– Mivel foglalkozol?
– Biológusként a hangyák viselkedését kutatom, arra vagyok kíváncsi, hogy a különböző paraziták hogyan befolyásolják a hangyáknak a viselkedését, és hogy ez a fegyverkezési verseny hogyan alakul a paraziták és a hangyák között. Például a parazita hogyan módosítja a hangyák viselkedését, és a hangyák hogyan próbálnak úgymond védekezni a paraziták ellen, milyen védekezési mechanizmusokat találnak arra, hogy legyőzzék a paraziták terjedését.
– Valószínű, hogy már az ökológia szakot sem volt könnyű elmagyaráznod, no de aztán a hangyák megismerésének vágyához mit szólt a családod, környezeted?
– Érdekes, engem gyerekkoromban különösebben nem érdekeltek az állatok vagy a rovarok. Falun nőttem fel, az állatok az életünk részei voltak, de nem foglalkoztam velük különösképpen. Inkább mindig a könyveket bújtam. Ezért is középiskolában nyelvosztályba jártam,
És ma is örülök ennek a döntésemnek. De nem volt könnyű elmagyarázni, ma sem az. Ezt az életformát az érti a legjobban, aki ebben van, aki tudja, mit jelent egy sikeres pályázat egy kutatói ösztöndíjra, aki átlátja, milyen versengő ez a nemzetközi mezőny.
– Hogyan lesz egy gyergyói tizennyolc éves lány hangyakutató?
– Nem is kutatási témát, hanem kutatási témavezetőt választottam. Első évben Markó Bálint oktatta a gerinctelen állatok tárgyat, és akkor lenyűgözött engem a személyisége. Minden óráján ott voltam, és valósággal imádtam azt, ahogy előadást tartott. Azt az elhivatottságot, azt a rajongást. És ő hangyakutató volt.
– Így ő ültette a hangyát a füledbe?
– Így van! Szerintem nagyon fontos az hogy az iskolában már kisgyermek korban olyan pedagógusok tanítsanak, akik tényleg képesek elkápráztatni, felkelteni valami iránt az érdeklődést, akik hatni tudnak a gyermek fejlődésére, és meghatározói lesznek annak, hogy te ki leszel majd a későbbiekben. Én ugyanezt éreztem akkor a legelső előadáson. Abban a pillanatban tudtam, hogy nála akarom írni a szakdolgozatom, vele szeretnék dolgozni. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ez sikerült is. Kiváló csapatba is kerültem ezáltal, olyanokkal tudtam együtt menni terepre, akik motiváltak engem, minden percét élveztem a kutatásnak. Olyan emberek vettek körül, akitől csak tanulhattam, és ez nagyon jó, inspiratív közeg volt. Úgyhogy ez nagyon sokat jelentett nekem, motivált arra, hogy képes legyek befejezni a tanulmányaimat, mert nem kis kihívás volt számomra idegen nyelv osztályból szerves kémiát, biológiát tanulni, sikeresen vizsgázni.
– Szerinted miért érdemes a hangyákkal foglalkozni?
– Nagyon jól szervezett társadalmuk van, és nagyon jól tudnak védekezni különböző betegségek esetén. Például elkülönítik a beteg egyedeket, az elpusztult egyedeket a hangya temetőbe viszik, ami a fészken kívüli hely. Megpróbálják megelőzni a különböző betegségek terjedését, tisztogatják egymást, tisztogatják önmagukat, egy nagyon tiszta társaság. Van náluk szociális immunitás, ami azt jelenti, hogy
A legújabb kutatási eredményem erre is fókuszált. Van egy generalista gomba, ami több száz különböző rovarfajt képes megfertőzni, köztük a hangyákat is. A hangyák e gombafertőzés esetén néhány napon belül elpusztulnak. Kutatásunk során azt vizsgáltuk, hogy a tápláléknak milyen szerepe van egy ilyen gazda-parazita kapcsolatban. Vajon, ha a hangyák megbetegszenek, másképp táplálkoznak-e? És igen, a beteg hangyák egy teljesen más típusú táplálékot választanak egészséges társaikhoz képest. Tehát úgy tűnik, hogy a hangyák kollektíven próbálják gyógyítani önmagukat és a fészektársakat is.
