A fényűző szellemi ezermester: gróf Bánffy Miklós Erdély „századosai”

A gróf, az író, Bonchida ura. Nemcsak a huszadik század arisztokráciájának volt egyik meghatározó alakja, de igazi reneszánsz ember is: művész, politikus, mecénás. Első köztéri szobrát mégis csak 2010. június elején, halálának 60. évfordulóján leplezték le a szegedi Dóm-téri Pantheon csarnokában, így tisztelegve a szegedi szabadtéri játékok beindításában is közreműködő rendező emléke előtt.

Fotó: Wikipedia

A kortársak emlékezetében két jól elválasztható séma alapján rögzült gróf Bánffy Miklós képe. Az arisztokraták többsége – talán báró Kemény Jánost és feleségét leszámítva – némi sértettséggel, a lekezeltség, a lenézettség rossz szájízével emlékeztek rá. Legtöbben soha nem is voltak hivatalosak Bonchidára, még a környékbeli Bethlenek, Telekiek, sőt, a Bánffy-család más ágából való rokonok sem.

Rengetegen rosszallották, hogy mennyire kritikus a saját társadalmi osztályával. Valamennyi kortársa kiemeli azonban sokoldalúságát.

Tamási Áron szerint például Bánffy „mindent tudott. De ahhoz, hogy tudjon, nemcsak módja volt, hanem őstehetsége. Fél kézzel és fölényesen tudott művész lenni…, egyformán jól értett az íráshoz, a rajzhoz, a színházhoz; s mellesleg a politikát is folytatta, és nagy hozzáértéssel űzte a gazdaságot, hiszen messze földön neki volt a leghíresebb ménese... Nemcsak gróf volt és gazdag ember, hanem szellemileg is fényűző ezermester, ami Erdélyben nagy ritkaság.”

Gróf Bánffy Miklós életútja tényleg regénybe illő. Kolozsváron született 1873. december 30-án, a budapesti Magyar Királyi Állami Gimnáziumban érettségizett 1891-ben. Bár diákkorában Székely Bertalantól tanult festeni, a kolozsvári és budapesti egyetemen szerzett jogi doktorátust. Részt vett az erdélyi szövetkezeti mozgalom megszervezésében, majd 1899-ben a fiumei tengerészeti hatóság fogalmazója lett. Ezután a földművelési minisztérium szaktudósítói hálózatának berlini csoportjában dolgozott. 1901 és 1906 között szabadelvű képviselő volt, 1906-tól Kolozsvár és Kolozs megye főispánja, 1910-től – párton kívüli programmal – újra Kolozsvár országgyűlési képviselője.

A budapesti Nemzeti Színház és az Operaház intendánsaként 1912 és 1917 között támogatta Bartók Béla színpadi műveinek bemutatását, az előadások díszlet- és jelmeztervezője is volt.

Operaházi sikere minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy 1916-ban kinevezték IV. Károly koronázási parádéja kormánybiztosának. Az első világháború kitörése előtt az Erdélyi Lapok szerkesztője volt. Bethlen Istvánnal és Jancsó Benedekkel megalakította a budapesti Székely Nemzeti Tanácsot, amelynek megbízásából külföldön tárgyalt az erdélyi magyarság érdekében. 1921-22-ben Magyarország külügyminisztereként – egy ideig kisebbségügyi miniszterként is – az országot a Népszövetségbe vezette. Levezényelte a népszavazást, amelynek eredményeként Sopron újra Magyarország része lett.

1926-ban visszatért Erdélybe, felvette a román állampolgárságot, az erdélyi magyar irodalom és szellemi élet egyik vezetőjévé vált.

