– Aki nem ismer, annak mit mondanál el elsőként magadról?
– Orvos vagyok, és az orvoslásban a patológiát választottam. Emellett egyetemi oktató, aki szintén patológiát oktat. Annak ellenére, hogy komplexitásából adódóan nehéz tantárgy, mégis szeretik a diákok, mert a közhiedelemmel ellentétben, a patológia nem csak a halállal foglalkozik. A patológus feladata elsősorban a szövetminták vizsgálata során a betegségek diagnózisának a meghatározása, és éppen ezért egy olyan tevékenység, ami a nőknek tökéletesen megfelel.
– Nőknek? Tényleg?
– Igen, mert sok kutakodást, nagy asszociációs képességet és fantáziát is igényel, és erre, mi, nők, úgy gondolom, alkalmasak vagyunk. Maga a folyamat önmagában nem látványos ugyan, de utólag meghozza a gyümölcsét.
Az sem elhanyagolható, hogy nincs állandó éjjeli ügyelet, ami a családtervezés szempontjából nagy előny.
Ugyanakkor, a sebészeti ágaktól eltérően, ahol nagy állóképességgel kell rendelkezni, és ezzel párhuzamosan gyorsan kell dönteni, itt lehetőség és idő van a gondolkodásra, a csapatmunkára és az interdiszciplináris döntéshozatalra. Azt is mondhatnám, hogy szocializációra is ösztönöz. Az individualitás a patológusok körében elenyésző jelenség. Az utóbbi évtizedben a szakmában úgymond tapasztalható egy enyhe „elnőiesedés”, egyre több végzős kolléganőnk választja ezt a szakmát.
– Hogy választja egy fiatal orvostanhallgató vagy friss diplomás orvosnő a patológiát? Veled hogyan történt?
– Hogy őszinte legyek, én úgy érzem, hogy nem én választottam, hanem a patológia választott engem. Már egyetemista koromban éreztem a vonzalmat. Kicsit szerelem volt első látásra, inkább hallásra, holott akkor még fogalmam sem volt, hogy teljes egészében mit is jelent ez a szakág. De egy pillanatig sem bántam meg, hogy belevágtam. Több mint huszonöt év távlatából nézve,
egyre jobban meg vagyok győződve, hogy másra nem is lennék alkalmas.
Persze, amikor eldöntöttem, hogy orvos leszek, valamikor nagyon rég, talán még középiskolás koromban vagy azelőtt, nem gondolkodtam szakterületben. Mindig éreztem egy affinitást a beteg emberek panaszainak enyhítése iránt. Nem szeretnék szerénytelennek tűnni, de úgy gondolom, erős az empátiás készségem, ezzel az adottsággal születtem. Szívesen tekintettem a fehér köpenyre, nem féltem az orvosoktól (kivétel volt a fogorvos), és alig vártam, hogy felvételizhessek, bár utólag bebizonyosodott, hogy nem is olyan könnyű az adott feltételeket teljesíteni.
– Marosvásárhelyen nőttél fel, itt tanultál, majd itt tanítottál-tanítasz, kutatsz, és neveled a jövő nemzedék orvosait.
– Igen, az egyetemi éveim nem jelentették a családtól való elszakadást, de ugyanúgy, mint a legtöbbünk számára, a legszebb időszakát képezték a fiatalkoromnak. Kiváló oktatók segítettek az orvoslás tudományában való eligazodásomban, jó közösség volt az évfolyamunk (mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy évente találkozót szervezünk), és az egyetemi évek alatt lettem feleség, édesanya, majd a szakosodás után oktató is.
– A szakterület-választásodkor meglepődött a környezeted?
