– Hogyan indul a reggeled?
– Rituálékkal – és csenddel. Az erdő közepén élünk, tíz-tizenkét kilométerre a legközelebbi településektől. Nincs hálózati áram, nincs térerő, viszont van napelemes rendszer és műholdas internet, bár utóbbi természetesen nem működik folyamatosan.
A nap mindig mozgással kezdődik. Télen fahordás és tűzgyújtás, nyáron néhány kilométer futás az erdei ösvényeken. Zöldlé, reggeli és kávé következik, miközben az ablakból figyeljük az ébredő állatvilágot. Ilyenkor tervezzük meg a napot is: rangsorolunk, szervezünk, majd rövid időre „becsatlakozunk” a külvilágba, hogy lássuk, mi történik odakint.
– Mi a kedvenc elfoglaltságod?
– Az évszak határozza meg. Szeretek olvasni, kertészkedni, túrázni, vadkempingezni, repülni, kenuzni. Gyakran bóklászom egyedül az erdőben, télen és nyáron is. Megtanultam csendben járni, mert így többet észre lehet venni a természetből – olvasni az állatok lábnyomaiból, figyelni a hangjukat. Néha órákig követem a nyomokat, hogy megtudjam, hová vezetnek. Mindegyik más arcát mutatja a szabadságnak – attól függően, hogy épp mit kíván a természet és mit kíván a lelkem.
– Hát a legnagyobb különcséged?
– Sokak szerint az, hogy a kolozsvári életemet magam mögött hagyva, a hegyre költöztem, és a nagyvárosi zajt a csenddel cseréltem fel. A mai napig kapok értetlen pillantásokat. De én szeretem.
A modern világ túlzott kényelme számomra inkább bénító, mint felszabadító. Hiszek abban, hogy időnként ki kell lépnünk a komfortzónánkból. Itt minden nap új kihívás, és talán épp ez az én „különcségem”: alkalmazkodni tudok ahhoz, amit az élet elém tesz, és igényem van a határaim feszegetésére.
– Mi a legnagyobb félelmed?
– Mint mindenkinek, nekem is a szeretteim elvesztése az egyik legmélyebb félelmem – még ha tudom is, hogy az elmúlás az élet rendje, de legalább ennyire tartok a tehetetlenségtől és a kiszolgáltatottságtól.
– Milyen tehetségre vágysz a legjobban?
– Lenyűgöznek azok az idős emberek, akik képesek újrakezdeni, megújulni, és nem ragadnak bele a megszokásba. Akik nyitottak maradnak a világra. Ezt az állandó megújulás tehetségét szeretném elsajátítani – azt a belső frissességet, ami kortól független.
– Kik a hőseid a való életben?
– Az első számú hősöm a párom. Nem csak azért, mert lecsapja a pókot, ha kérem… Az erdei élet önmagában is próbatétel: itt, ha nem vagy találékony, nincs aki a segítségedre szaladjon. Csodálom az erejét – nem csak a fizikai, hanem a lelki erejét is. Rendkívül találékony ember, számára nem létezik lehetetlen.
Hatalmas tudása ellenére folyamatosan tanul, fejlődik, minden érdekli. Inspiráló mellette élni – emlékeztet arra, hogy a fejlődés nem állapot, hanem döntés. Hősként tekintek a rokonaimra és barátaimra is, akik életük különböző területein a saját erejükből próbálnak érvényesülni, és nem mások által kitaposott úton akarják learatni a babérokat. Szerencsésnek érzem magam, mert sok ilyen ember vesz körül.
– Mikor és hol voltál a legboldogabb?
– Valószínűleg életem különböző szakaszaiban mást feleltem volna. Most azonban azt mondom: itt és most. Ebben az erdei csendben.
– Mit értékelsz a leginkább a barátaidban?
– Az egyenességet, a tiszta beszédet és a lojalitást.
Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a környezetem őszinte hozzám.
– Melyik az a tulajdonság, amit elítélsz magadban?
– A „nagyfejűséget." Néha lendületet ad, máskor viszont kemény leckéket. Ez egy tanulási folyamat. Talán egyszer lesz bennem elég bölcsesség ahhoz, hogy időben felismerjem, mikor van rá szükség, és mikor nincs. Jelenleg még nem tartok ott.
– Melyik az a tulajdonság, amit elítélsz másokban?
– A kétszínűséget és a gyávaságot – amikor valaki nem vállalja fel önmagát vagy a döntéseit.
– Ha meghalnál, milyen formában térnél vissza?
– Talán egy énekszóként, egy trillaként egy népdalban. Népdalénekesként és népdaloktatóként abban bízom, hogy sikerült valamennyit hozzátennem a népi kultúra továbbéltetéséhez. Jó lenne ilyen formában tovább rezegni a világban.
korábban írtuk
Antal Tibor a Lélekhangban: Gyimes kicsit más világ
Antal Tibor úgy véli, énekelni kellene mindenkinek. Minél többet, hiszen az éneklés gyógyír. A gyimesi népdalénekes, zenetanár D. Balázs Ildikó vendége a Lélekhang új epizódjában.
