• Fotó: Zorkóczy Zenóbia archívuma
– Nagyon klisés ezzel a kérdéssel indítani, de tényleg érdekel, te miért lettél színész?
– Úgy gondoltam, hogy a színház szabaddá tesz, mert a színpadon nincsenek tabutémák, mint a mindennapi életben. Már gyermekként zavart a képmutatás, a hamisság, az, hogy nem mernek az emberek szembenézni önmagunkkal, saját tetteikkel, nem merik felvállalni gondolataikat, érzéseiket. Hittem, és hiszem, hogy a színpadon meg lehet mutatni a dolgok lényegét. Ezen kívül nagyon szerettem szórakoztatni az embereket, humorral akartam őket jókedvre deríteni. Ma is az tart színpadon, hogy a gyermekeknek segítsek kitörni a saját kis szomorkás életükből, mosolyt csalva az arcukra.
– De rengeteg egyéb dolgot is műveltél életedben emellett…
– A kilencvenes évek elején, amikor Budapesten tanultam, legalább harminc féle diákmunkát kipróbáltam. Dolgoztam csoki- és pelenkagyárban, csomagoló, vendéglátó és reklámiparban, ügynökként, titkárnőként, adminisztrátorként, babysitterként, takarítónőként... Megtanultam minden munkát becsülni.
Megtapasztaltam, hogy egyik munka sem könnyű, ezért pedig mindenképpen olyant érdemes választani, amit az ember tényleg szívből szeret.
Így jutottam el oda, hogy ha törik, ha szakad, én színész leszek. Kolozsváron végeztem a színművészeti egyetemet, megtanultam a szakmát, majd úgy döntöttem, hogy független előadó leszek. Létrehoztam a Laborfalvi Róza Alapítványt, és a Temesvári Színházzal koprodukcióban 1998-ban elkezdtem játszani az első monodrámámat, Jean Cocteau-tól az Emberi hangot. Furcsán néztek rám akkoriban, hogy mit akarok kőszínház és társulat nélkül, miért bolyongok egyedül az előadásaimmal, de én végtelenül élveztem, hogy a saját magam ura vagyok, és azt játszom, amit, ahogy és amennyit akarok. Igyekeztem az életemet teljességében élni mindig, ami érdekelt, mindent kipróbáltam.
– Egy ideje írsz is…
– A világjárvány idején nem volt lehetőségem előadásokat tartani, így ideiglenesen a színpadot „pennára” cseréltem. Annyira feszített a sok felfoghatatlan, megnevezhetetlen érzés, hogy muszáj volt szavakba öntsem. Mindig érdekelt, hogy a különböző művészeteknek milyen eszközeik vannak, kipróbáltam tehát, hogyan tudok boldogulni az írással, mint önkifejezési formával… A tárcaírásnál például felfedeztem a dramatizáló ösztönömet, és azt, hogy
minden témára színészként tekintek, és keresem bennük vagy a nagyon humoros megfogalmazást vagy a nagyon drámait, azért, hogy a legerőteljesebben hassak.
– De a művészeteken túl is nagyon aktív vagy, kívülről úgy tűnik, nagyon sok mindennel foglalkozol párhuzamosan.
– A művészeteken kívül is van élet, a mindennapi munkák közül legjobban a kertészkedést és a lakásberendezést szeretem. A házmentés, de a házépítés sem áll távol tőlem. Lehet, egy építész veszett el bennem (nevet). Mindenképpen megmentettem ennek a századnak egy 1840-ben épült papolci parasztházat. A párom pedig – az én példámra – egy másikat.
• Fotó: Zorkóczy Zenóbia archívuma
– Nem színészként, hanem prózaíróként kaptál elismerést nem sokkal ezelőtt. Mi inspirál az írásaidban?