– Igen, határozottan, még a férjem is, aki már gyakorló orvos volt a választásom pillanatában, de leginkább az édesapám. Utólag azonban mindketten validálták a döntésemet. Mivel többnyire laboratóriumi munka, ezért nem volt nagy a kereslet a patológia iránt, a ‘90-es években inkább háttérszakmának számított. Sokakat az is távol tartott, hogy
a patológusnak nincs közvetlen kapcsolata a páciensekkel, akik közül még most is kevesen tudják, mekkora szerepet játszunk a gyógyulásukban, kezelésükben.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a patológus nem kommunikatív, vagy nem tud az emberekkel bánni, az emberekkel beszélgetni. Mi „képekben” gondolkodunk, ezért talán sokszor még jobban ismerjük a pácienst, mint maga a kezelőorvosa, mert mi látjuk a páciensünk sejtjeit és szöveteit, a bennük lezajló kórfolyamatokat és ezek lehetséges következményeit.
– Hogyan képzeljük el mi, laikusok, mit kell tudni ahhoz, hogy valaki jó patológus legyen?
– Majdnem mindent (enyhe túlzással). A mentorom Jung János tanár úr úgy indított útra bennünket a szakmába, hogy patológus az első negyven évben tanul. És valóban, minden nap tanulunk valamit, mert nagy a kihívás a többi szakterület részéről. Együtt kell haladnunk a molekuláris biológiával, az onkológiával, a biológiai gyógyszerek fejlődésével, a mesterséges intelligencia adta lehetőségekkel, és nem utolsó sorban a nemzetközi útmutatásokkal. Mivel a mai orvostudomány olyan nemzetközi standard mutatók alapján működik, ahol minden betegségnek külön ajánlás jut, ez lehetővé teszi, hogy mi, patológusok is szakosodjunk, és az általános ismereteink mellett egy-két szerv/szervrendszer patológiájával foglalkozzunk.
– Miként érkezett meg az egyetemi oktatói munka a patológia mellé?
– A sikeres szakvizsga után felmerült a kérdés, hogy hogyan tovább? Nehéz periódus volt, mert két kisgyermek nevelése közben szakvizsgáztam. Szerencsének is mondhatom, vagy Gondviselésnek, de a Patológia Tanszéken két gyakornokra volt szükség, ezért az egyik állást megpályáztam. Az oktatás egyáltalán nem volt idegen tőlem, hiszen pedagógus családból származom, és annak ellenére, hogy nem lebegett soha vágyálomként előttem a tanári pálya, ez a kombináció nekem nagyon bejött. A következő évben megkaptam a félállású klinikai integrálást is, ettől a pillanattól a diagnosztika és ennek oktatása kéz a kézben haladt. Hogy mit szeretek jobban, oktatni-e vagy az orvoslást, erre választ nem tudok adni. Vallom, hogy a tudást a tapasztalat validálja, ezért a két feladat egymásra kölcsönhatást gyakorol. Szeretek oktatni, és az a feladatkör, amivel nap mint nap meg kellett birkózni, ahogy lépésről lépésre haladtam a gyakornokságtól a docensi beosztásig, egyre szélesedett, minőségében és mennyiségében változott.
Dinamikus időket élünk, pihenni, lefeküdni nem lehet. A generációváltások állandó kihívást jelentenek, amihez alkalmazkodni kell.
A szemléletváltás sokszor nem könnyű, a ma fiatal nemzedékének információs lehetőségei, életstílusa, tanulási szokása, gondolkodásmódja állandó pedagógiai módszerfejlesztésre/váltásra ösztönöz. Megtalálni a közös hangot, átadni a tudásunk javát hibáink nélkül, bizalmat ébreszteni egy más alapokra támaszkodó generációban, sokszor kihívás. Kulcsa a nyitottság, az önzetlenség, mert a szakmánk nem titok. Az elzárkózás a mindennemű újítás elől elvágja a hozzájuk vezető utat.
– Az oktatás mellett ugye elvárás a kutatás is, abból is kiveszed a részed...
