• Fotó: Mihály László
– Mivel foglalkozol? Nemrég például egy nemzetközi konferencián jártál, ilyenkor hogy mutatkozol be, mi a foglalkozásod?
– Biológus vagyok, a szűkebb szakterületem a mikrobák és a magasabb rendű élőlények és mikrobák, növény-mikroba, vagy most újabban a mikroba és az ember kapcsolatát vizsgálom, a humán mikrobiomot. Ez egy egészen új terület számomra, többek között az első eredményeinket most mutattuk be egy prágai konferencián az elmúlt hetekben. De ha a munkáról beszélek, akkor annak három fontos pillére van, és számomra mindhárom egyformán fontos: oktatok, kutatok és tudományt népszerűsítek.
Nagyon izgalmasnak tartom a tudományos világot, a kutatást, másfelől pedig nagyon szeretek tanítani, feltöltődöm ebben a szerepkörben. És szakmailag roppant fontosnak tartom a tudománynépszerűsítést,
hogy a kutatásainkat egy kicsit közelebb tudjuk vinni az emberekhez, közérthető nyelvre le tudjuk fordítani. Nem könnyű feladat, mert egyszerre nehéz a szakmai nyelv logikáján írni, aztán azt megpróbálni köznyelvre lefordítani. De nagyon fontos.
– Hogyan lettél biológus?
– A kémia volt a kedvenc tárgyam a középiskolában, mindig a természettudományok érdekeltek, gyakorlatilag a természet szeretete – amit a családból hozok – terelt pályaválasztáskor a biológia felé. Szerencsés voltam, mert már egyetemi hallgatóként első-másodévesen nagyon jó lehetőségeket kaptam, rengeteget mentünk terepre, valahogy korán rákaptam a tudomány ízére. Behívtak egy kutatócsoportba, kaptunk egy sarkot a laborban, volt egy számítógép, amin dolgozhattunk, a ‘90-es évek második felében ez hatalmas dolog volt. És lehetőségünk nyílt ott adatokat feldolgozni. Már másodéves egyetemistaként tudományos előadást tarthattam, az az igazság, nagyon korán mély vízbe dobtak, és ettől nem ijedtem meg, hanem nagyon megtetszett. Szóval, ez nagyon meghatározó volt, tudtam, hogy valahogy én ezzel szeretnék foglalkozni. Nagyszerű mentoraim voltak.
– Ezt a mintát viszed is tovább, a doktorandusz hallgatóidat vitted magaddal nemzetközi konferenciára. A kolozsvári kutatói életből érkeztél haza Csíkszeredába…
– Kolozsváron szerettem volna maradni, de annak a tanárnak, aki a mentorom volt, nem volt doktori témavezetői joga, így beiratkoztam egy kollégájához, látogatás nélküli doktori iskolába, és közben hazajöttem. Akkor a Környezetvédelmi Ügynökséghez kerültem. Volt egy rövid kitérő, egy Agenda 21-es fenntartható fejlődési projekt, ami a Polgár-Társ Alapítvány és a Városháza közös projektje volt. És közben hallottam, hogy indulnak a biomérnöki szakok itt, a városban. Akkor rögtön megkerestem Lányi Szabolcs dékán urat, és
jelentkeztem, hogy itt vagyok, doktorandusz vagyok, és akadémiai közegben képzelem el az életemet.
Fél éven belül volt egy oktatói állás, amit meg is pályáztam. Gyakornokként kezdtem, ma már ez a státusz nem is létezik, de így legalább elmondhatom, hogy minden lépcsőfokát megmásztam az egyetemi ranglétrának.
– Két évtized alatt abból a gyakornokból professzor lett, azért ez egy szép ív.
– Igen, én is azt látom, hogy jó ritmusban sikerült haladnom, nem akadtam meg vagy ragadtam be egy pozícióba túl hosszú ideig. Én ezt a szerencsének is tulajdonítom és a lehetőségeknek is. Amikor egy olyan szinthez eljutottam, akkor rend szerint lehetőséget kaptam arra, hogy tovább tudjak lépni, és igyekeztem élni azokkal. Szerencsém volt például azzal is, hogy éppen akkor, amikor hazakerültem, akkor indult a Sapientia.
– A tudományos kutatás világa már egyetemistaként elvarázsolt, de volt-e valami, ami ijesztő volt számodra, ami miatt aggódtál a tudományos pályára lépés kapcsán?
– Nekem az első pillanattól a kutatás világa olyan volt, mint egy gyerek számára a tündérmese: egy varázslatos világ. Gondolom, mindenkinek vannak ilyen pillanatok, amikor picit megáll, elgondolkodik, újratervez. Például határozottan emlékszem arra a pillanatra, amikor átértékelődött a tudományos publikálás, és kiderült, hogy minden egyéb publikáció nem értékes, csak az impakt faktoros cikkek számítanak (Az impakt faktor egy mérőszám, amelyet a tudományos folyóiratok minőségének és hatásának mérésére használnak. Az impakt faktor azt mutatja meg, hogy az adott folyóirat cikkei átlagosan hányszor kerülnek idézésre egy adott időszakban, általában két év alatt – szerk. megj.).
