– Hátráltatta-e a pályáját az, hogy nő?
– Az, hogy nő vagyok, nem hátráltatott soha. Ellenkezőleg. Legtöbbször előnyömre vált. Az, hogy laikus vagyok és nem felszentelt pap, az volt, hogy hátráltatta a pályám, de ezzel azok a férfi kollégáim, akik ugyancsak laikusok, azok sincsenek másként.
– Milyen téma foglalkoztatja, amit eddig valamilyen okból nem nyílt lehetősége kutatni?
– Nagyon foglalkoztat engem a II. Vatikáni Zsinat közép-kelet-európai olvasata, az, hogy hogyan kommentálnák a posztkommunista országok teológusai a katolikus egyház ezen nagy eseményének a dokumentumait. Német nyelvterületen kiváló kommentárkötetei vannak ezeknek a zsinati dokumentumoknak, nagyon érdekelne engem ezeknek a posztkommunista olvasata.
– A jelenkor kihívásaiból kiindulva, az ember számára milyen területet kellene Ön szerint kutatni, hol vannak hézagok?
– A saját szakterületemre vonatkoztatva nagyon szükségesnek látnám a (pasztorál)antropológiai kutatásoknak az előtérbe helyezését. Az emberről szóló kutatások a teológiában véleményem szerint az utóbbi évtizedekben háttérbe szorultak. Erre lenne fontos ráerősíteni, hiszen
a mesterséges intelligencia korában, annak hihetetlen fejlődését látva, nap mint nap nagyon fontos lenne az emberről szóló teológiai diskurzusokat jelenvalóvá tenni.
Emellett – vagy akár ehhez kapcsolódva is – fontos lenne ugyanakkor a teremtett világgal kapcsolatos felelősség teológiáját gazdagítani. Ha erre kellő időt és energiát szánnánk, akkor az nagyon érdekes, akár egy autentikus egyházfegyelmi fejlődéshez is vezetne.
– Az anyagi források mennyiben befolyásolják a munkáját?
– Még nem fordult velem elő az, hogy valamit ne tudtam volna kutatni azért, mert nem volt rá anyagi fedezet. Rengeteg pályázati lehetőség van, amelyekkel élni lehet, és élni is kell. Az kétségtelen, hogy eddig Németországban volt anyagi szempontból a legnagyobb szabadságom, ami azt is jelentette, hogy a kutatási eredményeimet Európán kívül is, Ázsiában és Afrikában is bemutathattam és képviselhettem, benne lehettem egy olyan nemzetközi tudományos közösségben, ami nagyon gazdagította a teológiai gondolkodásomat.
– Mit emelne ki a kutatási eredményeiből, aminek a mindennapokban nagy hasznát vehetjük/vehetnénk?
– Amire külföldön jelenleg a legnagyobb a kereslet, az az egzisztenciaanalízis alapú pasztorális teológia, amin évek óta dolgozom. Ez az egyházi gyakorlatnak egy olyan megközelítése, amely az Isten-, az ember- és az egyház egzisztenciáját nem szétválasztja egymástól, hanem ezeket egymásra hatásukban tárgyalja, és ennek gyakorlati következményeit fejtegeti. Ennek az elméletnek a gyakorlati megvalósulását én logopasztorálisnak neveztem el, ami nem más, mint a megtestesült ige (logosz) nyomában végzett egyházi gyakorlat.
Az egyház misszió fogalmát kutatva körvonalazódott bennem ez a bizonyos egzisztenciaanalízis alapú pasztorális teológia, melyet a következő években tovább fejlesztek, és a pasztorális teológia fontosabb részterületén kipróbálom.
A tapasztalat az, hogy különösen egyházmegyei munkatársak, egyházfejlesztők, egyházmegyék vezetői használják – elsősorban Ausztriában – ezt az általam kifejlesztett elméletet, és igyekeznek egyre inkább gyakorlatba ültetni azt. Idén nyáron a felsőausztriai egyházmegye vezetőségének ezzel kapcsolatosan kétnapos tréninget tartottam arról, hogy hogyan segítheti ez a megközelítés a minőségbiztosítást az egyházi gyakorlatban.
