– Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Budapest, aztán Anglia. Nagyot léptél! Milyen út vezetett idáig?
– Én nem éreztem soha úgy, hogy hatalmas lépés vagy döntés lett volna. Szüleim szerették volna, ha Brassóban tanulok, de én mindig kicsit messzebb vágytam, így lett Kolozsvár. Aztán Budapest. Budapesten a CEU-n teljesen természetes volt az angol mint kommunikációs nyelv és a sokszínűség, nemzetköziség. Utána több helyre pályáztam, Hollandia, Olaszország, Anglia. Ez jött össze. Amerikába nem akartam menni, az nagyon messze van, egyetlen gyermek vagyok, nem akartam annyira messze kerülni a szüleimtől. Most így belegondolva, tényleg nagy lépés volt. Nem ismertem senkit. Az sem volt, ahol laknom. De amikor kiutaztam az interjúra, megfogott a kedvesség és a támogatás, amivel fogadtak. A többi kialakult. Örvendek, mert úgy érzem, jó helyen vagyok. Egy nagyon támogató közösségben dolgozom, ahol van döntési lehetőségem, beleszólhatok dolgokba, számít a véleményem, és van lehetőségem haladni.
– Hogyan lettél egyetemi oktató, tudományos kutató?
– Én mindig is kutatással szerettem volna foglalkozni. Azért jelentkeztem antropológia szakra, mert annyit tudtam az antropológusokról középiskolásként, hogy kutatnak és utaznak. És ez nekem nagyon tetszett! Aztán persze, amikor elkezdtem az egyetemet, rájöttem, hogy ez nem pont így működik. Elég sok pénzt kell pályáznod ahhoz, hogy egzotikus helyekre eljuss kutatóként, és ez egynek sikerül az ezerből. Mesteri után, 2009-ben nem sikerült kutatóként Budapesten elhelyezkednem, így kezdtem el doktori pályázatokat keresni, és pont akkor volt egy kutatói állás, doktori ösztöndíjjal meghirdetve a Leicesteri Egyetemen.
Négy évig a doktorimmal foglalkoztam, hetente egy napot kutatói feladataim voltak, mások kutatási projektjein. Utána egy tudományos munkatárs állást pályáztam meg, és azt csináltam három évig.
Ez alatt született a nagyobbik fiam, akkor jelentkeztem egyetemi adjunktusi állásra, ami azzal járt, hogy tanítanom is kellett. Azóta itt tanítok, kutatok, és három éve adminisztrációs ügyeket is intézek, amelyek elég sok időt elvesznek. Nem is gondolkoztam azon, hogy mást csináljak vagy máshol dolgozzak. Nagyon szeretem a munkámat, a munkatársaimat, és boldog vagyok itt. Ha változásra vagy új kihívásokra van szükségem, akkor számos lehetőség áll előttem, kutatási, oktatási területen vagy akár adminisztrációban.
– Mi a fő kutatási területed?
– Elsőéves koromtól az ifjúságszociológia érdekelt, ezzel foglalkoztam. Az elején ez nagyon ifjúságcentrikus volt, a mesterin már ifjúság és oktatásra tevődött a fókusz, a doktorit pedig egy átmenet-kutatásnak mondanám, a felsőoktatás és munkaerőpiac közötti átmeneti időszak sajátosságainak vizsgálata. Egyik kollégámmal létrehoztuk és irányítjuk az Oktatási és Munkahelyi Átmenetek Kutatócsoportot az egyetemen.
– Mi volt az elsődleges motiváció ahhoz, hogy tudományos pályára lépj?
– A tudományos pálya kicsit a szerencsés véletlenek és fontos kulcsszemélyek „szövődményének” eredménye. A kutatás mindig is megfogott. És szerintem azért, mert a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar szociológia szakán mindig is nagy hangsúlyt fektettek a kutatásra. Megvolt az a kutatói közösség, amely mindig bevonta a diákokat is a kutatásokba. Már első év végén Gyergyóban „rendes” kutatásban vehettünk részt. És mindig úgy éreztem, hogy nincs egy hierarchia, hogy én vagyok a híres kutató, te vagy a zöldfülű alapképzéses diák, te még nem kutathatsz, egyszer tanuld meg elméletben, hogyan kell, és majd utána. Ez egy hatalmas különbség.
Itt, Angliában csak harmadévesek végeznek tudományos kutatást önállóan, miközben otthon egyből bedobtak a mélyvízbe, és nagyon jó volt, mert úgy tanultuk meg.
A kutatás mindig ott volt, tudtam, hogy egy olyan valami, amivel szeretnék foglalkozni. A kolozsvári szociológia tanszék oktatóinak köszönhetem, hogy megszerettem a kutatói tevékenységet, mivel lehetőséget biztosítottak arra, hogy a Max Weber Szakkollégium keretén belül diákként saját projekteket találjunk ki és menedzseljünk le. Ez a támogatás és a lehetőség, hogy korán felelősséget vállaljak, úgy érzem, elindította az egész karrierem.
– Volt, ami kicsit ijesztő, aggasztó az akadémiai pályát tekintve?
– Nem igazán féltem. Vagy nem gondoltam bele, hogy kellene félnem. Az, hogy akadémiai pálya, az nem volt előttem, a tanításról úgy gondoltam, hogy az nem menne nekem, abban nem lennék jó. De aztán belevágtam. Mint kiderült, igazából azt is nagyon szeretem csinálni, ezen a mai napig nevetnek a kollégáim, akik tudták, mennyire tanítás-ellenes voltam.
– Mi az, ami örömöt okoz számodra ezen a pályán? Mikor, miben, minek köszönhetően érezted magad sikeresnek?
– Az, ha segíthetek. Ha a munkámnak köszönhetően valakinek segítek, közvetlenül vagy közvetve.
Ez az, amiért megéri adminisztrációval foglalkozni, és hosszú órákat gyűlésekben ülni. Mert tudom, hogy tudok változtatni valakinek az életén, és jobbá tudom tenni azt azzal, amit mondok vagy csinálok.
Ez a kutatásra és a tanításra is ugyanannyira érvényes. Kutatásmódszertant tanítok, és nagyon sokat mesélek a diákjaimnak a különböző kutatásokról, amelyekben részt vettem, hogy értsék meg, nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogy eltervezzük. Kutatni nagyon gyakran azt jelenti, hogy reagálni kell egy nem tervezett eseményre vagy mondatra, és minden attól függ, hogy ezt miként tudjuk menedzselni. A legnagyobb elégtétel számomra az, amikor hallom, hogy a diákjaim hogyan tudták az ilyen előre meg nem tervezett eseményeket megoldani, és sikeresen lebonyolítani a disszertációs kutatásukat.
A kutatásban ugyanakkor még fontos az is számomra, hogy olyan dolgokat kutassak, amelyek hatással vannak az emberek életére. Nagy hangsúlyt fektetnek az utóbbi években Angliában a kutatás társadalmi hasznára, és szerintem is fontos. Nem jelenti azt, hogy minden kutatás társadalmilag hasznos kell legyen, de ha az, akkor fontos, hogy az eredményeinkről való hír ne csak szakmai folyóiratokban jelenjen meg, hanem eljusson a megfelelő helyekre, hogy közpolitikai és gyakorlatbeli változást is el lehessen érni.
