– Hátráltatta-e a pályádat az, hogy nő vagy?
– A szakirodalom azt mondja, erre a kérdésre csakis igen válasz létezik. Aki nemet mond, az nem hajlandó szembenézni a problémákkal. Nekem is évekbe tellett, amíg beláttam, milyen összetett a hátrányok kérdése. Mert egyrészt
a versenyszférában helytálló nőkre jellemző az önszabotálás: mi magunk nem hisszük el magunkról, hogy alkalmasak vagyunk adott szerepekre.
Én például érzem a pályám alakulásán azt az ösztönös mozgást, hogy mindig a peremproblémák kutatása felé irányultam: a divat, a populáris kultúra ilyenek. Persze, ma már meg vagyok győződve róla, hogy ezek a peremproblémák igenis központi jelentőségűek, de tény, hogy mindig van egy témalegitimációs játszma, amit meg kell nyerni. Nemrég kezdtem el azt is feldolgozni, hány olyan egyetemi szeminárium, előadás volt az életemben, ahol nőhallgatóként ki volt jelölve a helyünk, s ha csak kicsit is kiléptünk ebből a szerepből, a megszólalásainkat nagyon kritikusan kezelték. Legalábbis sokkal kritikusabban, mint a férfi kollégáinkét. Nyilván, nem akarok általánosítani, volt nagyon sok megerősítő helyzet is. De ne seperjük szőnyeg alá a problémát. Másrészt,
dolgoztam olyan munkahelyen is, ahol hat férfi kollégám volt: ma is életem legnehezebb időszakának tekintem azt a periódust. Ha férfiként lettem volna ugyanabban a szituációban, sokkal egyszerűbb lett volna helytállni.
Ahol adott területen kevés nő van, ott nagyon kevés a megélhető szereplehetőség. És én ezzel nagyon nehezen tudok kibékülni.
– Milyen téma foglalkoztat, amit eddig valamilyen okból nem nyílt lehetőséged kutatni?
– A mentális egészség és a pszichológia médiamegjelenítéseinek problémája. Ehhez nyilván kell annyi információ rólam, hogy adott jelenségek médiamegjelenítéseinek kérdései foglalkoztatnak. Kutattam földrajzi helyek médiajelenlétét, identitáskérdések megjelenítését, különböző társadalmi problémák képviseletét. A mentális egészség a populáris kultúra egyik nagy keretproblémájává nőtte ki magát az elmúlt durván harminc évben, a közösségi médiában pedig ma egy olyan generáció a hangadó, aki nagyon intenzíven gondolkodik saját érzelmi kultúrájáról, mentális egészségéről. Ezt nagyon izgalmas folyamatnak tartom: sokat tanulhatunk belőle.
– A jelenkor kihívásaiból kiindulva, az ember számára milyen területet kellene szerinted kutatni?
– A médiumok valóságalakító hatása számomra kulcskérdés. A médiatudománynak az az úgynevezett konstruktivista irányzata, melyhez én kapcsolódóm, azt tanítja, hogy a valóság nemcsak egész egyszerűen adott, hanem a mediális, szociokulturális folyamatok hozzák létre. Fokozottan így van ez ma, abban a korban, amit a mélymediatizáció, a médiumok általi teljes áthatottság korszakának neveznek. Én erre a létrehozásra vagyok kíváncsi. Vannak a nagy geo-társadalmi-politikai problémák (klímaválság, mesterséges intelligencia, korrupció, populizmus, geopolitikai folyamatok stb.), s kulcsfontosságú azt megérteni, hogy ezek hogyan szabályozhatók/hogyan vannak szabályozva a mélymediatizációs folyamatok által. Nagyon rosszul érint, hogy a
közbeszédünket a média manipulációs hatásai feletti siránkozás, a közösségi média negatív hatásaira való koncentrálás határozza meg. Be kell látnunk, hogy ezeket a tényezőket nem tudjuk kizárni. Éppen ezért kell a megismerésükre, s használatuk optimalizálására törekednünk.
– Az anyagi források mennyiben befolyásolják a munkádat/munkátokat?
– Nyilván nagyon: a média vizsgálatát lehetővé tevő szoftverektől, archívumok és adatbázisok eléréséig nagyon sokféle anyagi vonatkozása van a kutatói munkának. De érdemes kitérni arra is, hogy a munkánk szakmai népszerűsítése, az elismert konferenciákon való részvétel, a publikációs folyamatok, a kéziratok előkészítése mind-mind rendelkeznek anyagi vonzattal. S amit én nagyon vágyakozva nézek európai kollégáknál, hogy kis produkciós irodák állnak a rendelkezésükre, amelyek tudománynépszerűsítő anyagokat, online tananyagokat a megfelelő minőségben segítenek nekik előállítani. Így rájuk „csak” a szakmai tartalomszolgáltatás feladata hárul. Nekünk, ha ilyen anyagot akarunk, produkciós hátteret is kell teremtenünk.
