ARCHÍV Várday Zsolt: „Non-konform gyerek voltam, mindig szembe pisiltem a széllel”

Gyermeki kíváncsisággal veti magát mindenbe, az összefüggéseket kereső emberek széles látókörével mesél zenéről és piláteszről, Nápolyról vagy legózásról. Várday Zsolt építésszel ültünk ki a székelyudvarhelyi „Patkó” sarkába, ráérősen szemlézve, mi mindent köszönhet építészeti irodájuknak az iskolaváros. A Vasszékely-díjjal is elismert építész higgadt derűje roppant energizáló. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. novemberi lapszámában jelent meg.)

Az utolsó simításokat szemlézzük az egykori Leány Növelde épületének restaurálásán az őszi délutánban. Annak teljes felújítását is Zsolték irodája tervezte. De szintén Várdayék munkája a belvárosi református templom külső-belső felújításának terve, a Református Kollégium szakaszos felújítása és az új fogadó-udvara is. Udvarhely belvárosa – terveik nyomán – szemmel láthatóan megvilágosodott, kinyílt az elmúlt időszakban.

– Miért lettél építész?

– Szüleim mindketten építőmérnökök, így otthon az építkezéssel és tervezéssel kapcsolatos szakkifejezések csak úgy röpködtek levegőben. A szerkezetmérnök és az építész örök ellentéte korán kirajzolódott előttem, gyakran hallottam, hogy „azok a lusta építészek, nem lehet kivájni belőlük egy nyamvadt részletrajzot..." És minél inkább szidták az építészeket otthon, annál inkább valamiféle szimpátia ébredt bennem… Az első felvételim természetesen nem sikerült, de az otthon töltött egy év nagyon-nagyon hasznos volt. Anélkül nem is volnék pontosan az, aki most vagyok.

Mindenkinek tudom ajánlani, aki egy harapósabb hivatást választ, hogy ne essen át az iskolapadból egyenesen az egyetemi előadóba.

És nem utolsósorban abban az évben és a felkészülés kapcsán ismerkedtem meg azzal a lánnyal, aki ma a feleségem.

– Várday Kinga, a feleséged, szintén építész, munkatársad is az irodában. A munkamegosztást hogy kell nálatok elképzelni?

– Az igazság az, hogy a csapatmunka egy építész irodában nem úgy működik, mint a gyárban, hogy megvan mindenkinek a maga futószalagja, amin a maga mütyürjeit szereli, hanem egy ekkora csapatnál – hárman vagyunk az irodánkban – mindenkinek minden projektről kell tudnia, ha nem is mindent, de majdnem mindent. Az egyik legfontosabb dolog az őszinte kritikai értékelése annak, amin épp dolgozunk. Itt nem lehet bujkálni az ujjunk mögé. Egy ideig lehet, de úgyis eljön a pillanat, amikor valamelyikünkből kibukik a pártatlan igazság. És akkor hiába, hogy már túl vagyunk árkon-bokron, a „szívünket a fogunk közé vesszük”, és visszatérünk ahhoz a ponthoz, ahonnan másképpen, másfelé kell indulni. Ezt az ember egyedül nagyon nehezen tudná megtenni, munka közben érzelmileg is ragaszkodni kezd ahhoz, ami tőle született. És emiatt nagyon nehéz őszinte kritikai véleményt formálni, és itt nagyon fontos a társ. Hárman háromfélék vagyunk, ami nagyon hasznos: egymás kritikusai és segítői is egyben.

– Miért éppen a műemlékrestaurálást választottad? 

– Valószínűleg az iskolaépületnek köszönhetően is, amibe jártam. Azért is gondolom, hogy

nagyon fontos az iskola: olyan mély nyomot hagy az emberben, azok a terek, azok az élmények, amiket ott szerez, az a keret, amiben az iskola történik, nagyon mélyen kódolódik az elménkben.

