– Édesapád is erdész. Evidens volt, hogy te is erdész legyél?
– Mióta az eszem tudom, nem volt kérdés, hogy én egyéb legyek. Tudtam azt, hogy szép az egyenruha, ami ugye minden gyerekre hatással van. Nagytatám is ebben a szakmában dolgozott, ő a brassói állami faipari vállalatnak volt az igazgatója. Ami még felvetődött, hogy esetleg katolikus pap leszek…
– És mi döntött mégis?
– Talán a katonás rend. A '80-as, '90-es években az erdészet azért egy kicsit katonás szervezet volt, és azért én lelkesedtem. Nagybaconban nőttem fel, onnan mentem az Áprily líceumba Brassóba, hogy megtanuljak románul. Estek ki a padból az osztálytársak, amikor meghallották a baconi akcentusomat. Aztán bekerültem az erdészeti egyetemre 2001-ben. Akkor történt meg a váltás. Addig minden állami erdő volt: egységes rendszer, katonás rend, az erdészek, azok erdészek, a civilek, azok civilek. 2002–2003-ban indul el a magánerdészet. Mi úgy mondjuk székelyül, hogy magánosítás, tehát a történelmi tulajdont a székely közösségek visszakapják. Én a mai napig is magánerdészetnél dolgozom, de meggyőződésem, – még akkor is, ha megköveznek – hogy a magánerdő-világ Székelyföldön sem a szakmaiságról, sem a közérdekről, sem a fenntarthatóságról nem szól, és finoman fogalmaztam. Az a rendszer, ami szakmai szempontból profin fel volt építve, ekkor szétesett.
– Azért az nagy segítség volt, hogy nem teljesen zöldfülűként kerültél a szakmába, nem?
– Persze, de emiatt nagyon nehéz volt az első két év, kicsit elvesztettem azt az utat, hogy érdemes-e ezt folytatni. És akkor lassan-lassan kezdtek olyan jelek lenni, hogy ezt érdemes csinálni. Például volt egy nagyon jó cserekapcsolatunk a soproni erdészdiákokkal, ami a mai napig tart, és Magyarországon megint csak azt láttam, hogy nagyon profin csinálják ezt az erdőgazdálkodást, sok elhivatott szakemberrel beszéltem. Nálunk sajnos ez az elhivatottság nagyon visszaesett. Nagyon jól tudjuk, hogy mi az országos médiának a véleménye az erdészről, meg az erdész tevékenységről. És sajnos valamilyen szinten 2000 után erre rá is szolgált a szakma.
Úgy gondolom, hogy ez a szakma igenis egy jövő szakma, viszont alapjaiban meg kell változtatni.
– Szerinted min kellene változtatni?
– Hogyha országos szinten szemlélem a dolgot, akkor a politikát száműzni kell a szakmából. Nem hivatalos-, de meggyőző statisztikák vannak arról, hogy a választási kampányokban megugrik az erdőkitermelés.
Én most azt mondom, hogy ami a kőolaj ma, az holnap az erdő.
Úgy gondolom, hogy a problémamegoldás első lépése az, hogy beszéljünk a problémáról… Romániában volt valamilyen szerepe a civil társadalomnak és a sötét-, „haragos zöldeknek” abban, hogy az erdész szakmában, meg főleg a faiparban egy kicsit a lépésből visszavettek. Mert enélkül még ma is vadnyugat lennénk. Ez tagadhatatlan. Ránk nyomták azt a bélyeget, hogy fatolvajok vagyunk, ezzel megint meg kell küzdenünk. De a mai napig a szakma részéről nem jött egy olyan válasz erre, hogy igen, tévedtünk, voltak problémáink, és akkor ezek a megoldási lehetőségeink.
– És azon túl, hogy a politikát száműznéd?
– Megint egy nagyon „csúnya” dolgot fogok mondani, de úgy gondolom, hogy
magát az erdőt – egy olyan ökoszisztémát, ami olyan sokrétű, mint az erdő – nem lehet magántulajdonként felfogni.
Első körben itt van az oxigén, anélkül halottak vagyunk. Nem fogjuk fel azt, hogy az idén az óriási szárazság miatt a mi erdeink valószínűleg lényegesen kevesebb oxigént termeltek. Mert nincs víz, és a víz az alapja az oxigéntermelésnek, fotoszintézisnek, a növekedésnek, mindennek. Aztán itt van a szén-dioxid kérdése. Az erdő az gyakorlatilag faanyagként köti le a szén-dioxidot, gyakorlatilag az erdő generálja a vízkörforgalmat, mind a légkörit, mind pedig a talajban. A mezőgazdaság, az élelmezés, minden ettől függ. És akkor itt van a legfontosabb dolog, ami gyakorlatilag elhomályosítja a tekintetünket, a faanyag, igaz? Ami pénz, pénz, még több pénz. Ez is egy nélkülözhetetlen dolog, tehát a tűzifa is nagyon fontos.
– A fából építkezés talán még jobb példa a szén-dioxid lekötésére…
– Nagyon figyelem a külföldi erdészeti portálokat, ahol teljesen átértékelődött az erdőgazdálkodás, most már kormányzati szinten is feltevődik az a kérdés, hogy felhőkarcolókat kellene építeni fából, mert az több tízezer tonna lekötött szén-dioxidot jelent, évtizedekre. És akkor itt jön be a probléma, amikor az ember kapzsi, amikor nem azt mondja, hogy most az erdő nekem termel mondjuk tíz köbmétert egy hektáron, évente – most mondtam egy számot. És akkor én nem csak azt a tíz köbmétert veszem el, ami a kamat, hanem elveszem még azt a százat is, ami gyakorlatilag a bankbetétem. Hogy legyen egy nagy házam, egy nagyon jó autóm, amit majd öt év múlva lecserélek. És ez ölte meg az erdőgazdálkodást.
