Azt mondják, a függőség a magány betegsége. Egyrészt, mert a szenvedélybeteg falakat épít maga köré, apránként egy-egy téglát, így eltávolodik nemcsak a társaitól, kapcsolataitól, hanem önmagától, a saját érzéseitől is. Másrészt, gyakran előfordul az is, hogy valaki éppen a magány elviselésére, enyhítésére kezd el valamilyen szert használni. Bartha Éva klinikai pszichológussal, a Bonus Pastor Alapítvány terápiás munkatársával kezdünk bele a magány és a függőség közti kapcsolat, kapcsolódás elemzésébe. Éva ördögi körnek látja azt a kérdést, hogy a magányosságból hogyan lehet kitörni. A függőség intenzív vágyat, sőt kényszerítő lelkesedést jelent valami vagy valaki iránt, és ha ez a vágy nem töltődik be, ha az ember nem kapja meg azt, amire igazán szüksége van, akkor megpróbálja másképp betölteni az űrt. Nagyon sokan rosszul döntenek, az egyszerűbb utat választják, elkezdenek valamilyen szert használni (alkolhol, drogok, gyógyszerek), vagy belecsúsznak egy viselkedési addikcióba (szerencsejáték, sportfogadás, pornográfia), ami eltávolítja őket az emberektől és magányosságba sodorja. Vissza oda, ahonnan a probléma kezdődött.
Nem az egyedüllét fáj – hanem a kapcsolódás hiánya
Sokan élnek egyedül – de ez önmagában nem jelenti azt, hogy magányosak is. A magányosság ugyanis nem az egyedüllétről szól, hanem egy mély érzelmi állapotról, amelyben az ember erőteljes ürességet, kirekesztettséget él meg – magyarázza Bartha Éva. Ez az érzés sokkal több annál, minthogy valaki vágyik egy másik ember társaságára. Egy egészséges személyiség képes megbirkózni az időszakos egyedülléttel – sőt, szüksége is van rá. A probléma akkor kezdődik, amikor valaki menekül a csend, a belső együttlét elől. Hiszen
a függőség gyakran nem más, mint egyfajta menekülés: az ürességet, a hiányt, a szorongást próbáljuk valamilyen szerrel vagy viselkedéssel betölteni.
A magány univerzális élmény. Életünk során mindannyian megéljük: gyerekként, amikor először elszakadunk a szüleinktől; iskolásként, ha kirekesztenek; felnőttként, ha elveszítünk valakit, szakítunk, elválunk. De magányos lehet egy katona is a háborúban. Aztán ott van még a társas magány is, amikor bár van mellettünk valaki, mégsem jön létre a kapcsolódás, mert valahol megbetegedett a kapcsolat. Bartha Éva szerint az már figyelmeztető jel, ha valaki egyáltalán nem vágyik kapcsolódásra. Különösen veszélyesnek tartja az online világot a kapcsolódás viszonylatában, ami gyakran illúziót nyújt a kapcsolatokról. Az igazi kapcsolódás azonban akkor történik, amikor egymás szemébe nézünk, érezzük egymás jelenlétét. Az internet elhiteti, hogy barátaink vannak, közben ezek az emberek az utcán szó nélkül elsétálnának mellettünk. Kutatók is azt tapasztalják, hogy van összefüggés a közösségimédia-használat intenzitása és a magányérzet között. Románia pedig élen jár, ami az online térben való időtöltést illeti. Egy digitális detox sokszor segít visszatérni a valósághoz. És ahhoz is, hogy felismerjük: ha szorongunk, ha hiányt élünk meg, nem a szer vagy a függőség az út. Érdemes megbarátkozni az egyedülléttel, megtanulni benne lenni – így kisebb eséllyel válik a magány termékeny talajává a függőségnek.
