„Közel nyolcszáz év magyar költészetében sokszor alakult már úgy, hogy csak halála után derült ki teljes mértékben valakiről, valóban az volt-e, akinek hitték egész életében – s akinek esetleg ő is hitte magát. Még akkor is, ha kitüntetéseket aggattak a nyakába. Ha majd az unokák, dédunokák érdemesnek tartják kézbe venni az író, költő valamilyen alkotását, akkor ők elmondhatják, hogy itt vagy ott igazi költővel találkoztak. A kortársaknak viszont nem marad egyéb, mint azt hinni, amit olykor a költő is hisz magáról.”
De halálában is, amely nyolcvankilenc évesen érte, hiszen szemtanúk és történészek szerint Tamási Áron 1966-os farkaslaki temetése óta nem volt példa az összmagyarságot lelkileg és a kegyeleti cselekvések szintjén hasonló mértékben megmozgató gyászszertartásra.
Hat évvel ezelőtt, 2018. júliusában nem búcsúzni készültem Nagygalambfalvára. Arra a környékre, amely abban a formában égett belém, ahogy néhai Kányádi Sándor megírta: „S a földgömbre –/ hát nem igazságtalanság? –/ kis folyónkat, a Nagyküküllőt, /még csak reá sem rajzolták.” Mert bizony sok versével voltunk-vagyunk úgy, ahogy a Betemetett a nagy hó című verséről maga Sándor bácsi vallotta erős hittel: egyszeri elmondás után bárki megtanulja.
Kányádi Sándor műveiben kultúránk olyan legbensőbb vidékei tárulnak elénk, ahol a gondolatoknak tere, szavaknak súlya, történeteknek tanulsága van.
Amikor elment, hamar kiderült: mindenkinek – de mindenképp rengeteg embernek – van vele legalább egy története. Persze sejthettük ezt korábban is, hiszen a kilencvenedik életévének küszöbén az árnyékvilágnak búcsút intő költő mindent megtett annak érdekében, hogy beköltözzön az emberek lelkébe, életébe. Mindenekelőtt azzal, hogy remek verseket írt, olyanokat, amelyek sorai viszonylag ritkán kerülnek a ballagási kártyákon rendre feltűnő életbölcsesség-gyűjteményekbe, mégis ott visszhangoznak bennünk sajátnak érzett emlékként, megörökölt szólásmondásként, fülbemászó gyermekmondókaként, Kaláka-dalként.
Azt tartotta, az ember akkor érezheti költőnek magát, mikor egy villanásra – Isten bocsássa meg mindannyiunknak… – megváltónak hiszi magát. Amikor egy sikerültebb sor, strófa egy darabig még akár tetszik is. Amikor a könyvei iránti igényt látva kis időre elhiszi, hogy nem ingyenélő, eltartják az olvasói. „De hát állandó vívódásban élünk, és azt tartom, hogy
Dávid Gyula irodalomtörténész szerint Kányádi költészete egyik meghatározó jellemzőjévé az vált, hogy nem félt a hatalomtól, versben sok olyan dolgot kimondott, amit pályatársai még végiggondolni sem mertek – és ne felejtsük, a költő akkor kezdte a pályáját, amikor az író és az olvasó között még ott volt a cenzor, a hatalom képviselője. „Nemcsak a kimondás ténye volt a fontos, hanem az is, hogy általa felszabadítottál bennünket a félelemtől. A félelemtől való felszabadulás pedig a legnagyobb dolog, mert aki nem fél, afölött nincs hatalma a hatalomnak” – fogalmazott a kilencvennegyedik életévéhez közeledő irodalomtörténész.
A Nagy-Küküllő-menti faluban fekete-fehérben, Kaláka-zenére búcsúzó örökösökről hat évvel ezelőtt az jutott eszembe, hogy a világ változásaira érzékenyen reagáló, a világháló és a számítógép örökifjú híve, Kányádi Sándor fehér ingben járt. Az Illyés Gyula kilencvenkilencedik születésnapjára írt Fehéringes vers részben magyarázza is a jelenséget: „...ha valaki így akarta/bizonyára szüksége volt/mellesztők közt egy mindig friss/fehéringes közmagyarra?/...ne tudják meg hogy ünnepem/ van-e vagy nagy sötét gyász nyom/ fehér ingem én-álruhám/ sebemre gyolcs csatáimban/ nem hódoló harci zászlóm.”
Büszkén mesélte, hogy annak idején odahaza, Erdélyben március 15-én – akkoriban egyszerű munkanap volt! – bementek a szerkesztőségbe, egymásra néztek: mindenkin fehér ing volt.
„Tiszta szívből ezt kívánom./ Szaporodjon ez az ország/ Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, s ki honnan jött, soha soha ne feledje./Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,/vissza nem fognak a kátyúk…/A többit majd apródonként megcsináljuk.” Ezt is ő írta. Csendes pohárköszöntőként immár egy egészen más kor reggelére.
korábban írtuk
Orbán Erika: Erdélyi magyar maradok mindenhol és mindörökké – aztán unitárius
Székelykeresztúrról indult, az unitárius teológia elvégzése után egy év marosvásárhelyi „vallástanárkodás” után visszakerült Kolozsvárra kórházlelkésznek, aztán Sepsiszentgyörgyre, majd Budapest és az USA váltakozva kerültek fel a lakcímkártyájára.
