– Teológia – hogyan, miért?
– A teológia (mint tudomány, bár egy pap épp csak a felszínét kapargatja – mondaná egykori tanárom) egy keret, ami szerencsére sokkal több „túlcsordulást” elbír, mint az egyház. Manapság már mindennek van teológiája, a testnek, a munkának, a környezetnek… Ami rendben is van, hiszen, Isten vagy a misztikum mindenhol fellelhető, pontosabban benne él minden. Én tulajdonképpen ösztönösen mentem arra, mert „úgy éreztem”. Magyarzsákodi gyökereim, ahol az a rendhagyó, egyházi törvényeket felülíró hagyomány élt, hogy a lány, amikor férjhez ment, felvette a fiú vallását, meghatározó alappá vált. Anyai ágon katolikus volt a család, de úgy, hogy anyai nagyanyám unitárius lány volt, nagyapám után lett katolikus. Édesanyám édesapám után lett unitárius. Szóval, elég nagy volt a jövés-menés a felekezetek között, a nők körében. És ez leginkább párbeszédre kényszerítette a családokat; a dogmatikus kereteket fellazította. Izgalmas, ritka, hogy ez a szokás egyáltalán életben maradt, és nem bírt a katolikus egyház „rendet rakni” ott… Szóval, úgy nőttem föl, hogy 5-6 éves koromig, sőt, Zsákodon később is, nagyon gyakran a katolikus templomba jártunk.
Egy tuti-fix tanítás volt, hogy Isten van, imádkozni kell, és lehetőleg legyünk jó emberek. Minden másról lehet merengeni, fantáziálni, olvasni…
Ezzel egy páratlan toleranciát és a szabadon kérdezés bátorságát tanultam. Ugyanakkor nagyon erős érzékenységgel élek a misztikum iránt. Fogalmam sincs, ez honnan jön. De érzem, hogy bennem van… A fiatalság ellen azonban mindig tiltakozom, főleg, ha a kicsi gyermekeimmel hozzák összefüggésbe. Szerelmünk legfantasztikusabb gyümölcsei, de nem igaz, hogy megfiatalítottak (37 és 42 voltam, amikor születtek). Erősen kell koncentrálnom, hogy a kortalan lelkem-szellemem mellett a testem is bírja. Másfelől én már huszonhat-hét évesen igencsak öregnek éreztem magam, leginkább egy házassági kudarc és az intenzív érzelmi életem miatt.
– A kórházlelkészséget hogy lehet lelkileg bírni, hiszen folyamatosan a betegek állapotát emelni, a bizakodás szavait és érzését ajándékozni nekik elesett állapotukban, nem egyszerű feladat.
– Óó, sokkal önzőbb módon közelítettem meg: a kórházban folyamatos visszaigazolást kaptam fontosságomról, jelenlétem szükségességéről. Nagyon áldásos, és érdemtelenül kevés reflektorfény hull e munkakörre. A papok, egy igencsak racionális döntésekre építő környezetben az ember lényegét szólíthatják meg. Volt ambivalencia; nem azt mondom, hogy elutasítás, inkább zavar: amikor minden nap láttak, amikor helyet, teret, figyelmet követeltem jelenlétemmel a gyógyítási folyamatban. Merthogy én a közvetlen, személyközi és a transzcendens kapcsolatok gyógyító erejében hiszek. Vagyis a mindennapi segítő beszélgetés képezte munkám, és nem csak a rítusok gyakorlása (pl. az ortodox vagy a katolikus kollégához képest). Az intézményesített egészségügyi ellátás (és általában minden intézmény) egy kicsit határterület is egyben: a többszörösen kiszolgáltatott élethelyzetben igen nagy felelősség, hogy milyen irányba tereljük, milyen területen tartjuk meg az egyént.
Én nagyon hiszek az emberben, és legalább annyira az emberi kapcsolatokban. Kapcsolatokban sérülünk, és kapcsolatokban gyógyulunk.
És azzal együtt, hogy a különböző osztályokon nagyon különböző állapotú emberekkel találkoztam, legalább két alapigazság mégiscsak körvonalazódott: nem mindig a fizikai betegség a legfájóbb; és a legsúlyosabb diagnózishoz is lehet méltósággal, derűsen és bölcsen viszonyulni. Nagyon hálás vagyok a kórházlelkészi tapasztalataimért; „hivatás-ügyileg” a legtartalmasabb időszaka volt életemnek.
– Fiatal székely lány Amerikában. Nem is egyszer, hanem jó sokszor. Kétszer két évet családosként is éltetek ott. Mesélj az első és az utolsó alkalomról.