Így csúszunk bele észrevétlenül
Dr. Buda Béla orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta, addiktológus szerint a szenvedély szó önmagában se nem pozitív, se nem negatív. Kóros szenvedélyről akkor beszélünk, amikor egy hétköznapi, sokszor elfogadott viselkedés kicsúszik a kontroll alól, és uralni kezdi az életünket. Ez a határ szerhasználatnál különösen nehezen felismerhető: eleinte sokan még képesek „csak társaságban” inni vagy alkalmanként drogot fogyasztani. A fordulópont a kényszeresség, amikor már minden percet az határoz meg, hogyan jussunk hozzá a „jutalomhoz”, és közben észrevétlenül elsorvadnak a kapcsolataink. Képzeljük el, hogy a szer kezdetben olyan, mint egy barát, akivel jó együtt lenni, felszabadultak vagyunk a társaságában, aztán egyre szorosabbá válik a kapcsolat, míg végül elhatalmasodik az emberen, ellenséggé válik, uralkodik rajta, és nem vesszük észre, ahogyan közben a kapcsolataink beszűkülnek, hogy építeni kezdjük azokat a bizonyos falakat magunk körül.
Vannak, akik tudják tartani a kontrollt, és csak időnként nyúlnak bizonyos káros szerekhez.
Van olyan is, aki soha életében nem válik függővé, időnként dohányzik, időnként iszik valamennyit, és az nem is jelent problémát. De ez nem mindenkinél működik. A szenvedélybetegség rossz döntések sorozata és az intimitásnak a hiánya. Kezdetben a boldogság ideiglenes illúzióját nyújta a szer. Könnyen elérhető, hisz csak meg kell venni, vagy meg sem kell, mert sokan elkészítik otthon, például a falusi környezetben. Nagyon riasztó egyébként az – magyarázza a szakember –, hogy társadalmunkban minden esemény kapcsán ott van az alkohol, és illik inni. És lassan már a marihuánahasználat is nagyon erőteljesen jelen van – teszi hozzá Bartha Éva. Beivódott az életünkbe, megtanultuk, hogy a normalitáshoz tartozik, ha minden eseményen iszunk. És ha elkezd arról beszélni valaki, hogy nem az a normális, hogy reggel pálinkával kezdjük a napot, akkor úgy tekintenek rá, mintha ő nem lenne normális. Pedig az alkohol rendszeres használatának súlyos egészségügyi következményei vannak.
Éva egy friss statisztikát is megemlít, miszerint a 20-25 éves fiatalok körében bekövetkezett elhalálozás 25 százaléka az alkohol jelenlétének következtében történik. Persze ez lehet autóbaleset is – teszi hozzá –, valamint olyan élethelyzetek, amiben nem tudott a fiatal megfelelően odafigyelni amiatt, hogy szer befolyásoltsága alatt volt. Jó lenne sokkal erőteljesebben tudatosítani a társadalomban ezeket az ijesztő számokat, bár általában a számok nem szokták megijeszteni az emberek, inkább csak aggasztani szokta őket – mondja.
Nehéz élethelyzetben az alkohol tűnhet a legkönnyebben elérhető „gyógyszernek”. Rövid távon csillapítja a fájdalmat, csökkenti a stresszt, hosszú távon viszont újabb terheket, krónikus egészségkárosodást hoz.
Ha valaki felnőttkorban kezd rendszeresen inni, akár 10-20 év is eltelhet, mire nyilvánvalóvá válik a függőség, de van, akinél ennél rövidebb idő is elég. A magány, az egyedüllét csak gyorsítja ezt a folyamatot.
Kapcsolatokban gyógyulunk
A terápiás közösség az egyik leghatékonyabb segítség azok számára, akik magányosan, elszigetelten küzdenek a függőséggel. Az ilyen közegben épülő ember nemcsak szakmai támogatást kap, hanem folyamatos visszajelzéseket is: mit csinál jól, hol akad el, miben fejlődhetne. A közösség tükröt tart nap mint nap. Ahogyan az egyik terápiás szlogen fogalmaz: „Egyedül drogoztam, egyedül ittam, de közösségben gyógyulok”. Bartha Éva is azt tapasztalja szakemberként, hogy sokkal erőteljesebben lehet gyógyulni közösségben (feltéve, ha ez egy jó és építő közösség), mint egyedül.