– A karantén idején a papolci házunkban, egy háromszéki faluban éltünk. Végre nem csak a veteményes gondozása miatt tartózkodtam ott, hanem több időm volt alaposan szétnézni a környezetemben, szemlélődni csak úgy, barátkozni a helybéliekkel, alaposan megismerni őket. Csodálattal töltött el a székelyek életrevalósága, leleményessége, szorgalma, igyekezete a túlélésre. Alaposan megfigyeltem a szokásaikat, a viselkedésmintákat. Rácsodálkoztam, rácsatlakoztam a keserédes érzésvilágukra, amely annyira inspirált, hogy írtam egy sorozat tárcát fájdalmas nagy szeretettel. Ezekből az írásokból lett egy kötet Kaszáló színésznő, avagy ufó a Székelyföldön címmel. Ezért a kötetért kaptam meg idén az Irodalmi Jelen prózadíját.
Kérdésedre visszatérve, a szabadúszó előadóművészek, mint amilyen én is vagyok, rend szerint több évtizedes munkájukért sem kapnak elismerést Erdélyben, mert nem tartoznak semmilyen érdekszférába, brancsba. Ez egy magányos műfaj, például nincs mögöttünk szakszervezet sem, aki védené a sajátos érdekeinket.
Ezen a „placcon" egymagadban állsz, és ha szívügyed a munkád, elismerés nélkül is szórakoztatod, tanítod a művészeten keresztül mindenki gyermekét.
– Tényleg kaszálsz? És miért érzed magad ufónak Székelyföldön?
– A kaszálást az anyai nagyszüleimtől tanultam gyermekkoromban, amikor szükséges, most is nekifogok. Persze az ilyesmi azonnal szemet szúr a falusi férfiaknak, ha meglátnak, és okot ad arra, hogy csipkelődjenek, hogy miért nem az emberem kaszál, vagy, hogy van-e egyáltalán emberem… A hagyományos székely falvakban egy öntörvényű színésznő abszolút ufónak számít. A tárcakötetem címadó írásában ezt a jelenséget vázolom fel.
– És nem ez az egyetlen idén megjelent köteted…
– Egy hete jelent meg a kolozsvári Idea Kiadó gondozásában a második könyvem, A gyermekelőadás készítésének fifikái címmel. Ezt elsősorban pedagógusoknak szántam, mert előadásaim során gyakran kértek tőlem tanácsot, segítséget, versmondással, műsorösszeallítással kapcsolatban. Igyekeztem a szakmai dolgokat úgy tálalni, hogy közérthető, olvasmányos, élvezetes és használható legyen.
– Gyermekelőadás-„maratonnal” ajándékoztad meg nem sokkal ezelőtt mintegy száz székelyföldi település gyermekeit. Honnan ez a hatalmas energia benned?
– Amint az elején is mondtam, olyan szakmát választottam, amit szívből szeretek. Ez éltet. A száz előadás három hónap alatt valósult meg, az NKA támogatásával. Egyébként ez nem egy egyszeri különleges alkalom, hiszen negyedszázada évente 100-200 előadást tartok gyermekeknek. Azt sem kell elfelejteni, hogy nem vagyok egyedülálló ezen a területen, hiszen van még fél tucatnál kicsit több kollégám, akik szintén ezt művelik, független előadóként, állandó fizetés, társadalombiztosítás stb. nélkül. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként pont ezt a témát kutatom, erről a témáról szól a készülő dolgozatom.
A száz székelyföldi előadást követően pedig, épp most teljesítek, decemberben egy húsz előadásos budapesti turnét.
Előadásaim érvényességének próbája az is, hogy különböző helyeken a Kárpát-medencében ugyanúgy élvezzék az adott előadást a kis nézők. Nagy öröm és siker számomra, hogy a fővárosi ifjúság ugyanúgy szereti a Kertről szóló műsoromat, mint Erdélyben a falusi gyermekek.
– Emellett Sántha Attilával tartottatok előadássorozatot a versről…
– Igen, Sántha Attila József Attila és Babérkoszorús költővel is volt egy szórványturnénk, Attila a költészetről beszélt, én pedig a vers hangzásvilágáról.