Addig az volt a kultúra, hogy sok mindent, sok helyen publikált az ember, magyarul is, és ez egyik percről a másikra értéktelenné vált, újra kellett gondolni, hogy akkor most hogyan tovább?
És hogy te ezt hogyan tudod meglépni egy olyan környezetben, amikor a romániai kutatók elutasítása magas arányú volt. A konferenciákon való részvételt szerencsére itt, Erdélyben még bizonyos szervezetek támogatják, nyíltak lehetőségek. Szóval, akkor volt egy ilyen elbizonytalanodás.
• Fotó: Mara Gyöngyvér archívuma
– Emlékszem, az Ezüst Akadémia program keretében tartottál egy előadást a bennünk élő mikrobákról. Mit emelnél ki a kutatásaidból, ami szerinted egy átlagembernek fontos, érdekes lehet?
– Ezek a bennünk élő mikrobák és ez az együttélés a mi jólétünket támogatják, de ha ezeknek a baciknak az egyensúlya, az összetétele valamiért megváltozik – amit okozhat egy kezelés, egy étrendváltás, vagy sok minden más is –, akkor ezek a baktériumok esetleg valami olyat tesznek, ami az egészségünket nem annyira tudja támogatni, és betegségeket is ki tudnak alakítani. Mi most a táplálkozás, betegség és a mikrobiom kapcsolatát vizsgáljuk, hogy ez a három dolog hogyan függ össze a 2-es típusú diabéteszeseknél, valamint a reumatoid-artritiszben szenvedőknél. Ezek a kutatások olyan szempontból is fontosak, hogy tudatosabban odafigyelünk a bennük élő mikrobákra, szervként tekintünk rájuk, és ma már például nem szedünk annyi antibiotikumot, vagy éppen probiotikumot (jótékony baktériumokat) és prebiotikumot (rostok) fogyasztunk egészségünk megőrzése érdekében.
– És hogy jött az életedbe a tudománynépszerűsítés?
– Én már egyetemista koromban a Firkába is írtam, és többször a Dolgozó Nőnek. Az egyik diáktársamnak főszerkesztő volt az édesanyja, és éppen akkor indítottak egy ilyen tudománynépszerűsítő rovatot. Úgyhogy már egyetemista koromban elkezdett mozgolódni bennem is, meg körülöttem is, hogy tudományos dolgokról érthetően, olvasmányosan beszámolni. Nagyon fontosnak gondolom az ilyen típusú nevelést, és a Covid-19 be is bizonyította, hogy
kell nevelni, és azt a tudományos információt, amivel rendelkezel, azt valahogy el kell juttatni, hogy azzal mindenki gazdagodjon. Meg kell tudni fogalmazni azt olyan módon, hogy közérthető legyen.
Ez egy nagy kihívás amúgy, főként, mert extra szakmai-tudományos nyelven írunk általában. És így a Sapiophile (a Sapientia EMTE márkázott online videósorozata – szerk. megj.) is jó lehetőség volt, nagy feladat, amelyben szívesen próbáltam ki magam.
– Említetted, hogy nagyon szeretsz tanítani. Mi az, ami még örömöt okoz számodra a munkádban?
– Igen, nagyon szeretek tanítani, és emellett szeretem a kutatói munkát. És hát sok apró dolog van minden nap, ilyen apró apró örömöktől kezdve, hogy jól sikerül egy kísérlet, bejön a doktoranduszom, és kiderül hogy jók az eredményeink. Vagy hogy az egyik diákom, aki TDK-ra (Tudományos Diákköri Konferencia – szerk. megj.) sem akart jelentkezni, az államvizsga dolgozat elkészítése során azonban annyira megkedvelte a kutatást, hogy csillogó szemmel mondta nekem, hogy jön mesterizni. De abban is örömöm lelem, ha találok valami izgalmas cikket, és akkor azzal valami összeáll.
– Sikeresnek érzed magad?
– Ez nehéz kérdés, én azt gondolom, hogy az az ember a sikeres, aki jól érzi magát a bőrében. Nekem nem igazán vannak kitüntetéseim, díjaim, nincsenek ilyen fajta sikereim, de azt hiszem, hogy nem ezek számítanak igazán. Én elégedett vagyok azzal, amit tudok csinálni, és persze
folyamatosan törekszem arra, hogy még többet tanuljak, még jobban csináljam ezt, amit csinálok.
Elégedett vagyok, hogy olyan kutatást tervezhetek és végezhetek, amit én választok, mert nekem nagyon fontos volt olyasmivel foglalkozni, ami hasznos az embereknek.
– Mikor volt legutóbb sikerélményed?
– Most legutóbb Prágában, mert végre elvihettük az első eredményeinket a mikrobiomos kutatásunkra vonatkozóan, és egy szakértői közösségben vitatkozhattunk, beszélgethettünk róla.
– Nagyon sokáig vezetői pozíciókat is betöltöttél az egyetemen. Ez nem volt egy sikermutató számodra, hogy nőként bizalmat szavaztak neked?
