ARCHÍV Farkas Ibolya: Nem félek attól, hogy a közönség elfelejt

– Itt kezdődött karrierjének felívelése, a siker?

– Igen. Két évig voltam Kolozsváron, és olyan feladatokat kaptam, olyan partnerekkel játszhattam együtt, akik nem azt nézték, hogy Lohinszky felesége vagyok. Rám volt szükségük. Szerencsés pillanatban döntöttük el, hogy ezt vállalni kell. Az önbizalmam, az önmagamba vetett hitem visszatért. Éreztem, nem volt hiábavaló döntés, hogy színésznő akarok lenni, és nem is akármilyen. Aztán, mikor visszakerültem Vásárhelyre, megváltozott minden. Értékeltek. Egyik szerep jött a másik után, és tényleg a világirodalom legszebb szerepeit eljátsztam.

– Vannak kedvencek, kiemelkedők?

– Mindegyik kiemelkedő, de megemlíteném a Nem félünk a farkastól című előadást, amit Lohinszkyval játsztam, és amivel minden létező díjat elvittünk itthon a Brassói Kortárs Színházi Fesztiválon, és Kisvárdán is. Aztán ott van még

Ezek mind olyan feladatok voltak, amelyek meghatározóak. Ugyanakkor olyan rendezőkkel dolgozhattam, mint például Harag György, Tompa Miklós, Tompa Gábor, Dan Nicu, Mircea Cornişanu, Dan Alexandrescu, Kovács Levente, Kincses Elemér, akiknek szintén sokat köszönhetek.

– Az 1980-as években több alkalommal is fellépett nyugat-európai színházaknál. Hogy volt ez akkor lehetséges?

– Az Európai Protestáns Szabadegyetem rendszeres évi találkozóinak voltam több ízben a meghívott előadója. Az Árva Bethlen Kata, a Lovak a virágoskertben, a Bibliai időkben élünk c. egyéni előadásaimat játszhattam Ausztriában, Olaszországban, Svájcban, Belgiumban, Svédországban, Németországban. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez a lehetőség megadatott számomra. Nehéz „meccseket” kellett lejátszanom a hatóságokkal, hogy engedélyezzék a kiutazásaimat, de megérte. Sikerült egy kicsit rálátnom a világra.

– Elégedett azzal, amit az elmúlt 55 év során sikerült elérnie?

– Nem mondom azt, hogy mindig sikerem volt. A szakma elég keményen viszonyult a munkámhoz. Sokszor övön aluli ütések értek, de ez már a múlté. Nem tudom, mi az, amit érdemes a múltból felemlíteni. A színház ugyanis a ma művészete. Ami tegnap volt, az már elmúlt, ami holnap lesz, azt majd meglátjuk, milyen lesz. Ami ma van, az a fontos.

Én a pályámmal most már elégedett lennék, de úgy érzem, egy kicsit korai, hogy itthon üljek, és azzal teljenek a napjaim, hogy arról ábrándozzam, milyen jó volna, hogyha játszhatnék. Ez nem rajtam múlik. A színész a világ legkiszolgáltatottabb művésze, mert minden más művész otthon is alkothat. Festhet, zongorázhat, írhat, rajzolhat, énekelhet, szobrot faraghat, ruhakölteményeket tervezhet, de a színész közönség nélkül nem létezik.

– 75. születésnapját, illetve színészi karrierjének 55. évfordulóját a Kincses Elemér által rendezett Szabó Magda Az ajtó c. előadással ünnepelhette. Mit jelent Önnek ez az előadás?

– Sokat keresgéltem, hogy mi legyen az az előadás, amelyet szívesen eljátszanék ebből az alkalomból. Nem ünnepeltetni akartam magam, inkább azt szerettem volna, hogy ezt a napot azzal tegyük emlékezetessé, hogy eljátszom egy olyan szerepet, amelyik méltó ezekhez az évfordulókhoz.

Hogy mégis így döntöttem, az azért van, mert úgy érzem, ismerem nagy részét azoknak az érzéseknek és fájdalmaknak, ami Emerenc lelkében, egy védőpajzs mögött, az ajtó mögött van. Az ajtó egy szimbolikus zár, amivel kívül rekeszti a világot, és csak nagyon ritkán, nagyon kevés embert enged be oda. Itt volt nagyon sok közös gondolat és érzés.

– Jó választás volt tehát ez az előadás?

– Én úgy érzem, igen. Olyan eseménnyé vált ez a dupla évforduló, amely emlékezetes marad, és méltó ahhoz, hogy az ember az életét a színpadon töltötte. Hasonló emlékek fűznek a Börtönnapló c. előadáshoz is, amelynek a monodráma verzióját én magam szerkesztettem Fedák Sári: Te csak most aludjál, Liliom… c. emlékiratai alapján. A kész változattal bementem Csapó György akkori színházigazgatóhoz, és kértem, támogasson, ha úgy gondolja, hogy ezt az önéletrajzi drámát érdemes lenne bemutatni. Elolvasta, és rábólintott. Nagyon hálás vagyok, mert az előadás 35 teltházat ért meg, ami nem akármi egy egyéni előadást tekintve.

Féltem is egy kicsit, mert van benne olyan rész, amelyik esetleg bánthatta volna őket, az önérzetüket, de nem volt semmi vész. A végén, mikor meghajoltam, az egyik elítélt kezet nyújtott, én természetesen elfogadtam, és kezet csókolt. Egy pillanat alatt döbbent csend lett, hogy ezt szabad, vagy sem, ebből most mi lesz? Aztán még erősebben felzúdult a taps. Az ember ilyenkor úgy érzi, mégiscsak van értelme annak, hogy ezt a pályát választotta. Különben is ez egy nagyon fájdalmas pillanatban volt. Lohinszky meghalt júniusban, és a férjem halála után az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, októberben nekem Sopronban kell játszanom, és addigra össze kell szednem magam.