Éva szerint a kapcsolódás, a jó közösség preventív erejű is.
Ha van valakinek az életében egy olyan közösség, ahová tartozik, ahol elfogadják, jól érzi magát, ahol építő kapcsolatai vannak, ahol testi, lelki, pszichológiai, spirituális igényei ki vannak elégítve, ott kevesebb az esély arra, hogy elmagányosodjon, vagy hogy valamilyen pótszerhez nyúljon azért, mert nem tudja megoldani másképpen a problémákat. Különösen fontos ez a kamaszok életében. A kortárs csoportoknak óriási erejük van: ha pozitív értékrendet képviselnek, képesek megóvni a fiatalokat attól, hogy a szerhasználatban keressenek menekülést vagy elfogadást.
És nemcsak a fiatalok számára fontos a közösség. Az idősebb korosztályban, különösen 50 felett, az életközépválság idején, sokan megélik az elmagányosodást. Egy válás, egy hozzátartozó elvesztése, a gyerekek kirepülése mind vezethet ahhoz, hogy valaki alkohollal próbálja tompítani a fájdalmat. Ha nincs hová tartozni, könnyebb az üres órákba valamilyen szerhasználatot csempészni, mint változtatni. Pedig bármelyik életszakaszban van lehetőség új kapcsolatokra, új közösségekre. Egy baráti társaság, egy klub vagy egy önkéntes csapat is segíthet megtörni a magány spirálját. A legfontosabb azonban az, hogy felismerjük: valami nincs rendben. Hogy a magány nem természetes állapot. Hogy szükségünk van legalább egy emberre, akire mindig számíthatunk. A valódi kapcsolatok építése tudatos döntés kell hogy legyen egy idő után. Erőteljes terápiás hatással bír a jó kapcsolatok megléte.
A felépülés életformaváltás
A magány nem csupán állapot, sokak számára veszélyforrás. Különösen azoknak, akik már megküzdöttek valamilyen szenvedélybetegséggel. Az egyedüllét újra és újra kiválthatja a visszaesést, ezért a felépülés nem érhet véget az elvonókúrával vagy a rehabilitációval. Az elvonókúrával kezdődik, az absztinencia elkezdésével, majd rehabilitáció és utógondozás követi a teljes felépülést. Az utógondozás legalább olyan fontos, mint maga a kezelés, mondja Bartha Éva, hiszen tudatosítani kell a felépülőben, hogy melyek azok a helyzetek, amelyek különösen kockázatosak számára. És ezek közül az egyik leggyakoribb: a magány. A felépülés nem más, mint életformaváltás. Aki egyszer már a szerhasználatot választotta, az valamilyen problémára keresett megoldást, és rossz utat választott. Ha sikerül beazonosítani, mi vezetett oda, és tudatosan változtatni azon, akkor kevesebb esély van arra, hogy újra ugyanarra az útra lépjen. Ehhez azonban bátorság kell. Ahogyan az új közösségek kereséséhez, a terápiához és a szembenézéshez is.
Magányosnak lenni nem szégyen, de benne ragadni veszélyes. A magányt nem legyőzni kell, hanem megszelídíteni – felismerni, hogy nem vagyunk tehetetlenek vele szemben.
Sokszor egyetlen apró gesztus is elég ahhoz, hogy elkezdjük lebontani a körénk épített falakat: egy telefonhívás, egy bocsánatkérés, egy meghívás kávéra. Nem másoktól kell elvárnunk, hogy oldják fel az elszigeteltségünket – ez a lépés rajtunk múlik. Ahogyan az is, hogy észrevesszük-e az apró örömöket a napjainkban, és hagyunk-e időt arra, hogy megálljunk a rohanásban.
korábban írtuk
Máthé Melinda: Az elmenők nem kihulló láncszemek…
Az elmenők nem kihulló láncszemek, hanem maradandó, csak láthatatlanná váló, de nagyon is létező részeink. Nem kevesebbek és szegényebbek leszünk, hanem gazdagabbak, mert közénk, hozzánk tartoztak, elmenésükben is végérvényesen itt maradnak.
