ARCHÍV Koszika: Az anyatejjel szívtam magamba a népzenét

Koszorus Krisztina, vagy ahogyan sokan ismerik, Koszika szókimondó lány, karakteres véleményét vállalja mindig, minden témában, minden helyzetben. Ő a Koszika & The HotShots zenekar frontembere, menedzsere, zeneszerzője, szövegírója egy személyben. Hogyan tud létezni otthonába bezárva egy színpadhoz, közönséghez szokott zenész, milyen marosvásárhelyinek lenni, hogyan állunk Erdélyben az állatvédelemmel? A Szebeni Nemzetközi Jazzfesztivál legjobb énekesi címét is elnyerő, csupa mosoly énekesnővel beszélgettünk. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. augusztusi számában jelent meg.)

– Hogy vagy, hogyan telik ez az egyáltalán nem hagyományos nyár?– Nagyon jól, nem panaszkodhatom, a párommal itthon lehetek az udvarunkon, a kis zöld paradicsomunkban a macskáinkkal és alkothatunk a nyugalomban. Persze vannak dolgok, amik hiányoznak, de eljön, visszajön majd az idejük. Addig kertészkedem, írok, ötletelek, és közbe’-közbe’ próbálunk. Ha minden jól megy, augusztus 22-én már Eger mellett muzsikálunk.

– A vírussal kapcsolatos intézkedések téged hogyan érintettek? 

– Engem mindig átlendít a nehezebb periódusokon, ha közben kreatív maradhatok, és szerencsére az én munkámban ez alap. Rögtön az első hetekben felkért az Erdély TV egy karantén-videó elkészítésére, ami a közösségi hálókon megtekinthető Koszika és Csabaki a karanténban címen, majd jöttek a következő megkeresések. Több közösségi videóban is részt vettünk és több online fesztiválra hívtak Magyarországról, Hollandiából, de még az Egyesült Államokból is. Közben írtunk új dalokat, és formálódnak az elkövetkező hetek is, például hamarosan online cégbulin fogunk muzsikálni (kacag). Érdekes idők vannak mostanság, de tőlünk is függ, hogyan éljük meg.

– Szerepeltél több tehetségkutatóban. Milyennek látod ezt a világot? 

– Érdekesnek... Te, az énekes csak egy produktum vagy egy szám a statisztikában, egy nézettségi tényező. Két ilyen versenyben voltam, a Megasztárban és a Vocea Românieiben.

– Milyen tapasztalatod volt a Megasztárban?

– Nagy csalódás volt, és nem azért, mert nem jutottam „messzire” benne, hanem azért, mert semmilyen szakmai elbírálásban nem részesítettek, nem volt énektanár, nem volt foglalkozás, csak futószalagos meghallgatás, ahol első, második alkalommal a zsűri csak a hajamról kérdezgetett. De a szervezők viszonyulása az emberekhez volt a leglelombozóbb élmény. Látszott, hogy már a sokadik évadnál tartanak, és kicsit úgy kezelték a jelentkezőket, mint egy csorda tehenet, „tizenkettő egy tucat, haladjunk”.

– És a Vocea României? 

– Örültem, hogy végre egy verseny, ahol nem a hajam a fő téma (nevet). Ebben a műsorban élő zenekarral muzsikálhatsz már a válogatón is, sőt, szakmai képzés is van. Itt nagyon jó bánásban részesültünk, odafigyeltek ránk. Értem a válogatón Smiley és Horia Brenciu „vetekedtek”, én pedig Brenciut választottam, aki aztán rögtön ezután, a következő adásban megvált tőlem nagy sírás közepette, de utána sokáig magával vitt koncertezni mint vendéget, még az ország legnagyobb auditóriumában, a Sala Palatuluiban tartott négynapos showján is ott lehettem.

– Azt nyilatkoztad korábban, hogy azt kérted a verseny alatt, beszéljenek lassan, mert te „unguroaica” vagy. Aztán a bulvármédia elkezdett arról cikkezni, azért mentél a bukaresti tehetségkutatóba, hogy a románoktól ellopd a Románia hangja címet. Hogyan érintett, hogy ilyet írtak?

– Én határozottan a multikulturalitás pártján vagyok, és ezért leginkább az zavar, hogy a média mennyire manipulálja az embereket, etnikai téren is. A lényeg, hogy megértettem, ezek a hangok nem rólam szólnak, én csak az apropója vagyok egy ilyen üzenetnek. Ebben az esetben egy nagyon rossz, bénító, nacionalista üzenetnek voltam az elszenvedője, de ezen a cikken kívül nem is lett semmilyen más negatív felhangja a szereplésemnek. A kulisszák mögött a román versenyzőtársaim ugyanúgy „drag”-gal hallgatták tőlünk a Csíki bossát, mint a többi fellépő zenéjét. Egyet tudok, fontos, hogy egymás kultúráját ismerjük, hogy értékelni tudjuk a sajátunkat. És persze a másikét is.

– Mit jelent neked az, hogy erdélyi vagy?