– Pontosabban háromszor, egy, másfél és két évet éltem, éltünk kint. Különböző okok miatt mindegyik emlékezetes. Idén 18 éve lesz, hogy először mentem független nőként, egyházi ösztöndíjjal a kaliforniai Berkeley-be. Sose tudjuk egészen pontosan meghúzni a határt, hogy mi változik a személyiségbeli vonások miatt, és mit alakít a környezet, de én úgy emlékszem, rám nagyon pozitív hatással volt Amerika; megnyíltam, bátrabb és kíváncsibb lettem.
Alapjáraton is egy rendíthetetlen idealista, optimista alkat vagyok, úgyhogy én könnyen elhittem az „amerikai álmot”.
Tény az is, hogy rendkívül privilegizált helyzetben voltam (és voltunk mind, akik előtte és utána ezzel az ösztöndíjjal voltunk), hiszen a teológia mellett a világ egyik legjobb egyetemére járhattam be (University of California, Berkeley), és hétvégenként az ultraliberális unitárius-univerzalista gyülekezetek felső-középosztálybeli életébe láthattam bele. Azt, hogy az USA is ezerarcú, inkább csak tudom, villanásnyi képekből, de az alapélmény a szép, a jó, a kellemes. Pontosan nyolc éve, amikor a keleti parton (Arlingtonban, Washington DC holdvárosa) éltünk, ott született a nagyobbik fiunk. Akkoriban Kőrösi-ösztöndíjasként a diaszpóra-közösségekkel dolgoztam, férjem szakdiplomata volt (Magyarországot képviselte az IMF-ben). Teljesen más volt életem fókuszában, mint előtte. A magyar mikroközösségek megismerése, támogatása legalább annyira színes és izgalmas kihívás volt, mint korábban az amerikai unitárius-univerzalistáké. Akkoriban tűnt föl, hogy az Egyesült Államok (is) tíz év alatt kétnyelvű, angol-spanyol lett. Nem úgy, hogy az utcán sok a bevándorló, hanem hivatalosan is. Legalábbis DC környékén már minden, az áruházakban, a metróban, az egészségügyi ellátásban, stb., két nyelven van kiírva. Harmadik ottlétünk idején robbant be a koronavírus járvány, amit a mi szűk családunk pozitívan élt meg, mert rengeteget voltunk kint a természetben.
– És Budapest! Meg lehet állapodni egy helyen, ha az ember ennyiszer vált? Milyen készségekre van szükség, és mi alakul ki közben? Mi a helyzet az identitás problémájával?
– Viccesen szoktam mondani, hogy ha Barabási-Albert László rápillantana az életutunkra, kötve hiszem, hogy több évtizedes helyben-ülést, -lakást jósolna a mintázat alapján. Az elmúlt 30 évben öt év volt a maximum, amit egy helységben töltöttem. Budapest 2012 óta állandónak tűnik, de innen is kétszer el- és visszaköltöztünk, és városon belül is költöztünk. Ezzel együtt nem hiszem, hogy ne lehetne megállapodni. És nem azért, mert nem jó menni. Mindig jó úton lenni! De két tényező lassít mostanában: a nagyfiunk kisiskolás, szeretnénk némi állandóságot és folytonosságot biztosítani. A másik, hogy szakmailag kezdem én is újradefiniálni magam, felerősítve a mentálhigiénés szakemberi mivoltom. Betanítok a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés szakirányú továbbképzési szakán. Ez most nagyon fontos irány az életemben, és kapocs Erdély felé is, hiszen én még a második illyefalvi évfolyamon végeztem mentálosként, és mai napig intenzív mentálhigiénés hálózatépítő munkát végzünk az egész Kárpát-medencében.
A személyiségfejlődés meg folyamatosan zajlik, de ez mindenkinél egy életfogytiglan tartó feladat.
Nekem egy jó alaptermészetem van: kíváncsi, nyitott vagyok, könnyen alakítok kapcsolatokat, megbízom az emberekben, nekem megy a „small talk”. Nem tudom, mi alakult közben… Talán, hogy könnyebben elengedjem azokat, akinek már „mindegy vagyok”. Ilyen szempontból sok veszteség ért, mert mindenhol vannak olyan emberek, akikről le kellett mondanom, de nem gondolom, hogy ez a költözések miatt van. Sokkal inkább az erősödött bennem, hogy mindenhol vannak jó emberek, sőt, többnyire jó emberek élnek a világban. És sokkal előrevivőbb, ha gondolkodunk, tapasztalunk, mielőtt a manipulációnak bedőlünk.
– Ha összeveted az amerikai, székelyföldi és budapesti életet – melyik kerül ki győztesként? Hogyan definiálod magad itt, Budapesten?