– Mit emelnél ki a kutatási eredményeidből, aminek a mindennapokban nagy hasznát vehetjük/vehetnénk?
– Az elmúlt évek egy EU finanszírozta projekt munkálataival teltek. Büszke vagyok, hogy része lehettem ennek a projektnek, mert az első olyan EU-finanszírozta csoportos kutatás volt, mely a populáris kultúra vizsgálatát tűzte ki céljául. A bűnügyi történetek és az európai identitás összefüggései foglalkoztattak bennünket.
Nagy tanulság számomra, hogy a folyamatosan hangsúlyozott európai egység mennyire nem tudja eltörölni a Kelet- és Nyugat-Európa közötti különbségeket,
s mennyire szívósak a nyugat-európai bűnügyi történetekben a ránk, kelet-európaiakra vonatkozó negatív sztereotípiák.
– Ki lenne az, akitől szívesen kérdeznél, akivel beszélgetnél, de már nem lehet, vagy nincs rá mód?
– Michel Foucault és Marlene Dietrich, ha kettőt választhatok. Egy francia társadalomtudós és egy német származású amerikai sztár. Foucault egészen elképesztő hatással volt a generációnkra, talán ő az a közszereplő, akinek az életéről a legtöbbet olvastam. Szeretnék elpletykálni vele ezekről a részletekről. Marlene meg egészen lenyűgözően jelenített és élt meg egyszerre rengeteg női szereplehetőséget. Mint korábban is fogalmaztam, nagyon fontosnak tartom, hogy sokféle szerepmodell álljon a rendelkezésünkre.
[caption id="attachment_63620" align="aligncenter" width="335"] Friss lapszámért kattints a képre[/caption]
– Megtorpanás…?
– Folyamatosan. A mi szakmánk erről szól: a médiatudományban a témák gyorsan és rosszul öregszenek. Éppen a napokban mondtam le egy jelentős szakmai konferencián való részvételem. A konferencia elmaradt a pandémia miatt, s mire megrendezésre került, elavultnak éreztem az eredményeim. De ha a megtorpanás az alapelv, akkor az még megtorpanás-e?
– Milyen volt gyerekként a kapcsolatod a szüleiddel, milyen most?
– Nekem nagyon támogató, de kritikus szüleim voltak. Az apai modell nagyon meghatározó volt a pályám során, empátia és tolerancia kérdésben édesanyámtól is rengeteget tanultam. Viszont ők még az a generáció, akik képességeink felmérését rábízták a külvilágra, onnan kellett megszerezni a megerősítést. Sokat kaptam tőlük, de helyre is kellett tennem a tanításaik élét. A viszonyunk azonban régen és ma is nagyon jó, sokat és jókat beszélgetünk.
– Hol látnád magad szívesen tíz év múlva?
– Remélem, hogy ugyanitt. Nagyon aggasztónak tartom a körülöttünk zajló klímaváltozást. Remélem, hogy nem légkondicionált terekben, lezárt ablakok mögül kell majd a forró európai városokban gyönyörködnünk. Illetve nagyon fontosnak tartom, hogy a generációk közötti kommunikációs hidakat kiépítsük. Tanárként engem az motivál a leginkább, hogy a nálam most már szinte két évtizeddel fiatalabb diákjaim világlátását megértsem. Ha erre tíz év múlva még kicsit is képes leszek, nem dolgoztam hiába.
Névjegy: Keszeg Anna 1981. augusztusában született, 2004-ben kortárs francia irodalom diplomát szerzett a párizsi Sorbonne Paris IV-on, 2005-ben mesterképzős diplomát történelemből az École des Hautes Études en Sciences Sociales-on, 2005–2006-ban magyar és francia irodalomból, illetve filozófiából diplomázott a BBTE-n, s eközben kezdte el doktori tanulmányait az ELTÉ-n. A BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének adjunktusa. 2019-ben habilitált a Debreceni Egyetemen. Vendégtanárként tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, a párizsi INALCÓ-n, a New Delhi-i Pearl Academyn. Kultúrakutató, a kortárs vizuális kultúra, különösen a divat és a televíziós sorozatok foglalkoztatják.
korábban írtuk
Tudós nők – Dr. Ercsey-Ravasz Mária
A nő, ha fizikus, ha kutató, ha anya – hogyan léteznek egymás mellett ezek a szerepek, mik a nehézségek, hát az örömök – kérdeztük ezúttal dr. Ercsey-Ravasz Mária-Magdolnát. Felkeltette érdeklődésem ez: hálózattudományok alkalmazása az agykutatásban. Erről is mesélt.
