– Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Budapest, aztán Anglia. Nagyot léptél! Milyen út vezetett idáig?
– Én nem éreztem soha úgy, hogy hatalmas lépés vagy döntés lett volna. Szüleim szerették volna, ha Brassóban tanulok, de én mindig kicsit messzebb vágytam, így lett Kolozsvár. Aztán Budapest. Budapesten a CEU-n teljesen természetes volt az angol mint kommunikációs nyelv és a sokszínűség, nemzetköziség. Utána több helyre pályáztam, Hollandia, Olaszország, Anglia. Ez jött össze. Amerikába nem akartam menni, az nagyon messze van, egyetlen gyermek vagyok, nem akartam annyira messze kerülni a szüleimtől. Most így belegondolva, tényleg nagy lépés volt. Nem ismertem senkit. Az sem volt, ahol laknom. De amikor kiutaztam az interjúra, megfogott a kedvesség és a támogatás, amivel fogadtak. A többi kialakult. Örvendek, mert úgy érzem, jó helyen vagyok. Egy nagyon támogató közösségben dolgozom, ahol van döntési lehetőségem, beleszólhatok dolgokba, számít a véleményem, és van lehetőségem haladni.
– Hogyan lettél egyetemi oktató, tudományos kutató?
– Én mindig is kutatással szerettem volna foglalkozni. Azért jelentkeztem antropológia szakra, mert annyit tudtam az antropológusokról középiskolásként, hogy kutatnak és utaznak. És ez nekem nagyon tetszett! Aztán persze, amikor elkezdtem az egyetemet, rájöttem, hogy ez nem pont így működik. Elég sok pénzt kell pályáznod ahhoz, hogy egzotikus helyekre eljuss kutatóként, és ez egynek sikerül az ezerből. Mesteri után, 2009-ben nem sikerült kutatóként Budapesten elhelyezkednem, így kezdtem el doktori pályázatokat keresni, és pont akkor volt egy kutatói állás, doktori ösztöndíjjal meghirdetve a Leicesteri Egyetemen.
Négy évig a doktorimmal foglalkoztam, hetente egy napot kutatói feladataim voltak, mások kutatási projektjein. Utána egy tudományos munkatárs állást pályáztam meg, és azt csináltam három évig.
Ez alatt született a nagyobbik fiam, akkor jelentkeztem egyetemi adjunktusi állásra, ami azzal járt, hogy tanítanom is kellett. Azóta itt tanítok, kutatok, és három éve adminisztrációs ügyeket is intézek, amelyek elég sok időt elvesznek. Nem is gondolkoztam azon, hogy mást csináljak vagy máshol dolgozzak. Nagyon szeretem a munkámat, a munkatársaimat, és boldog vagyok itt. Ha változásra vagy új kihívásokra van szükségem, akkor számos lehetőség áll előttem, kutatási, oktatási területen vagy akár adminisztrációban.
– Mi a fő kutatási területed?
– Elsőéves koromtól az ifjúságszociológia érdekelt, ezzel foglalkoztam. Az elején ez nagyon ifjúságcentrikus volt, a mesterin már ifjúság és oktatásra tevődött a fókusz, a doktorit pedig egy átmenet-kutatásnak mondanám, a felsőoktatás és munkaerőpiac közötti átmeneti időszak sajátosságainak vizsgálata. Egyik kollégámmal létrehoztuk és irányítjuk az Oktatási és Munkahelyi Átmenetek Kutatócsoportot az egyetemen.
– Mi volt az elsődleges motiváció ahhoz, hogy tudományos pályára lépj?
– A tudományos pálya kicsit a szerencsés véletlenek és fontos kulcsszemélyek „szövődményének” eredménye. A kutatás mindig is megfogott. És szerintem azért, mert a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar szociológia szakán mindig is nagy hangsúlyt fektettek a kutatásra. Megvolt az a kutatói közösség, amely mindig bevonta a diákokat is a kutatásokba. Már első év végén Gyergyóban „rendes” kutatásban vehettünk részt. És mindig úgy éreztem, hogy nincs egy hierarchia, hogy én vagyok a híres kutató, te vagy a zöldfülű alapképzéses diák, te még nem kutathatsz, egyszer tanuld meg elméletben, hogyan kell, és majd utána. Ez egy hatalmas különbség.
Itt, Angliában csak harmadévesek végeznek tudományos kutatást önállóan, miközben otthon egyből bedobtak a mélyvízbe, és nagyon jó volt, mert úgy tanultuk meg.
A kutatás mindig ott volt, tudtam, hogy egy olyan valami, amivel szeretnék foglalkozni. A kolozsvári szociológia tanszék oktatóinak köszönhetem, hogy megszerettem a kutatói tevékenységet, mivel lehetőséget biztosítottak arra, hogy a Max Weber Szakkollégium keretén belül diákként saját projekteket találjunk ki és menedzseljünk le. Ez a támogatás és a lehetőség, hogy korán felelősséget vállaljak, úgy érzem, elindította az egész karrierem.