– Életművész is vagy (a szememben), életművészet például (színészként) egyedül felnevelni egy gyermeket, pláne egy különösen tehetségeset… (A Zenóbia fiával korábban készített interjúnk itt olvasható – szerk.megj.) Mi adott erőt ehhez? Mert biztosan voltak nehéz időszakok…
– A szeretet a legjobb mozgatórugó, ami minden nehézségen átsegít. A tudatosság, a jó időbeosztás is fontos. Ezenkívül megkaptam édesanyám maximális segítségét a gyermekneveléshez. Így lehetőségem volt többet vállalni, mint amit egy teljesen egyedül maradt nő vállalhat. A párom is nagyon mellénk állt nyolc éven keresztül, míg felnőtt a fiam. A lényeg, hogy
egy gyermek minél több ember szeretét élvezi, annál gazdagabbá válik lelkileg.
Ahhoz, hogy egy gyermek ki tudjon bontakozni, szeretetteljes, biztonságos környezetet kell neki biztosítani. Szerintem minden gyermek tehetséges, minden gyermek egy új, különleges csoda, ezért nagyon kell segíteni őket, igazi figyelemmel, lelkesedéssel, bizalommal, azért hogy kinyíljanak, hogy akarják megváltani a világot.
– Nemrég repült ki a gyermeked. Nehéz magad újra megtalálnod?
– Hú, kemény volt nekem lelkileg, amikor a fiam egy székely kisvárosból egyenesen Budapestre repült. A becsületre, tisztességre nevelt kisfiamat folyton elképzeltem a dőzsölt fővárosban. Túléltem lassan az első két évet, mert a gyermekem minden nehéz helyzetben úgy döntött, ahogy én is javasoltam volna neki. Úgy látom, hogy minden nehéz szituációhoz eddig megvolt a józan paraszti, székely esze, és bízom abban, hogy a jövőben is ez meglesz neki. Az én életem pedig megy a maga útján. Szerencsére vannak céljaim, elképzeléseim, terveim, járom az utam. A gyermeknevelés pedig csak egy húszéves projekt, ezt mindenkinek fel kell fognia. Végtelenül örülök tehát, hogy a fiam a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán tanul, fejlődik, saját döntéseket hoz, amiért felelősséget vállal, fejleszti magát, és tervei vannak. Boldog anya vagyok!
– Hogyan lehet a szakmádban szabadúszóként felszínen maradni? Nem sokaknak sikerül, pláne ennyi éven keresztül…
– A szabadúszó színész nagyjából szabad, rugalmas, mozgásképes, ezért olyan kulturális réseket tud betölteni, amelyeket a kőszínháziak nem, és amely hiánypótló és inspiráló. Ebből a felismerésből származik az elhivatottságom. A felszínen csakis úgy tudok megmaradni, hogy több ember munkáját is képes vagyok elvégezni, kevesebb pénzért. Úgy, hogy megtanultam pályázni is, ha olyan helyre szeretnék menni előadásokkal, ahol mélyszegénységben élnek. Úgy, hogy piacban is gondolkodom, ha új előadást tervezek, persze nem olyan áron, hogy a minőségről lemondjak. Úgy, hogy
a kapcsolatépítést, kapcsolattartást is komolyan veszem, és ha kell, éjjel levelezek, dolgozom.
Felsorolni is nehéz, milyen sokoldalú a munkám, és mennyi odafigyelést igényel, mivel én szervezem magamnak a turnékat. De mivel látom értelmét ennek a missziónak nap mint nap a gyermekek körében, csinálom, immár negyed évszázada. Azért nem sikerül sokaknak ez a faja létmód, mert rengeteg komponense van, és mert nincs ebben a témában semmilyen komoly igazodási, kapaszkodási pont. Talán tanítani kellene ezt is a színművészetin, hogy ne a nulláról kezdjék azok a fiatalok, akik késztetést éreznek az ilyen fajta munkához.
– Sosem vágytál kőszínházi társulati tag lenni?
– De, a legelején. De már nagyon messze állok ettől a vágytól.
– Van (szakmai) álmod, terved?
– Szeretnék valamit tenni azért, hogy méltó életmódot tudjunk biztosítani a jövő szabadúszó színészeinek, előadóművészeinek. Rengeteg kihasználatlan lehetőség rejlik még ebben a műfajban. Véget kellene vetni annak a régi hagyománynak, amit anno Jancsó Adrienne (Kossuth-díjas magyar színésznő volt – szerk.megj.) is panaszosan említett, hogy az előadóművész magára van hagyva.
