népzenét
Koszorus Krisztina, vagy ahogyan sokan ismerik, Koszika szókimondó lány, karakteres véleményét vállalja mindig, minden témában, minden helyzetben. Ő a Koszika & The HotShots zenekar frontembere, menedzsere, zeneszerzője, szövegírója egy személyben.
