– Amikor megkérdezik tőled, hogy mivel foglalkozol, mit szoktál válaszolni?
– Színházi újságírás szakon tanítok. Ez eleve köztes szakma, tehát valamennyi színháztudomány is van benne, vagy kommunikációtudomány, de nem csak a tudományokkal érintkezik, hanem a művészetekkel is – mint a színház vagy az írás. Meg szerkesztéssel, valamint aktivizmussal. A tanítás révén meg tehetséggondozással…
– Hogyan kezdtél színházi újságírással foglalkozni?
– Amikor középiskolás voltam, nem tudtam, hogy létezik színháztudomány (teatrológia) szak. Először magyar-német szakra jelentkeztem. A bölcsészkaron a folyosón vettem észre egy plakátot, amely a színháztudomány szak felvételijét népszerűsítette. A bentlakásban az egyik szobatársam ide járt, és nekem már általa is felkeltette ez a szak az érdeklődésem. Az iskolában „töményen” csak szépirodalmat tanítanak, engem viszont a többi művészet is érdekelt, a képzőművészet, a zene, a film... Középiskolában vágytam például arra, hogy tanítóképzős diák legyek, mert tőlük mindig kiszűrődtek a hangok a folyosóra, hogy zenélnek, festegettek is, stb. Magyar szakos koromban ugyanígy láttam a színiseket, hátul a bölcsészkar udvarán, ahol próbáltak. Néha kijöttek a teremből, énekeltek, vívtak, ugrabugráltak, nem úgy, mint mi, bölcsészek, akik csak ültünk, ültünk, a könyvtárban, néztük a könyveket – akkor még nem a laptopot bámultuk.
A színház magába elegyít képzőművészetet, zenét, táncot, milyen jó, gondoltam!
Kiegészítheti a magyar szakot. Így elvégeztem mindkettőt. Végül pedig inkább a színházi vonalon maradtam.
– Milyen út vezetett odáig, hogy a BBTE-n taníts? Nyílegyenes?
– Dehogy! Szerteágazó az érdeklődésem, és ha valamiről úgy érzem, hogy még nem tudok eleget róla, akkor igyekszem felfedezni – még ezt, még azt… Nem tudatosan alakult ez a pálya. Mindig az alakította, hogy számomra mi volt érdekes, tanulságos. Az első munkám tanári munka volt, magyar-német szakos tanárként dolgoztam Csíkszeredában, három évig. Amíg a véglegesítő vizsgám letettem. Utána egy kulturális havilap, a Székelyföld szerkesztője voltam, a könyvkritika és a színházi rovatot vittem sokáig. Majd következett Budapest és a doktori. Időközben elkezdődött a Kolozsvárra „ingázás”. Több mint tíz éve alapítottuk a Játéktér folyóiratot – ez egy erdélyi színházi periodika: negyedévenként jelenik meg, online is megtalálható. Gyakorlatilag a tanítás mellett tehát a szerkesztői munka is folyamatosan jelen volt az életemben, mások szövegeinek gondozása – például a diákoké: gyakran segítek nekik az első megjelenéseknél.
– Mi motivált, hogy tudományos akadémiai pályára lépj?
– Az az igazság, hogy ha úgy élhetnék, ahogy szeretnék, és semmiféle kényszer nem szorítana, folyamatosan tanulnék: egyik egyetemet végezném a másik után.
A tudomány a világ megismerésének és életünk megértésének a leghitelesebb módja.
Egyre inkább szükség van erre, mert már nagyon sok a nem hiteles leírása a világnak. Oktatói munkám során sok olyan elméletet hozok be, amely a diákok számára a mindennapi viselkedésüket is leírja, magyarázza. Ez talán segít nekik abban, hogy belássák, a tudományos cikkek sokszor vagányak, örömet okozhat az olvasásuk. Szeretem, ha humora is van egy tudósnak, de nem baj, ha nincs humora, ha okos, és megvilágít valamit, amit a tapasztalatainkból úgyis sejtünk.
– Mi a fő kutatási irányvonalad?
– Az egyes humán tudományok területén születő elméleteket szeretem a színházi térfélre becsatornázni: adaptálni az elgondolásokat. Sokszor azt érzem, hogy külön pászmákon haladnak a tudományok, és bár vagány felismerések vannak itt meg ott, kár, hogy nem tudunk egymás eredményeiről, mert a szűkebb szakmánkban is előrevivőek lehetnének.
– Ma mi okoz kihívást?