A marosvécsi Helikon-találkozók rendszeres résztvevőjeként, támogatta az erdélyi színjátszást és képzőművészetet. Az 1934 és 1940 között megjelenő, az erdélyi arisztokrácia köreiben hatalmas felzúdulást okozó legendás trilógiáját, az Erdélyi történetet csaknem negyven nyelvre fordították le, Marius Tabacu tolmácsolásában román nyelvre is. Az Erdélyi Szépmíves Céh elnökeként, a református egyház főgondnokaként töltött be jelentős társadalmi szerepet. 1943-ban Kállay Miklós kormányfő megbízásából Bukarestben tárgyalt a „kiugrás” ügyében, de eredménytelenül, mivel a románok Észak-Erdély visszaadását követelték. Így csupán annyit ért el, hogy szülővárosát, Kolozsvárt harc nélkül adták fel a magyar csapatok. Azt tartották róla, ha nem lett volna gróf, író és kultúrpolitikus, minden bizonnyal jelentős grafikusként, könyvillusztrátorként tartanánk számon.

Sokan az Erdélyi Helikon munkaközössége és az azonos című folyóirat megszervezését tartják legfontosabb „alkotásának”.

Lelke, ösztönzője és hozzáértő gazdasági vezetője volt a kor erdélyi irodalmának. Biztosította az írók megélhetését és az olvasók jó könyvekhez jutását. Kolozsvári otthona a magyar írók találkozóhelye lett. Bonchidán viszont – ahol írni is leginkább szeretett – különös, anakronisztikus életet élt. Sose engedte például bevezetni a villanyt a kastélyba. Ha vendég érkezett, sokágú gyertyatartók biztosították a régi hangulatokat idéző fényt, az esti beszélgetések után a vendéget libériába öltözött inasok fáklyavilág mellett vezették a szobákba.

Szerelmeivel kolozsvári palotájában élt, Bonchida az emlékek és a szellemi élet otthona volt.

Aki életében csak egyszer is hosszabban beszélgethetett vele, vagy éppen vendége lehetett a bonchidai emlékek és könyvek között, úgy érezhette, hogy szavaiból sok mindent jobban ért a múltból és az akkori jelenből is. Mert egy írói nemzedék nevelője-tanítója is volt, élete utolsó éveiben pedig úgy érezte, valójában már nem is él, már csak vegetáló emlék, aki figyeli, és szeretné megérteni a számára már mindenestül idegen világot.

Nevét csak 2001 decemberében jegyezték be a Magyar Örökség Aranykönyvébe. „Nagyméretű dilettáns volt, mindenbe belekapott, minden érdekelte, és mindig a rendhagyóért nyúlt” – írta róla Illés Endre.

Reményvesztetten, betegen 1949-ben költözött vissza Budapestre, ott halt meg 1950. június 6-án. Hamvai 1976. október 29. óta a kolozsvári Házsongárdi temetőben pihennek. Halála előtt négy évvel azt írta Vásárhelyi János püspöknek: „Azt kívánom, hogy síromat atyám sírja mellett ássák meg, és ott szabad földbe, ne pedig falazott sírba temessenek, ahogy nagyatyám és atyám vannak.” A hamvait tartalmazó urnát a családi kripta falában helyezték el, a táblán Kós Károly betűivel rehabilitálták: dr. gróf Bánffy Miklós.

Túl Trianon századik évfordulóján, kalandos utazásra hívjuk a Nőileg olvasóit. Az országomlást követő, kezdeti bénultság után az élni és túlélni akaró erdélyi magyarság az itthon maradt nagyjai révén szinte páratlan bravúrt hajtott végre. Minden erőszaknak ellenállva, nem olvadt be a román tengerbe, sőt, a magyar kultúra és értékteremtés új dimenzióit nyitotta meg: az „erdélyi” irodalmat, zenét, építészetet, színházat, tudományt, sportot. Sorozatunkban az elmúlt száz esztendő hazai óriásait igyekszünk számba venni. A teljesség igénye nélkül, szubjektív megközelítésben.

korábban írtuk

Az aranyvesszőt hordozó ember: Kallós Zoltán
Az aranyvesszőt hordozó ember: Kallós Zoltán

Kezdetben volt az eszme. És a hit, amely nem kérdezősködött tervezhető jövő felől, csak gyűjtött, vásárolt, felhalmozott. Miközben soha nem hangoztatta: lesz múzeum. Mert tudta, hogy lesz. És lett. És lesz iskola, mindegy, hogy miből. Lett.