Ilyen volt számomra a csíkszeredai Petőfi Sándor Iskola, ahová jártam, emlékszem a magas ajtókra, a sárgaréz ablakkilincsre, a hullámosra kopott lépcsőfokokra, a sajátos iskolaszagra… A hetvenes évek országépítő lendületében a nagyapám által épített házat lebontották a csíkszeredai Virág utcában. Mesélték a családban, hogy a nagyapám kapaszkodott a villanyoszlopba, és nem tudták elvinni onnan, míg végig nem nézte, ahogy a házát elbontják. Nem volt hát nehéz arra az oldalra állni, ahol haragudni lehetett azokra, akik bontják a régi épületeket. Ezek lehetnek azok a kis pillérek gyerekkoromból, amiken megvetette bennem a lábát a régi épületekhez való kötődés. Ezek döntötték el, hogy az egyetem utolsó éveiben, majd később a mesteri fokozaton is a restaurálás irányába hajlottam. És nem utolsósorban Nápoly, ahol fél évet tanultam, sokkal közelebb vitt a világnak ehhez a részéhez. Ott, akit nem érint meg a zsivajgó közöny mellett pusztuló épületek látványa, annak nincs is szíve.

– Miért hagytátok ott Temesvárt az egyetem után, és költöztetek haza Székelyföldre? 

– Már harmadév körül megfogalmaztuk négyen, hogy mi itthon akarunk építészműhelyt alapítani. Friss végzősként a dékánunk, aki valami miatt kedvelt engem, felajánlott egy kétéves mesteri ösztöndíjat a Milánói Egyetemen. Egy hétig gondolkoztam rajta. Talán életem egyik legnyomorultabb hete volt. És végül visszamondtam. Megértettem, hogy én ott esetleg egy lehetek a sok közül, aki valami említésre méltót tesz majd, de igazán jelentőset alkotni ott nem fogok. Ha azt akarom, hogy magammal valaha is elégedett lehessek, akkor az valahol itthon lesz.

– És miért Udvarhely, miért nem Csíkszereda lett a választott városotok?

– A fészekrakó ösztön elemi erővel vonzott minket Udvarhelyre, a feleségem szülővárosába. Számomra a gyermekkor kedves játszótere volt Szereda, de én már temesváriként érkeztem vissza. Ráadásul a gyökérzetem sem túl csíki, fél ágon szilágysági vagyok, negyed ágon debreceni, csak a maradék egynegyed részemben csordogál rendes csíktaplocai vér. Udvarhely központja pedig sajnos sokkal többet veszített hiteles örökségéből ‘90-től 2010-ig, mint az azt megelőző 50 évben. És akkor úgy döntöttünk, hogy ha már valahol be kell szállni a harcba, akkor a sűrűjében kell beszállni. 

– Azt látom, valamiféle könnyed(nek látszó) gyermeki cinkossággal nevelitek a gyermekeiteket. Jól látom? 

– Belőlünk már az egyetemen is állandóan próbálták előpiszkálni a gyermeket, és rájöttünk, hogy ez micsoda hatalmas erő, nemcsak az építészi kreativitásban, de úgy általában az életed szervezésében is nagyon segít,

hogyha nem próbálsz igazodni azokhoz az általánosan elfogadott társadalmi normákhoz, amihez a legtöbben próbálnak, hanem egy kicsit szembe mész az árral. És ebből táplálkozik a gyerekekkel való viszonyunk is: próbálunk „gyerekül” gondolkozni.

– Gyakran látni benneteket szimfonikus és jazz koncerten, színházban… Hogy tudtok időt szorítani színházra, zenére, kultúrára? 

– Ahogyan Alvar Aalto, az egyik nagy építész mondta, „az építészet a kultúrához tartozik, nem pedig a civilizációhoz". Mi is így tekintünk rá. És a zenével sincs ez másképp. Például a temesvári egyetemi éveink alatt nevelődtünk rá a jazzre, a jazzt nem lehet egyszer csak elkezdeni szeretni. A zene és az építészet nagyon közeli rokonai egymásnak. Mind a kettő ritmusokról, jól megválasztott szünetekről és kompozíciókról szól. Visszatérő elemek, egymásba fonódó témák, satöbbi. Tehát ott, ahol az építészet valamennyire ki tud szabadulni a legszigorúbb funkcionális kötöttségek közül, ott a zenével kerül rögtön rokonságba. Ezért örülök neki, hogy valamikor klasszikus gitárt is tanultam, vagy például most van egy zongoránk, amit Kinga – bútorrestaurátori tudását megcsillogtatva – egészen új köntösbe öltöztetett. A legelborultabb nap végén is csak úgy leülök, és kezdek rajta valami kis házi-jazzt kalimpálni, és egyszerűen jó. Az az érzésem, hogy az ember azon a hangszeren tud leginkább improvizálni, amelyiken nem tanították. 