– Volt, ami kicsit ijesztő, aggasztó az akadémiai pályát tekintve?
– Nem igazán féltem. Vagy nem gondoltam bele, hogy kellene félnem. Az, hogy akadémiai pálya, az nem volt előttem, a tanításról úgy gondoltam, hogy az nem menne nekem, abban nem lennék jó. De aztán belevágtam. Mint kiderült, igazából azt is nagyon szeretem csinálni, ezen a mai napig nevetnek a kollégáim, akik tudták, mennyire tanítás-ellenes voltam.
– Mi az, ami örömöt okoz számodra ezen a pályán? Mikor, miben, minek köszönhetően érezted magad sikeresnek?
– Az, ha segíthetek. Ha a munkámnak köszönhetően valakinek segítek, közvetlenül vagy közvetve.
Ez az, amiért megéri adminisztrációval foglalkozni, és hosszú órákat gyűlésekben ülni. Mert tudom, hogy tudok változtatni valakinek az életén, és jobbá tudom tenni azt azzal, amit mondok vagy csinálok.
Ez a kutatásra és a tanításra is ugyanannyira érvényes. Kutatásmódszertant tanítok, és nagyon sokat mesélek a diákjaimnak a különböző kutatásokról, amelyekben részt vettem, hogy értsék meg, nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogy eltervezzük. Kutatni nagyon gyakran azt jelenti, hogy reagálni kell egy nem tervezett eseményre vagy mondatra, és minden attól függ, hogy ezt miként tudjuk menedzselni. A legnagyobb elégtétel számomra az, amikor hallom, hogy a diákjaim hogyan tudták az ilyen előre meg nem tervezett eseményeket megoldani, és sikeresen lebonyolítani a disszertációs kutatásukat.
A kutatásban ugyanakkor még fontos az is számomra, hogy olyan dolgokat kutassak, amelyek hatással vannak az emberek életére. Nagy hangsúlyt fektetnek az utóbbi években Angliában a kutatás társadalmi hasznára, és szerintem is fontos. Nem jelenti azt, hogy minden kutatás társadalmilag hasznos kell legyen, de ha az, akkor fontos, hogy az eredményeinkről való hír ne csak szakmai folyóiratokban jelenjen meg, hanem eljusson a megfelelő helyekre, hogy közpolitikai és gyakorlatbeli változást is el lehessen érni.
Plugor Réka
– Mikor volt legutóbb sikerélményed?
– Minden nap van valami, ami sikeres, és aminek örülni tudok a munkámban. Ma például egész sokan voltak a tanszéki kávéreggelen, amit én szervezek, és nagyon jó beszélgetés alakult ki.
– Jelenleg mi jelent kihívást számodra?
– Nagy kihívás helytállni mindenféle szempontból. Anya vagy, társ vagy, tanítasz, kutatsz, adminisztrálsz, ezek mellett még sok más is van, mint például gyerek vagy unoka, barát, rokon stb. és még a hobbikról és egyebekről nem is beszéltem. Startból van öt különböző szereped, amelyek közül mindenikben kell teljesítened. Ezeket persze, lehet mozgatni, mint valami bábukat, hogy melyik van feljebb, lejjebb bizonyos időszakokban, de folyamatosan mozgásban kell tartanod ezeket a szerepeket, ahhoz, hogy effektív tudjál előrehaladni mindenikben. Próbálom azt csinálni, hogy ne érezzek bűntudatot, ha az egyik épp feljebb van a másiknál, de nagyon nehéz ezeket egyensúlyozni. Ez nagy kihívás, és olyan dolog, amivel minden nap, vagy minden héten próbálkozom.
– Hátráltatta-e a pályádat az, hogy nő vagy?
– Nem tudom azt mondani, hogy hátráltatta volna a pályámat az, hogy nő vagyok, vagy akár az, hogy erdélyi magyar. Úgy érzem, hogy nagyon szerencsés voltam, mert a szüleim, a párom, a barátaim mindig támogatták minden lépésemet, még akkor is, amikor nem értettek egyet a döntésemmel. Ezek mellett
mindenhol, ahol tanultam és dolgoztam, voltak sikeres női példaképek, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg én valamit nem tehetek meg, vagy nem érdemlek meg. Szerintem ez a támogatás és biztatás nagyon sokat számít mindenki életében,
és kutatásaim az etnikai kisebbségi diákok körében is ugyanezt erősítik meg. Vezetőként is nagyon igyekszem ezt szem előtt tartani. A gyermekvállalás és az anyaság egy nagy falat a nőknek. De engem ez nem hátráltatott a pályámon, nem akadályozott. Négyéves a kisebbik gyerekünk, idén mentem el először egyedül négynapos szakmai útra. Eddig, ha mentünk, mindig együtt mentünk. Itt a GYES hat hónap, ami alatt szinte a teljes fizetésed kapod, utána drasztikusan csökken. És emiatt mindkét gyerekem féléves volt, amikor visszamentem dolgozni. De itt is nagyon sokat számított, hogy akadémiai pályán dolgozom. Rengeteg megértést tapasztaltam. Első évben nem kellett tanítanom, egyéb feladatokat kaptam. A párom be tudta hozni a picit, meg tudtam szoptatni, mert van saját irodám. Ha haza kellett mennem, otthonról is tudtam dolgozni. Tehát éreztem azt a rugalmasságot és támogatást a munkahelyemről, hogy meg tudom csinálni, hogy egy hathónapos kisbabával visszamentem teljes munkaidőbe dolgozni. És mellette anya is lehettem százszázalékosan. Sőt,
most úgy érzem, hogy sokkal eredményesebben, koncentráltabban dolgozom, mert bennem van, hogy 10-14 óra között dolgozom, mert utána anya vagyok, délután nem tudok és nem akarok már dolgozni, csak majd későeste, miután a gyerekek alszanak.