– Egyetemi oktatóként, kutatóként az az elvárás, hogy tudományos publikációink legyenek különféle külföldi lapokban, mondjuk, angol nyelven. Azt érzem, hogy amivel foglalkoztam az utóbbi időben, az erdélyi színház kortárs folyamatai, az az erdélyi olvasókat, az itteni alkotókat érdekelheti jobban. Nincs több értelme egy angliai szaklapban erről beszélni. Legalábbis számomra, aki egy közösségi térben gondolkodom. Tavaly például a Korunkban közöltem egy problémafelvető, de olvasmányos nyelven megírt cikket, és szorongtam, hogy baj-e, hogy nem tudományos. Aztán láttam, hogy a folyóirat hátlapjára az én írásomból választottak idézetet. Most meg ismét felkértek, hogy írjak. Ez kissé megnyugtat, hogy lehet, annak is van helye, amit és ahogyan én írok.
– Mi az, ami számodra örömet okoz ezen a pályán?
– A tanításban például az, ha a diákokon azt látom, hogy kíváncsiak, és ha nem veszítik el a kezdeményezőkészségüket és a kitartásukat. A színházban meg örülök, ha nagyon jót látok. Hogyha egy rendező vagy színész nem megúszós, vagyis nem a könnyebbik utat választja. És persze, ha a nézőket is figyelembe veszik. Tudod, nem csak amolyan „biodíszlet”-nek tekintik a közönség tagjait, hanem számolnak velük: nekik mit adok, őket vajon mi foglalkoztatja? Hogy egy adott város közönségének ne teljesen idegen témáról csináljak színházat, olyasmiről, aminek semmi köze az ő életükhöz.
– Mikor volt legutóbb sikerélményed?
– Nemrég jelent meg a Játéktér 2023/4-es lapszáma, két volt diákunk szerkesztette: Deák Kati és Biró Réka. A színház és az étkezés kapcsolata volt a lapszám tematikája, kitértek a színházbüfék kérdésére is. Tavaly egy másik lapszámot szerkesztettek, a kiégésről, és ennek a Játéktér-számnak a cikkeire azóta többen hivatkoznak. Minden munkájukban igényesek, példamutatóak, mindemellett kreatívak. Ilyenkor,
amikor fiataljainkat a pályán kibontakozni látom, úgy érzem, van annak értelme és hozadéka, hogy létezik Erdélyben színháztudomány szak.
– Sikeresnek érzed magad a szakmádban?
– Nem a sikerre hajtok, tudod? Inkább arra, hogy jól legyek, hogy megtaláljam a helyem. Ilyen szempontból, igen, azt kell mondanom, hogy általában olyasmiket csinálok, amiket szeretek, amik révén hasznos lehetek. Az, hogy körbevesz egy olyan közeg, amely általában hagyja, hogy tegyem a dolgom, azt hiszem, sikeres konstellációnak mondható.
– Szerinted hátráltatta a pályád az, hogy nő vagy?
– Hogyha egyedülálló nő lennék a mai napig, akkor szerintem a férfiakkal viszonylag jól fel tudnám venni a versenyt. Ha azonban családos vagy, kisgyereked van, akkor már lehet, hogy nem ugyanúgy rúgsz labdába. Hétvégén például nincs óvoda, és tudod, hogy most akkor nem fogsz tudni annyit olvasni, írni vagy szerkeszteni, mint korábban. Tehát ebben már van különbség. Például most zajlanak nálunk az egyetemi szintű választások. Nem jelentkeztem semmilyen pozícióra. Úgy érzem, hogy szeretnék tenni a szakunkért vagy a karért, szívesen vállalnék ilyen jellegű adminisztratív funkciót, ellenben belátom, hogy reálisan az időmből nem fog kitelni.
– Pedig lehet, hogy volna ötleted, bátorságod...
– Pontosan. De időm és energiám nincs. Képzeld, néhány évig működtettem egy Sör Akadémia nevű rendezvénysorozatot, aminek az volt a lényege, hogy egyetemi tanári szolgálati lakások lakóközösségében, lazán (perecezéssel, pingpongozással körítve) egy-egy estén különböző tudományterületekről beszéltünk egymásnak – ki-ki a saját ágazatáról vagy kutatásairól adott elő. Abból indultam ki, hogy erősítenünk kellene a tudományos együttműködést. Erdélyben kicsik vagyunk, kevesen vagyunk, de ha egymástól tanulunk, akkor erősebbek lehetnénk. Ezek nagyszerű szakmai és baráti eszmecserék voltak. És azt is szingliként tudtam megcsinálni! Voltak olyan szomszédok, akik nem jöttek le soha ezekre az estékre – mert már volt gyerekük. Idővel jöttem rá, hogy
ezeken az alkalmakon csak azok tudtak részt venni, akiknek vagy már nagy volt a gyerekük, vagy még nem volt.
A többiek ebből teljesen kimaradtak, mert este fürdetés van, meg fektetés… Akkor ezt nem fogtam fel, még majdnem meg is sértődtem, hogy miért nem jönnek el egyesek soha.
– Hogy érzed, vannak olyan kihívások, amelyekkel a férfiak kevésbé kell szembenézzenek vagy megbirkózzanak?