És énekelsz is az Alla Breve Vegyeskarban…

– Már több mint tíz éve tagja vagyok a kórusnak, az megint teljesen külön világ. Van az a pillanat, amikor megszólalnak a harmóniák, az mindig egy csoda. Teljesen lenullázza az összes napi bajodat. 

– Van-e egyéb „praktikád” kiégés ellen?

– Van az a helyzet, amikor az emberben lehetőségként felmerül az, hogy bedobni a gyeplőt, vagy feladni, vagy úgy érzi, hogy ő ezt tovább nem csinálja. De az elhivatottság érzése nem igazán fér össze azzal a gondolattal, hogy ezt abba lehetne hagyni. Tény, hogy távolról sem optimális körülmények között végezzük a munkánkat. A román törvénykezésről és a hivatali ügyintézésről mindenki tudja, hogy milyen. Ezzel mi nap mint nap találkozunk, de ami a legtöbbet segít rajtam, az a nápolyi fél év. Nápolyhoz képest nálunk minden nagyon rendben van, a puszta ügyintézésben is rengeteg sikerélménye lehet az embernek. Nem Németországhoz kell viszonyítsuk magunkat. A viszonyítási pont jó megválasztása – akár a legelkeseredettebb pillanatokban is – jó irányba kormányozza az életet.

– Férfiként piláteszre jársz, tagja vagy a Rotary klubnak is. Miért jársz ennyi különféle közösségbe? 

– Mert mindenhol lehet tanulni valamit. Érdekes dolog számomra a pilátesz, jó 7–8 éven keresztül hetente egyszer-kétszer egy olyan közösségbe jártam sportolni, ahol rajtam kívül csak nők voltak. A huszonévestől a hatvanévesig. Ez kívülről nézve valószínűleg nem éppen szokványos. De nagyon jó volt, mert pontosan az volt, amire nekem, az ülő munkát végző testemnek szüksége volt és van ma is. Meg egyébként is non-konform gyerek voltam, mindig szembe pisiltem a széllel. A Rotary klubban például – idős emberekkel beszélgetve – a kommunizmus idejének olyan részletes röntgenképét építhettem fel, ami egyébként hozzáférhetetlen maradt volna számomra. Ezeken a beszélgetéseken keresztül közelebb kerülök a világ működésének jobb megértéséhez. És én nagyon szerettem az összefüggéseket kutatni már gyerekkoromban is.

Ha az építész egy helyen megtelepszik, és arra számít, hogy hatása lehet az épített környezetre, akkor szervesen be kell épülnie a helyi közösségbe, és elsősorban arra kell megtanuljon hatni.

Ilyen értelemben, ha megkérdezik, mire vagyok a legbüszkébb az eddigiekben, nem a szakmai elismeréseinket említem, hanem a Vasszékely-díjat, mert az a közösség elismerését tükrözi. 

A 18 éves Várday Zsolti(ka) valami ilyesmi akart lenni, mint ami most vagy?

– Valószínűleg igen. Valami ilyesmiért döntött úgy, hogy érdemes. Az igazság az, hogy ha már nyomot hagyunk a világban, akkor érdemes jó nyomot hagyni, olyant ami akár történelmi távlatból nézve is legalább elfogadható. Sajnos annyi rossz nyom marad a világban emberek után, hogy ezt – akármennyi áldozattal jár – érdemes hivatásként is felvállalni, hogy megpróbáljunk jó példát is mutatni, ahol lehet.

Fotó: Magyari Hunor, Magyari Tekla

korábban írtuk

Kádár Tibor Sándor: Nem látjuk a fától az erdőt
Kádár Tibor Sándor: Nem látjuk a fától az erdőt

Sokkal több az erdő, mint kitermelhető fák összessége: az életünk minden területére kiható, egységes ökológiai rendszer. Ha sikerül a klímaváltozást valamilyen szinten megfékezni, azt erdőkkel lehet – véli Kádár Tibor Sándor, Erdővidék szülötte. Szókimondó és ötletgazdag, szemléletváltást sürgető erdészt kérdeztem. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. októberi lapszámában jelent meg.)