– Édesapád, Macalik Ernő ismert biológus, gyógynövényszakértő. Törvényszerű volt, hogy biológus leszel?
– Nem törvényszerű, az öcsém építész, de úgy nőttünk fel, hogy a természetjárás a mindennapok része volt. Édesapám kolozsvári, az egyetem után Csíkkarcfalvára került tanárként. Minket is vitt magával mindenhova, az óráira is, de rengeteg kirándulást is szervezett. Láttam tanítani, sokat voltam vele kirándulni. Kilenc-tízéves koromban elkezdett gyógynövényekkel foglalkozni, és nekünk is kellett gyűjteni, forgatni, szállítani, tasakolni. Nem volt törvényszerűség, elvárás sem a részéről, de megszerettem. Pályaválasztás előtt gyógyszerész akartam lenni.
– Miért épp gyógyszerész?
– Csíkkarcfalván születtem, de óvodába, iskolába Kolozsváron jártam. Kétlaki életet éltünk, a vakációkat ott töltöttük. Karcfalván volt egy jó gyógyszertár, Zágoni Elemér gyógyszerész doktorált is, saját készítményei voltak. Pici koromtól bejártam oda, különböző feladatokat kaptam, nagyon élveztem, az volt az álmom, hogy gyógyszerész leszek. Kolozsváron az akkori 3-as számú matematika-fizika iskolába (Báthory Líceum) jártam, mert a természettudományi iskola messze volt. 11. osztályban aztán el kellett dönteni, hogyan tovább? Ez az átkos időkben, 1987-ben volt, amikor gyógyszerből is nagy hiány volt. Elképzeltem, ahogy gyógyszerészként állok a pultnál, és minden kérdésre azt mondom: nu avem. Ennek hatására döntöttem: mégsem leszek gyógyszerész.
– Emiatt váltottál biológiára?
– Igen, úgy éreztem, gyógyszerészként egyszerű eladó lennék, aki nem tud segíteni, hisz ha nincs alapanyag, kikavarni sem tudod a készítményeket. Azt mondtam: ezt nem akarom, és elengedtem az álmom. Magától értetődően a biológia volt a következő választás, akkor csak román tagozat volt, 8–11-en voltunk egy helyre, elsőre nem is sikerült bejutni. Kiestem, de lett egy szép évem: 1990 volt, már lehetett utazni, külföldre is. Miközben keményen tanultam, sokat kirándultam. 1991-ben bejutottam, a 60 diákból 9-en voltunk magyarok. Akkor kezdett el szerveződni a magyar tagozat.
– A növényökológia és a vizes élőhelyek a szakterületed. Miért éppen ezek?
– Minden lenyűgöz, ami él és mozog, de főként a terepbiológia érdekel, kint lenni, minél többet látni, tapasztalni. A növények mindig vonzottak, így bár az ökológia tanszékre kerültem, növényökológiával foglalkoztam. Sárkány Kiss Endre kollégánk a folyóvizeket járta egy kutatócsapattal, amelybe már diákként bekerültem, hat évig része voltam. Így a vízi és mocsári növények felé fordultam, és Debrecenben beiratkoztam a hidrobiológiai doktori iskolába.
– Sok alaptantárgyat is tanítasz, biológiát, ökológiát...
– Oktatóként 1995-ben kerültem az egyetemre, amikor hirtelen létrejött az ökológia szak, és lett egy csomó hangzatos tárgy a külföldi egyetemek tanrendjéből. A 26 év alatt mintegy húsz tárgyat oktattam. Rettenetesen nehéz volt, szakirodalom is alig volt, az internet sem volt hozzáférhető. Debrecenbe jártam doktorizni, ott több mindent össze tudtam szedni, de sok időt igényelt az órákra való felkészülés. Nem azt tanítottam, amit kutattam, de nem is kutathattam annyit, amennyit szerettem volna. Sok mindenbe betekintést nyertem, de elmélyülni semmiben sem tudtam. De ez is lehet előny, élvezem, hogy innen is, onnan is van tudásom, átlátok rendszereket, és adott területen el is tudnék mélyülni.
– Melyik lenne ez a terület?