– Nagyon elhivatottnak látszol – annak ellenére, hogy nem vagy túl jó véleménnyel a romániai erdész szakmáról.
– Nem azt mondom, hogy minden rossz, mert most már próbálunk visszaterelődni a megfelelő útra. Nem önmagában a magán erdőtulajdonnal van a gond, hanem azzal, hogy túlságosan nagy szava van – megalapozatlanul – a tulajdonosnak, annál kevesebb a szakembernek.
– Külföldön a jó példák mit csinálnak másként?
– Nálunk is a tapogatózás elindult. Én viszont türelmetlen vagyok, úgy gondolom, hogy mi elvesztettünk 20 évet. Most már az erdő kritikusan a létfenntartást jelenti. Hogyha sikerül ezt a klímaváltozást valamilyen szinten megfékezni, azt csak az erdőkkel sikerül. Nagyon sok irányzata van a fenntartható erdőgazdálkodásnak, olyan módon kihozni a faanyagot, amivel nem sérül az erdő... Persze ezt nem lehet csak az erdészek, meg az erdőtulajdonosok nyakába varrni. Van az államnak is egy hatalmas felelőssége, hogy ez változzon.
A nevelés, a felfogásváltás és a tudatosítás lenne az, amin dolgozni kell.
– Mutattad imént az erdőben, hogy míg régebben az egészséges, szép szál fákat láttad a legfőbb értéknek, most már az odvas, korhadt fákat értékeled. Ez is a szemléletváltás része?
– Engem rettenetesen sokat inspirált Hartel Tibor kollégám, aki konkrétan erre a dologra van ráállva, meg egy magyarországi kollégám is, Csóka György, ő az Erdészeti Kutatóintézetnél dolgozik. Ők egy egyszerű dolgot fogalmaztak meg: az erdő az egy egységes rendszer. Tehát olyan, mint egy dominótorony, amiből hogyha kihúzogatunk elemeket, szálakat, akkor ez előbb-utóbb összeomlik. És rájöttünk, hogy ezeknek a szálaknak – különböző bogarak, gombák, madarak – mind szerepük van. Az odvas fák rengeteg élőlénynek adnak otthont, például olyan bogaraknak, énekes madaraknak, amik megeszik a káros bogarakat. De rengeteg hasonló összefüggés van. Már látjuk azt, hogy a rendszer csak akkor működik, hogyha minden eleme benne van.
– Mi ad feltöltődést, hogy ekkora energiával végezd a munkádat?
– Elsősorban azok a tevékenységek, amit a nem mindennapi munkaköröm diktál nekem – erdőfürdő, erdei iskola – valahol ezek tartanak meg a szakmában,
mert ezek nélkül gyakorlatilag olyan volna, mintha minden nap homokot kanalaznék leves helyett. Ez a sója, meg a borsa a szakmámnak per pillanat. Ezek töltenek fel ahhoz, hogy tovább tudjak dolgozni, és tovább tudjam motiválni saját magamat, meg azokat is, akiktől a sorsom függ.
– A magánélet rovására megy mindez?
– Ezt azért megszenvedi a család, és ezek most a nagy kérdések, amivel magánemberként is meg kell küzdjek. De nagyon bízom abban, hogy a fiam majd szeretni fogja a természetet…
– Mit tehet egy szülő, hogy a felnövő generáció sokkal tudatosabb legyen?
– Sajnos azt látom, hogy természetben dolgozó emberként is hajlamosak vagyunk a gyereket elhalmozni műanyaggal. Sokkal fontosabb lenne, hogy a gyerek megfogdosson egy érdes kérget, egy lapit, ez az érzékszervek tréningje.
Valahogy ki kellene szakadjunk a műanyag világból, és akár egy fél órát is naponta, lehetőleg természetes környezetben próbáljuk a gyerekeinket tartani.
A lényeg az lenne, hogy hangolódjanak rá erre a természeti rendszerre, mert biztos vagyok benne, hogy később sokkal jobban el fognak tudni igazodni a való világban, még akkor is, ha városi környezetben élnek.
– Mire irányítod hosszú távon az erőforrásaidat?
– A társadalommal való kommunikációra. A társadalom megismertetése az erdő hasznosságával, fontosságával, kinevelni egy olyan társadalmi réteget, aki adott esetben fel tud lépni öntudatosan az erdő védelmében. Ez a legfontosabb cél, és persze a jövő generáció rávezetése az erdő fontosságára. Mert biztos vagyok benne, hogy száz év múlva az erdő már nem a faanyagról fog szólni, hanem a puszta túlélésről. El kell múlnia a kornak, amikor csak a fát látjuk az erdőben.
Fotó: Magyari Tekla
korábban írtuk
Mátis Attila botanikus: Magunk alatt vágjuk a fát
Gyerekkora óta járja az erdőket-mezőket, húsz éve kutató biológusként, dobrudzsai husáng néven új növényfajt fedezett fel. Mátis Attila botanikussal egyebek mellett a klíma-káoszról is beszélgettünk.(Cikkünk a Nőileg magazin 2021. december lapszámában jelent meg.)