– Lohinszky Loránd június 25-én lett volna 90 éves. 56 évet éltek együtt. Tavaly júniusban azonban el kellett búcsúznia tőle. Nehéz volt ezen a pillanaton átlépni, feldolgozni?

– Nagyon nehéz, még most is...

– 2011-ben Nagy Miklós Kund marosvásárhelyi művészeti író szerkesztésében megjelent egy beszélgetőkönyv, amelyből nagyon sok minden kiderül Farkas Ibolyáról. Kevesebbet beszél viszont a családról. A könyv bemutatóján meg is említette, hogy talán ez lenne, amin változtatna, többet beszélne róluk.

– Igen, és nem azért, mert megfeledkeztem volna arról, hogy a családomról beszéljek. Lohinszkyról állandóan beszéltem, mindenki rákérdezett, hogy milyen érzés a feleségének lenni. Róla sokszor és sok mindent elmondtam, hogy mennyire áldom a sorsom, hogy mellette élhettem le az életem, egy olyan ember mellett, aki mindenben a partnerem volt, akire felnéztem, akiben megbíztam.

Budapesten élnek, egyetemisták. Peti a kertészmérnökin most harmadéves, imádja a szakmáját. Ő a természetben érzi jól magát, van vadászengedélye, puskája, hétvégéken a Mátrában van. Réka a Semmelweis sportegyetemen van, sportpszichológus szeretne lenni. A lányom, Júlia pedig a Budapesti 2-es Számú Belklinikának az onkológus főorvosa. Kevesebbet beszélek róluk, mert a lányom még ‘89 előtt elment Magyarországra, és ott élnek. Velük inkább vakációkban, ünnepekkor és kivételes alkalmakkor vagyunk együtt.

– A pedagógusi pálya is élete egyik fontos részévé vált.

– Nagyon sokat jelentett nekem, különösen azért, mert későn kaptam meg a felkérést a színművészeti főiskola részéről, hogy tanítsak. Addigra már szinte minden kollégám tanított, rövidebb-hosszabb ideig. Örültem a felkérésnek, valamiféle elégtételt is éreztem, közben meg izgultam, hogy megfelelek-e majd. Bár idegenkedve fogadtak, egy fél év után teljesen megváltozott a kép, nagyon sikeres volt az első félévi vizsga. Ez volt az első évfolyam, akivel találkoztam, a Bogdán Zsolték évfolyama, híres évfolyam (Bogdán Zsolt, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Szikszai Rémusz, Csutak Réka, Csiszér Lajos, Gajzágó Zsuzsa, B. Fülöp Erzsébet, Fodor Piroska, Kardos Róbert, Mátyás Zsolt, Tordai Tekla). 20 évig tanítottam, és

Ez az időszak azért is fontos volt, mert amikor a színházban nyugdíjaztak, engem eléggé mellbe vert. Nyugdíjas színész nincs. Egy 80-90 éves színész, ha még ereje teljében van, játszik. Senkálszky Endre 90 felett is játszott. Engem nyugdíjaztak, de nagy elégtétel volt, hogy átmehettem alapállásban az egyetemre. Felkértek, hogy doktoráljak, mert az egyetemi státuszhoz ez kellett, így 63 évesen doktoráltam. Erre nagyon büszke vagyok.

– Önt idézem: „Egy színész kétszer hal meg: egyszer, amikor elfelejtik, és egyszer, amikor valóban meghal.” Fél attól, hogy elfelejtik, hogy nem kap több feladatot?

– Attól, hogy a közönség elfelejt, nem félek. Hogy a színház elfelejt, az a veszély itt van a fejem fölött. Ahogy látom, idén sem gondolt senki arra, hogy bekerüljön a műsortervbe egy olyan előadás, ahol én egy méltó feladatot kaphatnék, és nekem már nincs erőm arra, hogy kopogtassak. Van egy lehetőségem, ami remélem, meg is valósul. A soproni színház igazgatója, Pataki András ideadta nekem Ingmar Bergman egy darabját, az Őszi koncertet, ami egy idős zongoraművésznő és a lánya kapcsolatáról szól, és azt jövő ősszel szeretné megrendezni Sopronban. Ha erre sor kerül, annak nagyon örvendenék, mert gyönyörű a feladat.

– Mi lett volna Farkas Ibolyából, ha nem színésznő?

– Egy-két napig szerettem volna apáca lenni. Kolozsváron, a Marianum Katolikus Felekezeti Iskolába írattak református létemre, és nekem hatalmas élmény volt, amikor az apácákkal találkoztam. Ott suhantak végig a folyosón, hosszú, fekete ruhában. Ez akkor, ott, számomra csodaszép színház volt. Aztán amikor édesanyám elmagyarázta, hogy mit jelent az apácaság, akkor felhagytam ezzel az álommal. Soha nem akartam más lenni, mint színésznő.

– Mit jelent önnek a színház?

– Az életemet. Ha nincs színház, akkor én nem tudom, hogy most hol vagyok. És ha visszagondolok az életemre, akkor az a színházat jelenti és a családot. Az én életem a színházzal és a családdal teljes.

korábban írtuk

Tudós nők – Dr. Sántha Ágnes: Sokat tanulok a fiataloktól

Sántha Ágnes ízig-vérig marosvásárhelyi. A Sapientia EMTE szociológus oktató-kutatója hatalmas türelemmel és derűvel építgeti szakmai útját, emellett szeret duplázni: két doktori fokozatot is szerzett, ugyanakkor kétszer két gyermek szólítja édesanyának.