– Van bennem egy kettősség: kell az állandóság, ami végigkísér az életem során, de szeretem a kihívásokat is. Megvannak az alapértékek, de szeretem, ha nagy a diverzitás, mint az élővilágban. Egyazon időben is több mindent csinálok. A hidrobiológiában mélyre mentem, de aztán kifutott, elengedtem a doktorimat, miközben három gyerek édesanyja lettem. A másodiknál azt hittem, hogy a meglévő adatokból meg tudom írni a doktori disszertációmat, de jött az új technika, és elavulttá tette az addigi munkámat. Mi még sárkányrepülőből fényképeztük analóg géppel a növényállományokat, de közben megjelent a GPS és a digitális eszközök, légifotók. Így már nem volt ildomos előállni a kutatásunkkal. Közben az élet hozta a változásokat, jöttek a gyerekek, és valahányszor visszamentem tanítani, új tárgyaim lettek.
– Hogyan doktoráltál le végül?
– Eljött az időszak, amikor azt mondták: akinek nincs doktorija, nem taníthat. Sokat tépelődtem, és olyan témához nyúltam, ami 15 évvel korábban nem érdekelt volna: a molekuláris biológia. Olyan kutatást választottam, aminek lehetett látni a finalitását: a kakasmandikó hazai populációit vizsgáltam, a filogenetikáját, biogeográfiáját. Sok terepezés is volt benne, de a mintákat a laborban kellett feldolgozni, és meg kellett tanulni új dolgokat, labortechnikákat.
– Gombaszakértő is vagy, hogyan kezdted el tanítani?
– Miután megvédtem a doktori disszertációmat, aznap kérdezték a diákjaim, tartanék-e mikológia előadást? Akkor jöttem rá: nincsenek véletlenek. Szeretem a gombákat, édesapám is szerette, sokat tanultam tőle, de valahogy az évek során nem gyarapítottam ezt a tudást. Vágytam rá, hogy többet foglalkozzak a gombákkal, így doktori után elvégeztem egy gombaszakellenőri tanfolyamot. Így került be a mikológia kurzus fakultatív tárgyként: élvezetből csináltam, a hallgatóknak sem voltak kötelezettségeik. Ma már opcionális tárgyunk, sokan választják, és igyekszem egyre több időt szánni arra, hogy tájékozottabb legyek ebben a témában. Mivel kezdek felszabadulni a családi feladatok alól – nőnek a gyerekek, a legnagyobb 19 éves –, távlatilag elképzelhető, hogy kutatóként is leteszek valamit az asztalra e téren.
– Az egyetemi tevékenységed mellett sok idődet kitölti a NECC (Nature Education Community Center). Hogyan kezdtél el természetismereti foglalkozásokat tartani?
– A három gyerekem nevelése közben azt tapasztaltam, hogy a természetismeret tanítása nem működik jól sem óvodában, sem iskolában. Elkezdtem a gyerekeim csoportjaiba, osztályaiba járni, foglalkozásokat, kirándulásokat, táborokat tartani. Később lehetőség adódott egyetemi keretek között is ezzel foglalkozni. Akkor már a hallgatóimmal is dolgoztam, a Kolozsvári Magyar Napokon voltak tevékenységeink, és az évek során egyre többen csapódtak hozzám. Ma önkéntesként teszik, lassan tíz éve tartom az ismeretterjesztő tevékenységeket egyetemi rendezvényeken is. Sokan azt hiszik, csak gyerekeket szólítunk meg, de érdeklődő felnőtteket, családokat is szívesen látunk.
– A nagyszüleinknek természetes volt, hogy ismerik a gombákat, gyógynövényeket, így nőttek fel. Lehet ezt utólag tanulni?
– Ez apáról fiúra, nagyszülőkről unokákra szálló ősi, tapasztalati tudás volt. És az én életem alatt történt meg a váltás: felnőtt egy generáció, amely már nem tanulta meg. Az urbanizáció, a televízió, az internet mind közrejátszott ebben. A növények hagyományos felhasználási módját kutató etnobotanika számára néhány évtizede Erdély még számos új feltárnivalót nyújtott. Ha elmentél egy kalotaszegi faluba, fel tudták sorolni, hogy melyik növényt mire használták. De néhány éve már jártam úgy, hogy kérdeztem egy nénit, mire használja a feketenadálytő gyökerét, és elmondta. Mikor kérdeztem, honnan tudja, azt felelte: az unokám nézte ki az internetről. Az ősi tudás kikopott, de jó része le van jegyezve, így vissza lehet tanulni, tanítani.
– Gyerekekkel ez könnyű, mert fogékonyak. Mi a helyzet a felnőttekkel?