– A szakmai elismerés mekkora felhajtóerő (elég-e a boldogsághoz)?
– Elismerés számomra az, amikor látom, hogy kutatási eredményeim, az amit az íróasztalnál úgymond lelkesen összeraktam, az helytáll a gyakorlatban. Az én szakterületemben az az izgalmas, hogy az elméletem nagyon gyorsan elbukhat, vagy megerősítést kaphat a gyakorlatban. Az biztos, hogy az elméletem rögtön levizsgázik fenntarthatóságból. Elismerés az, ha jelesre vizsgázik, azaz, ha az egyházi gyakorlat alakítói és fejlesztői azt mondják, hogy ez őket segíti munkájukban. Most folyamatosan ezt tapasztalom. Rengeteg a meghívás, három hónap alatt három egyházmegye vezetősége kérte, hogy „trenírozzam” őket, és ez persze lelkesít. Igen, ha úgy látom, hogy munkám célba ér, annak a gyakorlatban hasznát veszik, és van kereslete, akkor az boldogság és hihetetlen motiváló erő is.
– Ki lenne az, akitől szívesen kérdezne, akivel beszélgetne, de már nem lehet, vagy nincs rá mód?
– Az én fejemben kerekasztal-beszélgetést folytat folyamatosan néhány mester és kutató, akiket példaképeimnek is tartok: Jézus, Ferenc pápa, Karl Rahner, Viktor Frankl és Paul Zulehner. Őket úgy igazából is leültetném és kérdezném, tanulnék tőlük még többet. Az ember titkáról beszélnénk és arról, hogy mi végett az egyház, és hogyan tudja az egyház egyre inkább beteljesíteni ma a küldetését.
– Megtorpanás…?
– Igen volt, 2014-ben, amikor a habilitáció után Bécsből haza szerettem volna menni magyar nyelvterületre, és munkát kerestem felsőoktatási intézményekben. Nem volt számomra hely. Ekkor volt egy megtorpanásom, és arra gondoltam, hogy hát akkor ennyi volt, a kutatói munkának vége, és megpályázok szülőföldemen egy hitoktatói állást. De még arra is gondoltam, hogy teljesen feladom a teológiát, és jelentkezem egy német cégnél irodavezetői munkára Szatmáron. Aztán másképp alakultak a dolgok, hála Istennek.
– A mi társadalmunk több okból is rosszul vizsgázik elfogadásból. Ön szerint hol kellene kezdeni, hogyan lehetnénk jobbak ebben?
– Hát az én logopasztorálisom épp erről szól, hogy jobbak legyünk, vagy jobbra vizsgázzunk emberségben, mert – most vallásos értelemben is – ez az üdvösség egyetlen útja. Azokra a társadalmakra és olyan szubkultúrákra jellemző a gyűlölködés, a másik nem-elfogadása, ahol mély félelmek vannak. Az ember fél, hogy valahol a rövidebbet húzza. A félelem pedig egyéni szinten a hazugságban, az erőszakban és a kapzsiságban mutatkozik meg, ezek pedig nagyon destruktív erők. Társadalmi szinten is találkozunk ezekkel a félelmekkel, ott a korrupcióban, a terrorizmusban és a gazdasági krízisben mutatkozik meg a félelem.
Az az ember, akiben félelem van amiatt, hogy valamijét elveszik, vagy hogy a rövidebbet húzza (már megint), az nem tud elfogadó, hogy úgy mondjam, szerető ember lenni. A félelem a szeretet legnagyobb ellensége.