– Mikor volt az a pont, amikor már nemcsak diplomát akartál, hanem szerettél volna hosszú távon tudományos pályát?
– Ez nem volt egy ilyen tudatos, eldöntött dolog, ez egy láncreakciónak az eredménye. Egyik dolog követte a másikat. Konferenciákra jártam, ahol találkozhattam különböző kutatókkal. Mindig nagyon örültem, ha terepre kellett menni, különböző projektekben vettem részt. És ez nagyon motiváló volt. Az alapképzés után nyilván szerettem volna mesterizni, de csak később jött az, hogy doktorálni is szeretnék. És akkor szerintem itt volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy én biza’, kutató szeretnék lenni. Sokat segített, hogy már diákként láttam magam előtt nagyon jó példákat, voltak női tanáraim az egyetemen, akik példáján keresztül elhittem, hogy én is képes lehetek a kutatói életpálya megvalósítására.
– Voltak aggályaid, félelmeid a tudományos pálya kapcsán?
– Akkor, fiatal fejjel sok mindenbe nem láttam bele, vagy nem tudtam, pontosan hogyan is működik a „kutatósdi”, így nem is nagyon volt semmi ijesztő. Utazni akartam, terepkutatásokra járni, kutatókkal ismerkedni, nem gondoltam bele, hogy ez akkor mit is jelent. És mit jelent majd nőként nekem. Akkor csak a szép oldalát láttam mindennek. Mindenképp szerettem volna külföldre menni, kipróbálni magam, úgyhogy két év kolozsvári kutatói státusz után Franciaországba mentem. A témavezetőm is támogatott. Ez 27 évesen nem volt ijesztő, inkább szakmai kihívást, izgalmat, tapasztalatszerzési lehetőséget és személyes kalandot jelentett.
– És most? Miután már nyolc éve kutatóként dolgozol?
– Talán a nehézségeket akkor éreztem meg először, amikor szinte évről évre kellett „harcoljak”, hogy munkám legyen, hogy pályázatokat nyerjek. Kolozsváron kilenc évet éltem. Alapszak, mesteri, doktori, majd két évig kutatói asszisztensként dolgoztam. Utána pedig Franciaországban mentem, Toulouse-ba, ahol két évet töltöttem posztdoktori kutatóként. Onnan Németországba, két évre, most meg Lengyelországban töltöm a második kutatói évem utolsó heteit.
Ami nehezíti ezt a kutatói pályát, az alapvetően ez, hogy nagyon nehéz végleges helyet találni, egy csodával ér fel egy kutatóintézetben állást szerezni, többnyire csak kutatási szerződések vannak, rövid időre. Ez a kutatói pálya ilyen szempontból nagyon emberpróbáló. Az elmúlt hat évben kétévente váltottam országot, ami azt jelenti, hogy a nyelvi és kulturális közeggel való ismerkedés, a munkatársakkal, munkahellyel való kapcsolat kialakítását állandóan újra kell kezdeni. No meg persze, kell hozni azokat a szakmai eredményeket, amelyek miatt neked ítélték oda a pályázatot: kutatás, konferenciák, publikálás. Ezzel nagyon gyorsan eltelik az a két év, és ott kell hagyni mindent. Ugyanakkor nehéz a barátoknak és munkatársaknak is, ugyanolyan csalódás, mint neked, hogy továbblépsz.
– És te ezt már többször is átélted…
– Igen. És ami nemcsak emberileg, de szakmailag is nehéz, hogy igazából a két évből alig egy év, ami „rendes” év. Az első félév elmegy az adminisztrációval, be kell szerezni a szükséges eszközöket a vizsgálatokhoz, ami nagy kihívás. Aztán belerázódik az ember lassan, belekezd a kutatásba, ami megint kihívás, mert diákokat kell toborozni, megtalálni a tökéletes terephelyszínt stb.
Aztán már másfél év eltelt, közben pedig már lesni kell, hogy hová is tudnál ismét pályázni, és már el kell kezdeni tervezni a következő lépcsőt. Az utolsó fél év ezzel telik el. Nem könnyű. És nyilván felmerül: ilyen életforma mellett hogyan lehet családot alapítani, gyermeket vállalni? Hogy majd őt is cipeljem a hátamon, és kétévente más-más országba, bizonytalan helyzetekbe belerángassam?