– Rám nagyon hatott mindhárom népcsoport, amelyekkel együtt élünk, egyszerre nőttem fel magyar-, román- és cigányzenén. Meg persze klasszikuson és a tévéből áradó külföldi popon (nevet). A koncertjeinken is igyekszünk betekintést nyújtani az itt élő népek életébe egy-egy 21. századba átültetett népdallal.

Én ugyanúgy eléneklem bárhol a román, cigány nótát is, persze a mi sajátságos stílusunkban, és még büszke is vagyok rájuk.

Lehet, hogy a magyar népzene a zenei anyanyelvem, de az előbb felsoroltak is mintha a sajátjaim lennének.

– Milyen Marosvásárhelyen élni? 

– Vegyes és langyos város Vásárhely, szeretem is, meg nem is, meg is találtam magam benne, meg nem is. Nagyon sok tehetséges zenész került ki innen, de főleg azok értek el sikereket az életben, akik elköltöztek. Mert Marosvásárhely kicsit beszív, mint egy fekete lyuk. Lehúz. Elveszi a kedved.

– Neked mi veszi el a kedved?

– A vásárhelyi közönséget a legnehezebb megszólítani az összes erdélyi város lakosai közül, és ezt nem én mondom, hanem a rendezvényszervezők. De ha nemcsak zenész szempontból beszélek, hanem társadalmi szinten: legyen akármilyen fontos téma, tömegeket megmozgató, ijesztő méreteket öltő, minden várost megmozgató tüntetés, Marosvásárhelyen szinte biztos, hogy befúl, vagy érdeklődés hiányában elmarad.

– Szerinted mi ennek az oka?

– Sajnos nagy az ellentét a magyar és a román lakosság között. Persze nem direkt, nem személyes ellentétekről beszélek, mert mindenki jóban van a szomszédjával, de ha egy felirat magyarul van kitéve, az tudatalatti visszakozást kelt a románok többségében. És persze fordítva is így van. A román ember nem akar a „kisebbséggel” keveredni, tiszteletlennek érzi azt, hogy mi a saját anyanyelvünkön beszélünk, írunk, a magyarokban pedig annyi túlzott büszkeség és nagy önérzet és „mégazértis” van, hogy csak! Így nehéz együttműködésre jutni. De nagy a széthúzás magyar és magyar között is, nehogy azt hidd, hogy nem! Ez különösen érzékelhető a virtuális térben. De ide születtem, sok minden ideköt, itt érzem itthon magam, itt van a családom. Itt van a helyem. Most így érzem, aztán szólok, ha változik (mosolyog).

– Frontember és menedzser is vagy egy személyben. Bírod a sok munkát?

– Sokkal többet dolgozom, mint bárki a zenekarban, és ez anyagilag nem igazán térül meg nekem, még szerencse, hogy nem is a pénzért csinálom (felkacag). Főleg én írom a dalokat, szövegeket, szerződéseket szerkesztek, alkudozom, sajtóközleményt írok, interjút adok, pályázok, próbát szervezek, kapcsolatot tartok, ugyanakkor az is igaz, hogy az elismerő szavakat, kedves üzeneteket is inkább én kapom a közönségtől. Szerencsére a feladatok elvégzésében a párom is részt vesz, amiért nagyon hálás vagyok. Egyébként ő a zenekar gitárosa, és az új dalaink társszerzője, producere. Ugyanitt szponzort keresünk! (nevet) Vagy egy ügyes, tapasztalt menedzsert, koncertszervezőt, „könyöklőt”. Egy ilyen ember sok terhet levenne a vállamról!

– A Facebookon sokat emlegeted a családodat. Mit adott neked régen, és mit ad ma a család?

– Nagyon fontosak nekem a családtagjaim, gyakorlatilag azzal, ahogyan léteznek, már elindítottak egy úton. Kisgyerek korom óta az volt a természetes, hogy zene van körülöttem, mindenki muzsikál, táncol, énekel. Meglehetősen szabad, bohém, művész életvitelt láttam és örököltem, ami érdekesen fonódott, fonódik össze a népi kultúra ápolásával.

– Szüleid szakmája is népzene, néptánc közeli.

– Édesanyám, Eötvös Mária a Székely Népi Együttesnél, vagyis a későbbi Maros Művészegyüttesnél táncolt, aztán énekes szólistaként szerepelt, majd születésem után nem sokkal, mivel késői gyerek vagyok, nyugdíjba is jött. Édesapám, Koszorus Kálmán Antal prímás és zenekarvezető volt több mint 40 évig ugyanitt. Együtt összejárták a fél világot, és hirdették az erdélyi kultúrát. Nem lenne túlzás azt mondani, hogy az anyatejjel szívtam magamba a zenét, a népzenét, és lett az első választott hangszerem a hegedű, édesapám hangszere, a második pedig édesanyám „hangszere”, az énekhang.

Édesanyjával

– A testvéredet is sokat emlegeted a közösségi hálón, emlékezel rá. Őt fiatalon elveszítettétek. Hogy vagy, hogy vagytok, hogyan tudjátok feldolgozni, ami történt? 