– Talán kevésbé várják tőlük, ha családjuk is van, hogy üljenek otthon. Nekik inkább elnézi a társadalom, a világ a szakmai motivációt. Bevallom, néha nekem is eszembe jut, öntudatlanul, ha egy kolléganőt látok, aki külföldön szakmázik, hogy a két gyerekével vajon ki van otthon? Aztán persze elszégyellem magam. Ez, érdekes, egy férfi esetében fele annyira jut eszünkbe, vagy egyáltalán nem. Az én szakmámban fokozottabban jelen van ez a nehezítettség, mert ugye este vannak a színházi előadások. Korábban én is szemellenzős voltam ebből a szempontból, addig ültem a színházban, és utána beszélgettem az előadásról, ameddig jólesett. De most nem tudok elmenni színházba! Hát mi van a szakmával így, hogy a gyereket kell lefektetni? Jó lenne, ha jobban oda tudnának figyelni a színházak a nézők különféle kategóriáira – a kisgyerekesekre vagy az idősekre, a középiskolásokra –, vagyis, hogy legyen néha öttől is előadás, vagy hattól, tudod? Nyolctól kezdődik egy négyórás előadás – csodálkozom, hogy hogyan is gondolták.
Ugyanez érvényes a fesztiválokra is, vagy azokra a vagány munkákra, amelyeket korábban nagyon szerettem. Amikor például zsűrizhetsz egy fesztiválon. Ott felvonul húsz előadás, és te elmondhatod, szerinted ki volt a legjobb színész, vagy melyik a legjobb rendezés. Viszont ott kell lenned egy hétig. Na, ezt kisgyerekesként nem igazán vállalod be. Vagy amikor kurátor lehetsz, egy fesztiválra válogathatsz! Elmehetsz ide-oda, nézel rengeteg jó és rossz színházi előadást, és te mondhatod meg, hogy melyik húsz legyen a fesztiválon.
Leggyakrabban ide eleve nem válogatnak be nőt, mert hát gyerekei vannak, akiknek ebédet kell adnia stb., úgysem fog tudni utazgatni.
Persze, a válogató néha kisgyermekes férfi, de senkinek nem jut eszébe, hogy ezért nem utazhat. A Színház című lapnál olvastam erről többször, nagyon jól tematizálták. Két nő például, kritikusok és szerkesztők is (Boros Kinga, Rádai Andrea) gyerekestől ment fesztiválra, és felváltva néztek eladásokat. Amíg az egyik előadást nézett és dolgozott, a másik vigyázott mindkettejük gyermekeire. Jó volt találkozni ezzel a tematizálással, hogy te anyaként a kritikusi szakmával hogyan küzdesz meg. És csak egy veled egy hajóban evező társad észleli ezt a problémát. Vagy esetleg a tágabb családod. Mert ez is újdonság: eddig saját erőmből meg tudtam birkózni minden kihívással, ezentúl a családtagjaim segítségére szorulok. Egy Játéktér-lapszámot nem tudok megszerkeszteni, egy könyvet nem tudok megírni, ha nem segítenek, nem viszik el pl. néha játszótérre a gyerekem. Egyedül nem megy. Ezt a helyzetet nem könnyű megszokni. Vagyis ami érdekes ebben: egy cuki kisgyerek nem csak önmagában fordít el a szakmától. Odafordít a tágabb családod felé is. Ami nagyon jó felismeréseket hozhat. Amiket aztán be tudhatsz ágyazni a szakmai életedbe is.
– Mit tanácsolnál a kutatói, tudományos pályát latolgató fiatal nőknek?
– Vágjanak bele, mert kiteljesedhetnek általa. Ameddig lehet, csinálni kell szerintem, mert a horizontot tágítja. Ma erre óriási szükség van, hiszen körülöttünk szinte minden folyamat a beszűkítésről szól. Az örömérzetet külön hangsúlyozom: boldoggá tesz szerintem, ha okos szöveget olvasol. És nem önmagában fontos ez az okosság, hanem amiatt, hogy amit mond a szöveg, az segít másképp látni mindent, ami neked fontos. Vagyis a tudományos felismeréseket nem csak a szakmában tudod hasznosítani, hanem a magánéletben, a legparányibb gyakorlati kérdésben is.
NÉVJEGY: Zsigmond Andrea a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban tanult, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett oklevelet magyar-német, valamint színháztudomány szakon. A Budapesti Corvinus Egyetem Társadalmi Kommunikáció Doktori Iskolájában doktorált. Irodalomkritikusként kezdte pályáját, később inkább színházi kritikákat írt, és színházi fesztiválok újságjait szerkesztette. Több évig a Székelyföld kulturális havilapnál dolgozott, a Játéktér színházi szaklap alapító szerkesztője. Családjával Kolozsváron él, egy négyéves kisfiú édesanyja.