– Nincs verseny, (élet)helyzetek vannak. És mindenhol lehet jó, nem igaz, hogy nem. Soktényezős a kérdés. Budapesten és Arlingtonban sem „laktuk be” és éltünk az „egész városban”, hanem csupán a szűkebb környezetünk kis közösségeiben. De egy tágabb holdudvar lehetőségeivel. És ez egyre inkább így van Székelyföldön is: alkalmanként egy-másfél, esetleg két óra autózást bevállalnak a családok, személyek, ha elég vonzó a program.
Én erdélyi magyar maradok mindenhol és mindörökké. Aztán unitárius. Ez adja az „egyetemességet”, az emberséget az identitásomba.
A hitemtől leszek jobb ember (remélhetőleg!). A székelységet jól lehet brandingelni, de bizonytalan vagyok, hogy azt érzem-e, hogy micsoda… Nem hiszem, hogy azért vagyok olykor makacsabb a kelleténél, mert székely vagyok.
– És a gyerekeid számára melyik a legjobb?
– A fiúk itt nőnek, „egyet” élnek. Próbálunk biztonságos, stabil, szeretetteljes családi fészket biztosítani, és bízunk benne, hogy nekik ez lesz a legjobb. Amikor tudunk, megyünk haza, és nyugatra, délre, északra is. A tudás, az ismeret, a tapasztalat hátha nem árt meg nekik se. Aztán kíváncsian lessük, mi sül ki belőlük…
– Most nem lelkészként dolgozol. Hiányzik a szószék, a szolgálat magasa?
– Nagyon sokáig hiányoztak a kollégák, a hívek, az emberek. Az hiszem, szeretem jónéhányukat… A szószék magasával hullámzóan vagyok: egyrészt
sosem voltam kimondottan gyülekezeti lelkész, akinek vasárnapról vasárnapra prédikálnia kell. Ahhoz a rendszerességhez nem szoktam hozzá, így mai napig nagyon izgulok,
és sokat készülök, ha időnként felkérnek szolgálni. Másfelől igen, olykor hiányzik a kiállás, a „megjelenés”, ahol megnyilatkozhatok emberi dolgainkról. A Budapesti Unitárius Egyházközség ugyanakkor, ahová járunk, tárt karokkal fogad, ha nagyon felgyűl a mondanivalóm. És más pálya ugyan, de ott van a tanítás is: ott is arról beszélhetek, amiben hiszek.
– Mikor volt utoljára rajtad székelyruha?
– Húúú, az nagyon régen! Képzeld el, a teológiai évek alatt Kolozsváron valakinek kölcsönadtam, és nem került vissza. Valahol elveszítettem. És én ezt jelképesen úgy élem meg, hogy vele együtt a székely identitásomat is. Ami igazán nem is volt, ahogy említettem. És egy ideje kacérkodom, hogy csináltassak magamnak egy szép, népies viseletet, de ez inkább a kézimunka iránti tiszteletemet fejezné ki. És biztosan nem piros lenne.
– Mi keserít el, ha a gondolat hazarepít? És mi tölt el örömmel?
– Kevésbé a kesergés, inkább az óvatos, felelősségteljes szemlélődés: szüleim fölött sem állt meg az idő, és, hogy a testvérem, valamint pár közeli barát gyermekeit nem látom nap mint nap, felnőni. És az is szomorú, hogy
mindig leképződik a legkisebb közösségekben is (egyházban, nemzetiségi politikában) az, ami nagyban folyik.
Ami viszont öröm, sőt, gyökérforrás, hogy egyáltalán „van ez a szál”! Hogy vannak üdítő kivételek, ahol flottul mennek a dolgok. Hogy vannak nagyon értékes emberek, fantasztikus közösségi kezdeményezések, és építjük, remélem, két irányból a hazát a magasban.
– Otthon, haza, szülőföld. Mennyire erős a hívása?
– Bizonytalan vagyok, mire gondolsz a „hívásában”… A szülőföld pontosan körülhatárolható, szűk, pár négyzetkilométer Zsákod és Keresztúr között. Az otthon és haza ott van, ahol a szeretteim vannak. Amikor Amerikából repültünk haza, és leszálltunk Európában, már megérkeztünk „haza”. Ha átmegyünk a Királyhágón, na, hazaértünk!… Udvarhelyről, Kolozsvárról, Szentgyörgyről Keresztúrra mentem haza. Keresztúrról Zsákodra – vagyis esélyes, hogy a gyermekek is „megöröklik” a szülők otthon-fogalmát. Ám Zsákodon már csak a domboldali, örök hazába vágyódtak eleink. Vagyis annyira erősek e fogalmak, mint az Élet maga.