A családunk több ezer kilométerre lakik tőlünk, így nincs segítségünk, nincsenek nagyszülők, rokonok, akikhez a gyermekeket átviszem egy fél órára, vagy aki néha el tudja hozni őket az iskolából. Magunkra számíthatunk, és ezt csak azért tudjuk menedzselni a párommal, mert mindketten flexibilis munkaidővel rendelkezünk.
– Hogy érzed, vannak olyan kihívások, amelyekkel a férfiak kevésbé kell megbirkózzanak?
– Én azt látom, hogy a férfiak könnyebben meg tudják azt oldani, hogy valamire nem fektetnek akkora hangsúlyt. Sokkal szigorúbbak tudnak lenni abban, hogy például nekem ez az idő kutatói idő, én ezalatt emailekre nem válaszolok, diákokkal nem konzultálok, nem csinálok semmi mást. Minden bizonnyal ez nem teljesen általános, de a környezetemben azt látom, hogy
nőként ez nagyobb kihívás, hogy fejben és időben is csak egy dologra koncentráljunk, és lelkiismeretfurdalás nélkül ne foglalkozzunk egyébbel.
Vannak nők is, akik jobban tudják ezt csinálni, de a férfiak körében gyakoribbnak látom azt, hogy külön tudják választani a dolgokat. És ha egyvalamire jobban fókuszálsz, az jobban fog menni.
– Mit tanácsolnál azoknak a fiatal nőknek, lányoknak, akik fontolgatják a tudományos pályát?
– Abszolút javasolni tudom, a diákjaimat is támogatom ebben. Főként nőknek szerintem nagyon ideális. Ad egy flexibilitást. És vannak olyan közegek – mint az enyém is –, amelyek nagyon támogatóak. Egy tudományos pálya abszolút egy olyan közeg, ahogy jobban össze tudod hangolni az életed mindenféle feladatait. És a tudományos pálya sokrétű, sokirányú, és gyakorlatilag te tudod alakítani arra, amerre te szeretnéd, és amerre visz az érdeklődésed. Minden nap más, és szabadon döntesz, hogy mit, mikor és hogyan csinálj meg. Persze vannak korlátok, mert az órákat órarend szerint meg kell tartani, és a gyűléseken is részt kell venni, de azt, hogy mikor készülsz fel az óráidra, vagy mikor tartod a konzultációs órádat a diákjaiddal, vagy mikor kutatsz és mikor mész el konferenciákra, szabadon választhatod. Szerintem azonban
a legfontosabb, hogy olyant válassz fiatalon, amiért fel akarsz kelni az ágyból, és amiért ki akarsz menni az ajtón minden reggel.
Ha szereted, és érzed, hogy értelme van a munkádnak, akkor jól választottál. Az lenne a tanácsom, hogy minél több emberrel beszélgessenek el iskolásként, hogy mi a jó, és mi a nem jó a szakmájukban, és akkor könnyebben el tudják dönteni, hogy nekik mi a szimpatikus és a fontos. Ha meg érzed, hogy változásra van szükséged, akkor se torpanj meg. Minden változásban lehetőség van valami jóra. Ha össze kellene fogaljam, hogy milyen fő jellemzői vannak az én munkámnak, akkor azt mondanám, hogy flexibilis, változatos, érdekes, inspiráló, tele kihívásokkal és lehetőségekkel.
Fotó: Plugor Réka archívuma
korábban írtuk
Hány nő kap Nobel-díjat? És miért van ennyivel kevesebb női díjazott?
1901-ben osztották ki először az Alfred Nobel által alapított elismerést, azóta 954 személy kapott Nobel-díjat. Ebből mindössze 65 nő. Eleinte öt kategória létezett, ma már hat: fizika, kémia, orvosi és élettani, irodalom, béke és közgazdaságtan. A csaknem ezer díjazott többsége férfi, és legtöbben az Amerikai Egyesült Államok állampolgárai. Közülük nagyon sokan - akárcsak az első magyar női Nobel-díjasunk, Karikó Katalin is - ebben az országban élt és tevékenykedett a díj odaítélésekor, annak ellenére,