– Igen, ez a szakmámmal, valamint az oktatással együtt jár, a tudást kamatoztatja. Oktatni az tud jól, aki ismeri a gyakorlatból azt, amit oktat, azt kutatja is, és akkor tud igazán jó előadásokat tartani, ha a saját tudásából és eredményeiből táplálkozik. A tudás tapasztalat nélkül nem elegendő a szakmai kiteljesedéshez. Az oktatással ellentétben, a kutatás csapatmunka, ahol tökéletes összhangnak kell uralkodnia a tagok között. Jó csapattal dolgozom, ahol a kutatási témákat közösen beszéljük meg, mindenkinek az ötlete számít, természetesen az anyagi feltételek függvényében. A Phd hallgatók állandó csapattagok, eredményeinkkel támogatjuk őket. A mai világban az individualista szemléletmód vagy tudományos tevékenység már nem életképes.
– Mit emelnél ki a kutatási eredmények közül?
– Köztudott, hogy a szív és érrendszeri betegségek terén sem itthon, sem világviszonylatban nem állunk jól, az utóbbi években elég sok időt szenteltünk az ateroszklerózis kutatására, próbáltunk olyan ok-okozati összefüggéseket találni, ami teret nyitna egy célzott terápiának, de kutattuk az immunrendszer szerepét a kísérletesen indukált stroke evolúciójában, a veseelégtelen betegek dialízis okozta szövődményeinek a kiiktatási lehetőségeit (egy pár téma a közelmúltból). Gyakorló orvosként azonban nem győzöm hangsúlyozni a prevenció szerepét ezen népbetegségek kialakulásában.
– Ebben a sok mindenben, amivel foglalkozol, mi az, ami örömöt okoz?
– Minden sikerélmény, eredmény, ami a munkámmal kapcsolatos. Legyen az egy pozitív visszajelzés az egyetem padjaiból, a rezidensek, kollégák, páciensek, vagy szakmai társaságok részéről.
Minden munkámhoz pozitívan állok, csak így tudok hatékonyan dolgozni.
Persze, hogy öröm marad-e a munka befejeztével, azt az elért eredmény nagymértékben befolyásolja. A diagnosztikus patológiában a szűkebb szakterületeim a vérképző rendszeri betegségek és a gyermekkori megbetegedések, beleértve a daganatokat is. Ezek viszonylag nehéz területei a medicinának, amely nemcsak a tudást, hanem a lelkületünket is igénybe veszi. Sokszor nemcsak szakmai, hanem a pszichikai felelősség is terheli a patológust a diagnózis szignálásakor, de mindezt bátran vállaljuk, hogy minél hamarabbi esélyt adjunk a gyógyuláshoz.
– Mikor volt legutóbb sikerélményed?
– Ha csak a szakmában gondolkozom, akkor is elmondhatom, hogy gyakorlatilag nem telik el egy nap sikerélmény nélkül, még ha gyakran az apró részletekből tevődik össze. Nézőpont kérdése, mit tekintünk sikerélménynek! Szakmámból adódóan optimista szemléletű vagyok, könnyen ráhangolódom a pozitív töltetű eseményekre, tudatosan észlelem azokat. Jó, akad nyilván kudarcélmény is, de minden nap találok valami pozitívumot a munkámban, környezetemben. Hiába van sokéves tapasztalat a hátam mögött, mégsem tudok nyugodtan aludni, amíg meg nem oldom a problémás eseteimet. Ez felgyorsítja a munkaritmusomat.
Sikerélmény a kollégák bizalma, visszajelzése, a diákok elismerése, az általam vezetett szakkör magas létszáma,
amelyben nemcsak magyar, hanem a román oktatási vonalon tanuló diákok is szép számmal jelentkeznek. Külön örömmel tölt el, amikor az ünnepnapok környékén a volt diákjaimtól kapott köszöntéseket, kedves üzeneteket, e-maileket olvasom. Sorolhatnám még tovább…
– Sikeresnek érzed magad?
– Nem is annyira sikeresnek, inkább elégedettnek. Ez egy olyan szakma, amelyben maximális alázatra van szükség a természet törvényei iránt. Az az igazság, hogy soha nem a siker utáni vágy hajtott a tevékenységeimben, de ez most tudatosodott bennem, hogy rákérdeztél. Igen, elégedett vagyok. A szakmámmal mindenképpen, a körülményekkel sokszor fenntartásaim vannak. De ez a természetes, elégedetlenség nélkül nem is lennénk fejlődőképesek.