– A gyerekek ösztönös kíváncsisággal fordulnak minden élőlény felé, nem félnek, de ezt sajnos kiöljük belőlük. Amíg a felnőtt nem tanítja meg a gyereknek, hogy a kígyó megharaphatja, a csalán megcsípheti, bármit megtapasztalna. Ösztönösen fordulnak a természet felé, a felnőttek tudatosan. Meg kell érteni: nekünk is rossz, ha nem úgy fordulunk a természet felé, hogy mi is a része vagyunk. Az ember biológiai lény, egy faj vagyunk a Földet benépesítő több millió faj közül. Hiába próbáljuk függetleníteni magunkat a természettől, felülről nézni, esetleg uralni, nem tudjuk, a rendszer része vagyunk, és ebbe nem etikus drasztikusan beavatkozni. Nem azt mondom, hogy éljünk úgy, mint a nagyanyáink. Használhatjuk a modern kor vívmányait, de miért kell felrúgni azt, ami átmenthető, ami nekünk és a környezetünknek is jó? Egyes szülők tudatosan hozzák hozzánk a gyerekeiket, másokat a gyerekeken keresztül tudunk elérni és nevelni. Ha majd a patakban akarja mosni az autóját, a saját gyereke fog rászólni: ne csinálja!
– Ma már külön csapatod van, akikkel dolgozol...
– Az évek során néhány diák hozzám szegődött, ők voltak az alapemberek, és miután végeztek, közölték: ezzel szeretnének foglalkozni. Jó pedagógiai érzékük van, van előképzésük, és egyre jobban belejönnek. Helyzetbe vannak hozva és állják a sarat. Jó, hogy van egy csapat, mindig szerettem csapatban dolgozni. Nem jutottam el oda, hogy kiépítsek egy kutatócsoportot az egyetemen, mert a három gyermek születésével nyolc évet távol voltam, ami nagy kiesés. Nem is vagyok az a karrierépítő típus, nem volt igényem rá. Kíváncsiság van bennem, talán eszem is van hozzá, de sajnos azt látom, hogy az egyetemen a kutatócsoport vezetőjének kell menedzselni, pályázni, könyvelni is, így a sok adminisztratív munka miatt épp azt nem tudja csinálni, amit igazán szeretne. Ebbe nem akartam energiát fektetni. Az oktatói munkát nagy szeretettel és lendülettel végzem ma is, és az ismeretterjesztést is szívesen csinálom.
– A kirándulásokon nem csak gyűjtöd a növényeket, gombákat, bogyókat, később fel is használod, és azt is megmutatod, hogyan...
– Van egy hashtaggel ellátott sorozatom Kunigunda boszorkánykonyhája címmel. A vadon élő gombáknak, növényeknek a táplálkozási felhasználását céloztam meg. Nagyon szeretek főzni, de szeretem továbbgondolni a recepteket, kicsit másként csinálni. És mivel sokat kirándulok, amit találok, hazaviszem, és azzal valamit kezdeni kell. Sokat tudok ezekről a növényekről, és elkezdtem utánanézni annak is, hol, hogyan használták fel. Évekkel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ez lehet kutatási téma. Könyvet szeretnék írni ebből, gasztromikológia, botanogasztronómia könyvet, így elkezdtem szakirodalmat keresni hozzá, hiszem mégiscsak kutató vagyok. Amerikában minden régiónak van ilyen kiadványa, többnyire neves kutatók írják. Nálunk is szükség van rá, mert létezik olyan felnőtt – kiránduláson látom –, aki nem ismeri a kökényt vagy a hecserlit. Emiatt kezdtem el szélesebb körben is népszerűsíteni ezt, ráadásul most trendi is. Kutatási téma lehet, épp azért, mert kopik ki ez a fajta tudás.
Névjegy: Dr. Macalik Kunigunda biológus, egyetemi adjunktus – A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Biológia és Ökológia Intézetének oktatója. 1971-ben született Csíkkarcfalván. 1989-ben érettségizett Kolozsváron, a mai Báthory Líceum matematika-fizika szakán. Egyetemi tanulmányait a BBTE biológia szakán végezte, 1995 óta tanít. Szakterülete: növényökológia, mikológia, tudományos ismeretterjesztés.
Fotók: Biró István, Vakarcs Loránd
korábban írtuk
Macalik Ernő – Az erdélyi rétek patikája
Füvesember, kuruzsló, sárkányfűárus. Számos titulussal illetik, és ő mindegyiket helyben is hagyja. Miért, a fitoterapeuta jobb? – kérdezi. Szerinte a bolti teák unalmasak, és nagyanyáinknak több eszük volt, ők még tudták, hogy fűben-fában orvosság, és nem voltak lusták kiskertet tartani. Burjános tanácsok Macalik Ernőtől. (Cikkünk a Nőileg magazin 2015