– Ez egy tanulási folyamat volt, egy tapasztalat. Nagyon sokat tanultam magamról is, a vezetési kultúrákról is, különböző vezetési stílusokról és emberekről. Nemcsak a tudományos téren mondhatom el, hogy voltak emberek, akik mentoráltak, ezen a téren is volt mentorom, aki mellett gyakorlatilag a vezetői feladatokba beletanultam. Tényleg hálás vagyok a bizalomért! Rektorhelyettesként nekem volt egy feladatköröm, egy portfólióm,
azzal kellett foglalkoznom, ami fontos munka volt: az akkreditáció. Ez idő alatt került be az egyetemünk Románia legjobb húsz egyeteme közé, és lett a legjobb magánegyetem,
és szereztük meg a legmagasabb szakmai besorolást, kiemelt bizalmi minősítéssel az ARACIS-tól. Viszont az az igazság, hogy a lelkem mélyén én kutató vagyok, és a kutatási munka ennél sokkal változatosabb és izgalmasabb.
• Fotó: Mara Gyöngyvér archívuma
– Feljutottál az akadémiai ranglétra legmagasabb fokára negyvenes éveid elején, előtted van a pályád fele, alapképzésen és mesterképzésen oktatsz, kutatsz, doktori témavezető is vagy. Maradt még kihívás?
– Az mindig van és lesz. És én nem is félek a kihívásoktól. A legnagyobb kihívás ma, hogy tudok-e, fogok-e azzá az iskolateremtő professzorrá válni, ami szerintem egy professzort jellemez. Tehát mindenképpen a doktori témavezetések, projektek és a kutatáshoz való források előteremtése a kihívások számomra, ezt folyamatosan meg kell tudjam majd ugrani. Nem titkolt vágy az intézményünknél a saját doktori iskola elindítása, abban is szeretnék szerepet vállalni.
– Hogy érzed, hátráltatta valamikor a pályádat az, hogy nő vagy?
– A tanszékünkön nőies a csapat, a tanszékvezetők is gyakran nők voltak, úgyhogy nem nagyon mondhatom azt, hogy ezt éreztem volna valaha. Az egyetemi előrehaladásban sem éreztem semmiféle akadályát ennek. Úgy vélem,
nehézséget az tud okozni, hogy egy nőnek sokkal több társadalmi elvárásnak kell megfelelnie, és így kevesebb idő marad a munkára. Az is igaz, hogy mindig oda mentem, ahol ez a viszonyulás inkább pozitív volt. Mert akár az, hogy magyar vagy Romániában, ez is lehet egy kettős mérce alapja, és én román közösségben, románul végeztem az egyetemet, de a román kollégák, tanárok mindig csak azt társították hozzám vagy más magyarokhoz, hogy
nagyobb a tűrőképességünk, többet vagyunk hajlandóak dolgozni, megbízhatóbbak vagyunk. És ugyanezt éreztem mindig, nőként is inkább azt látták, hogy szakmailag teljesítettem, megtettem a részem, és a szakembert látták bennem.
Voltak nagy, országos rendezvények, ott szembesültem azzal, milyen kevesen vannak női rektorok, rektorhelyettesek. Sokat gondolkodtam ezen, hogy egyáltalán ez miért van. Azt látom, hogy a tanszékvezetés az a vezetői pozíció, amit még a nők bevállalnak. Ritkán látunk így az akadémiai, felsőoktatási porondon magasabb pozícióban nőket.
– Mit gondolsz, ez miért van?
– Lehet, azért is, mert ezt látják a társadalomban, és nem merik elhinni a nők, hogy képesek erre. Holott azt gondolom, hogy egy csoport, egy vezetői testület akkor tud igazán jól működni, ha van benne diverzitás, ha megjelenik másfajta látószög is. És amúgy is a női empátia, az a fajta emberközpontúság, amit képviselnek többnyire a nők, egy eredményes vezetői csoportnak csak a hasznára válhat.
– Mit tanácsolnál a fiatal lányoknak, akik – hozzád hasonlóan – egyetemista korukban beleszeretnek a kutatásba, de kicsit ijesztőnek tűnik a tudományos pálya?
– Próbálják ki. Hogy tudják, lássák, melyik része az, ami nekik tetszik, merre induljanak el. És tudatosítsák, hogy miért akarják ezt. Ezt próbálom a diákjaimnak is mutatni, betekintést adni, hogy lássanak lehetőségeket, pályaopciókat. Hogy mit jelent egy konferencia? Nemcsak kirándulás, vagy szinte egyáltalán nem azt. Mit jelent egy kutatási folyamat, publikálás, sikertelenségek. Hogy ezt láthassák, és úgy tudjanak dönteni. Mert mindenki nem tud és nem is kell egyetemi oktató legyen, vagy kutatóintézetben kutató legyen. A tudományos kutatási tapasztalat lehetőségeket adhat, egy ablak lehet a tudományos világra, de lehet, csak egy lépcső a további munkához, karrierhez.