Azok a társadalmak, ahol ilyen félelmek vannak, és ezeket akár táplálják is, azok nem lesznek szolidáris, az emberhez lehajló és elfogadó társadalmak. Mi nagyon gyakran a hitünket, az egyházat is pajzsként tartjuk magunk fölött vagy magunk előtt, hogy vele elhárítsuk az ellenségeket. Pedig épp ez az a magatartás, ami nem krisztusi. A krisztusi hit, a megtestesült ige nyomában élő egyház és keresztény ember nem fél, hanem szabad, benső szabadságban él, és azon munkálkodik, hogy a világ sebeit gyógyítsa, az emberek félelmeit elvegye, és segítse őket abban, hogy egyre inkább félelem nélkül szeretetben és szolidaritásban éljenek. A szeretet nem egy giccses szó. Aki valaha szeretett, az tudja, hogy mit jelent, és hogy az milyen kemény feladat.
Na hát mi keresztények, az egyházak arra kaptak küldetést, hogy segítsék az embert ebben az embert próbáló isteni feladatban, ami nem más, mint a felebaráti szeretet gyakorlása.
Az egyház feladata például az, hogy itt a földön megízleltesse azt, ami hitünk szerint odaát vár ránk, azt az országot tegye megtapasztalhatóvá az emberrel, amely – reményeink szerint – az örök boldogság és szeretet országa.
Ez pedig egy nagyon komoly minőségbiztosítási indikátora az egyházi gyakorlatnak. Abban a társadalomban, ahol az emberek nem vizsgáznak jól egymás elfogadásából, az egyházak gyorsan össze kellene kapják magukat, és fel kellene tegyék a kérdést, hogy mit csinálhatnának jobban, másként, hatékonyabban, annak érdekében, hogy az emberek egyre inkább azzá legyenek, aminek Isten teremtette őket, szerető emberekké.
– Eddigi életútjára visszanézve, milyen tanulságot tudna megfogalmazni?
– Embertársammal való beszélgetésben legyen több kérdő-, mint kijelentő mondatom.
– Nincs a kezemben az, amit mások tesznek és cselekednek, de az igen, amit én teszek és cselekszem. Ergo, nem érdemes azon mérgelődni, hogy a másik mit csinál vagy mit nem csinál. Amit viszont én teszek és csinálok, azért a felelősség az enyém és senki másé.
– A legkönnyebb a hibáimért, hangulatomért vagy sorsomért valakit okolni, de ezekért egyedül én vagyok a felelős és senki más. Egyedül az én kezemben van az, hogy változtassak a saját helyzetemen, vagy viszonyuljak ahhoz, amit nem akarok vagy nem tudok megváltoztatni. Ilyen helyzetekben a hozzáállásomat változtassam meg úgy, hogy az számomra és a környezetem számára jó legyen. Ezt a szabadságot senki soha nem veheti el tőlem.
Névjegy: Szatmárnémetiben született 1981-ben. A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen tanult római katolikus teológiát és germanisztikát, pasztorálpszichológiából ugyanitt mesteri fokozatot szerzett, majd egyháztörténelemből doktori címet. Öt évig a Szatmári Római Katolikus egyházmegye pasztorális referense. Kutatói ösztöndíjjal a bécsi egyetemen habilitált pasztorális teológiából, majd a Német Püspöki Konferencia Világegyház és Misszió Központjában kutatott, a jezsuiták Sankt Georgen Főiskoláján tanított missziológiát. 2018-tól a BBTE római katolikus teológia karán egyetemi adjunktus, 2019-től a Linzi Katolikus Egyetemen a pasztorálteológia professzora. Magyar nyelvterületen az egyetlen nő, aki felsőoktatásban katolikus pasztorális teológiát és missziológiát tanít. Németül, magyarul és angolul publikál. Fő kutatási területe az egyház misszió fogalma és az egzisztenciaanalízis alapú pasztorális teológia. Életének állandó része a sport, 10 évig vívott, jelenleg fut, biciklizik, úszik.
korábban írtuk
Tudós nők: Dr. Pethő Ágnes
Kicsit mindig irigy voltam, hogy olyasmire van rálátása, ami számomra maga a világmindenség kvintesszenciája: film és filmtudomány. Pethő Ágnest közel két évtized után, egykori diákjaként faggattam.
