– Ha megkérdezik, hogy mivel foglalkozol, általában mit válaszolsz?
– A legnehezebb akkor volt, amikor nagymamámnak kellett évtizedekkel ezelőtt elmagyaráznom, hogy szociológiát tanulok. Akkor ez a szakma még annyira nem volt ismert, és úgy próbáltam elmagyarázni, hogy választások előtt a hozzám hasonlók végzik azokat a felméréseket, amelyek megmutatják, hogy egy-egy politikusnak, pártnak milyen a támogatottsága, kire szavaznának az emberek szívesen. Úgy láttam, hogy ez az, amit a hétköznapi ember el tud képzelni erről a munkáról. Ma már – szerencsére – ismertebb a szakma, de kicsit úgy tekintenek a szociológusra ma is, mint akinek minden társadalmi jelenségről van-, és kell legyen véleménye és tudása.
– Két évtizede egyetemen oktatsz, kutatásokban veszel részt, hogyan alakult ez az út?
– 14 éves koromban gyötrődtem a megfelelő hivatás megtalálásával, és egy dolog volt biztos: az, hogy valahogyan emberekkel szeretnék dolgozni. Edző is akartam lenni, magyartanár is. Végül azért választottam a szociológiát, mert eléggé tágnak tűnt ahhoz, hogy még ne kelljen 19 évesen, nagyon véglegesen valami mellett letenni a voksomat, tehát éppen a tágassága volt a megnyerő. Budapesten végeztem, és
még akkor is, ha ez nem egy klasszikus tanári pályának ígérkezett. Húsz éve óraadóként kezdtem dolgozni, aztán két év múlva főállású lettem. Közben végigjártam a ranglétra minden fokát, olyan alsó szintű munkakörben kezdtem, ami ma már nem is létezik, először gyakornok voltam. Aztán a szükséges idő elteltével vagy tapasztalat megszerzésével, lépegettem egyet-egyet feljebb. Ez is egy hosszú folyamat volt, de talán pont amiatt jó, hogy így elég széles rálátásom van a felsőoktatás világára.
– Az út nem csak képletesen, de fizikailag is hosszú volt a Bolyaiból Budapestre, az ELTE-re, aztán Berlinbe, majd haza.
– Igen, és visszanézve, ma sem találom egy könnyű időszaknak. Azonban ezzel is szerencsém volt. Pont akkor indultak az első repülőjáratok Marosvásárhelyről. És így bátrabban vágtam bele abba is, hogy a németországi doktorit is megpróbáljam.
– A kutatói munkád eredményeiből mit emelnél ki, ami érdekes lehet a szakmán kívüliek számára is?
– Az egészségkompetenciák és az egyenlőtlenségek kutatásával foglalkozom, ebben erőteljesen jelen van a társadalmi szempont, amit az orvostudományok nem vizsgálnak. A különböző népességi csoportoknak az egészséggel, egészségüggyel kapcsolatos ismereteik, egészségügyi kérdésekben való jártasságuk jelentősen eltér. Az ezzel kapcsolatos nyelvi akadályokra, tudásbeli hiányosságokra világítunk rá, amelyek az egészségi állapotra jelentősen kihatnak. Például az erdélyi magyar lakosság körében azt tapasztaljuk, hogy a prevencióra lenne nagyon nagy szükség. És azt, hogy mennyire jövedelem-érzékeny kérdés: nagyon sokan csakis az ingyenes szűrővizsgálatokra mennek el, másra nem. Azt is megfigyeltük, hogy
A család iránti felelősség azonban erős ösztönző számukra is. Ugyanakkor még az is kiderült a kutatásainkból, hogy minél több gyermek van a családban, annál nagyobb az édesanya jártassága az egészséggel kapcsolatos információk terén. Vagy, hogy akkor tudunk többet egy betegségről, ha az a betegség egy családtagnál már előfordult.
– Voltak aggodalmak benned a tudományos pálya kapcsán?
– Annyira nincsenek mintáink a tudományos pályáról, hogy én azt hittem húsz évvel ezelőtt, hogy az egyetemi oktatás tulajdonképpen oktatást jelent, csak magasabb szinten, mint a középiskolai, aztán lassan kezdett derengeni, hogy itt ennek a munkának legalább fele kutatás. Nehézségeim is voltak vele a kezdet kezdetén, minél alacsonyabb fokozatú oktató vagy, annál több órád van, és annál kevesebb időd a kutatásra, és ahogy lépegetsz a szamárlétrán, egyre kevesebb időt kell az oktatással töltened, egyre nagyobb teret kap a kutatás. Én amikor ezt a hivatást választottam, akkor semmiképp nem arra gondoltam, hogy kutató leszek, hanem ez lassan indult, a diákoknak a diákköri tudományos diákköri felkészítésével, és aztán lassan tágult a kör. Közegészségügy szakon oktatok, ahol mindenféle tudományterületről vannak kollégáink, és nem kifejezetten csak a szociológiai szempontra van szükség a kutatásokban. Azonban
Frusztráló is tud lenni, hogy már mindent elmondtak előttünk, már mindent felfedeztek, mi már nem tudunk felfedezők lenni, társadalomtudományban semmiképpen. Nagy kihívás számomra az, amivel a pályám során nem egyszer szembesültem, hogy olyan térségben élünk, ami már nem annyira izgalmas a tudományos világ számára. Egyrészt, nem vagyunk fejlett ország, nem vezetünk vagy újítunk semmilyen téren, de már olyan egzotikus, lemaradott sem, mint sok más afrikai vagy ázsiai helyszín. Nehezen tudunk olyasmit közölni, amire felfigyelnek akár a tudományos lapok is, nehéz a tudomány élvonalába bekerülni.
– Az angolszász-központú tudomány élvonalába... És ennyi dilemma, akadály, kihívás mellett, mi az, ami örömöt okoz számodra a munkádban, a hétköznapi tevékenységeidben?
– Az okozza a legnagyobb örömöt, hogy sokat tanulok a fiataloktól. Ez nem csak szellemileg tart fiatalon, hanem úgy érzem, hogy része is vagyok ennek a sajátos szubkultúrának, amely már nem az én világom lenne, sokszorosan más ahhoz képest, amiben felnőttem, de jó ezek között a fiatalok között lenni. Alapvetően az ember nem változik, a gondjaik ugyanazok, mint a mieink voltak, vágyaik is ugyanazok, és a fiatalkor egy jellemzően pezsgő, nagyon klassz időszak, én nagyon-nagyon szívesen vagyok velük.
Azért is jó velük találkozni, mert azt a sok előítéletet, ami a mai fiatalokról a világban mindenhonnan szembejön velünk, azt egy más szűrőn keresztül látom.