– Mi az, ami kihívást vagy nehézséget okoz?
– Ez a felgyorsult élet, és a feladatoknak a következményes tornyosulása, a beszűkült idő. Lépést kell tartani a fejlődéssel, a szemléletváltásokkal, a megváltozott igényekkel. És a pálya nem könnyű, sok az elágazás, nagy a perifériás ellenállás, mégis haladni kell, konstans sebességgel.
Gyorsulni nem érdemes, mert az a minőség rovására megy, de a lemaradást sem szabad felvállalni.
Szerintem az időfaktor az egyik olyan tényező, amit mindenképpen szem előtt kell tartani, mert bizonyítja azt, hogy megértünk egy következő lépcsőfokhoz. Nem az impakt faktorok számítanak, jómagam soha nem álltam be a „vadászok” közé, hanem a munkánk minősége, gyakorlati jelentősége, valamint az ehhez kapcsolódó idézettség.
– Hátráltatta vagy nehezítette valaha a pályádat, a munkádat, hogy nő vagy?
– Már vártam a kérdést, mivel örökzöld kérdése a nemek közötti egyenlőség témájának. Nem mondanám, hogy hátráltatta, hanem inkább egy picit lassította. Már eleve azzal a tudattal indultam a pályán, hogy felmértem a lehetőségeimet, tudatosítva magamban, hogy nő vagyok, családot is akarok, nemcsak karriert. Ehhez az origóhoz viszonyítottam minden célkitűzést, így nem is terveztem gyors és meredek felszálló szakaszokat, ezáltal a betervezett ütemet tudtam tartani. Úgy érzem, időközönként a nemi identitásom előnyömre is vált. Mert ezekkel a kis fékekkel sok időt tudtam szánni a családom tervezésére és a gyermekek nevelésére.
A lassabb tempó abban is segített, hogy jobban el tudjak mélyedni a gondolataimban és a munkában, hogy örömszerző tevékenységeket is beiktassak az életembe,
ami megvédett a sokat említett burn-out szindrómától és a frusztráltság nyomasztó élményétől. Számomra a siker elsősorban családból születik, a családból töltődöm fel minden nap. Egymás akkumulátorai vagyunk, így érvényesül az energiamegmaradás elve, minimális veszteséggel. Természetesen ez egyénfüggő, receptet senkinek nem lehet írni a karrierépítésre. Ha az ember a magánéletében úgy érzi, hogy vágyik a családra, akkor nem szabad temporizálni az építését, a karrier árnyékába tolni. Ha az individualista szemléletünk uralja az énünket, akkor a karrierépítés lesz az elsődleges cél. Ha olyan szakmát választunk, ami hozzánk közelálló, a lelki és fizikai adottságaihoz illeszkedik, akkor gyakorlatilag szakmai szempontból már nincs különbség a férfi és nő között.
– Mit tanácsolsz azoknak a fiatal lányoknak, akik tudományos pályán gondolkodnak?
– Mindenképpen vágjanak bele! Bátran, de ne vakmerően, algoritmusokban gondolkodva és a kijelölt prioritásokat szem előtt tartva. Csatlakozzanak bátran hozzánk, legyenek állandóan a sarkunkban, hogy érezzük: van utánpótlás. Mert egy jó csapatban dolgozni érdemes, és minden erőfeszítés előbb-utóbb meghozza a sikerélményt.
NÉVJEGY:
Dr. Horváth Emőke marosvásárhelyi patológus szakorvos. Középiskolai tanulmányait az Unirea Elméleti Líceumban végezte, majd a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen tanult. Az intézményt azóta sem hagyta el: 23 éve oktatja, képezi a jövő orvos nemzedékét. Három gyermeke közül egy követi az orvosi pályán.