– Erről még sosem beszéltem publikusan. Nem is igazán tudom, sikerült-e teljesen feldolgoznunk, vagy hogy most hol tartunk a gyászban. Főleg nem tudnék a szüleim nevében nyilatkozni, mert a szülői szeretet nem hasonlítható még a testvéri szeretethez sem. De akinek volt már nagybeteg közeli hozzátartozója, az tudja, eljön az a pont, amikor már hálás érzés nem aggodalommal és a „mi lesz ha” kétségbeesésével gondolni valakire.

Most már nem hasít belém a fájdalom minden órában, szeretettel keresgélek az emlékek között.

Bánom, hogy nem ismerték meg többen Kálmit, a testvéremet, mert ő nagyon nagy erő volt mindannyiunk életében, és nagyon sokat tanultunk tőle, általa. Óriási űrt hagyott maga után, sok embert megérintett az, ahogyan élt, az értékrendszere. Ugyanakkor megosztó személyiség is volt, mert nem mindig ült fel a társadalmi elvárásoknak, a pénzhajhászást elutasította, nem akart megfelelni a normáknak, főleg a betegsége után. Nagyon sok sztori tudná csak megmutatni, mennyire komplex személyiség volt, és mennyire súrolta a zseni határát. Tervezem összegyűjteni a róla szóló történeteket, csak macskamentésesből lenne egy könyvnyi (mosolyog).

– Te is nagy állatvédő hírében állsz. Hogy látod, itt, Erdélyben hogyan állunk az állatokkal való bánásmóddal? 

– Sehogy, az állattartás körülményei sokszor borzalmasak, akik pedig megpróbálnak segíteni, csak kínlódnak. A menhely, a Life4cats Rescue, amelynek a sorsát én is a szívemen viselem, jelenleg 103 állatnak, és nem csak macskának, ad átmeneti, vagy sajnos sokszor végleges otthont. Ám minden végleg ott maradt állat egy másik bajbajutottól vesz el helyet, esélyt a túlélésre. Ezért hirdetem az örökbefogadás jelentőségét! Ugyanakkor az is a baj, hogy az emberek egy része nem érti az ivartalanítás fontosságát, azt mondják, majd jó gazdát keresnek a szaporulatnak. De számoljunk csak kicsit! Két alom kismacska is már 8–10 darab jószágot jelent, azok minden szezonban kétszer szaporodhatnak, az már majdnem 200 potenciális lélek. Mindenkit arra biztatok, ivartalanítson, mert rendkívül fontos!

– A környezetvédelem is kiemelten fontos számodra. Mit teszel meg a bolygóért a mindennapjaidban? 

– Nagy környezetvédő nem lehetek sajnos, mert már azzal, hogy létezem, gyakorlatilag ártok a bolygónak. Egy vásárló, szeméttermelő, természetes erőforrásokat kizsigerelő élőlénye vagyok a Földnek, egy olyan társadalom része, amely nem lát az orrán túl, és azt hiszi, mindenből végtelen sok van, és minden az ÉN, az EMBER tulajdona. De igyekszem tompítani az öko-lábnyomomat, ez is részben a testvéremhez és a betegségéhez köthető.

– Mire figyelsz leginkább?

– A párommal igyekszünk helyi dolgokat vásárolni, ezzel a helyi gazdaságot segítjük. Szívesebben megveszem a piacon a göcsörtös murkot egy feltört kezű nénitől, mint a becsomagoltat a szupermarketből, és ezt a hozzáállást mindenben igyekszem tartani. Legyen arca, akitől vásárolok.

– Milyen a háztartásod? 

– A konyhában a legnagyobb barátom a szódabikarbóna, ez már 10 éve szinte az egyetlen takarítóeszközünk. Az illatos ruhákat, tehát az öblítőt volt a legnehezebb elengednem, de mostanra megszoktam a mosószódás-perkarbonátos mosást. Nincs tusfürdőm, samponom, kézműves szappant és hajsampontömböt használok, dezodor helyett timsót, ugyanazt a 2015-ben vásárolt darabot.

– Énekesnőként a divattal hogyan állsz, hiszen sokszor kell mások előtt megjelenned, ám a textilipar az egyik legnagyobb környezetszennyező?

– Így van, pontosan ezért ruhákat szinte kizárólag másodkézből veszek, és sokszor inkább cserélgetek a barátnőkkel, ismerősökkel. Február óta nem vásároltam egy darabot sem, és nem éreztem semminek a hiányát. Ha már a vásárlásnál tartunk, ami még fontos, hogy nem veszünk semmit, ami egyszer használatos műanyagban van, nem megyünk olyan helyre, ahol ezt ránk tukmálhatják, nem megyünk gyorsétkezdébe, ahol egyszer használatos tányér, evőeszköz van, nem akarjuk támogatni az ilyesmit. Kenyeres, zöldséges, gyümölcsös textilszatyrunk van, és kis, fedeles dobozkáink, abba kérjük a sajtot, húst, nem fogadjuk el a zacskót, még ha veszekedni is kell az elárusítóval, mert azt sulykolja, „de hát vigye nyugodtan, ingyen van”. Nem, nincs ingyen. A jövőnkbe kerül!

Fotó: Rab Zoltán

[embed]

korábban írtuk

]