– „A nagy-nagy sugárúton, kicsi székely legény, sok-sok kocsi között, egy szál harisnyában, batyuval a hátán, gyalog… árva itt az ember, s csak a saját fajtájára számíthat” – így hangzik A vendégmunkás (és a) dalai című lírai szociográfiád egyik passzusa. A mű szereplője és a narrátor sosem ugyanaz, vagy mégis?
– Való igaz, a klasszikus szépirodalmi szövegekben meg kell – és érdemes! – különböztetnünk főszereplőt, narrátort és szerzőt, de a posztmodern ezeket a határokat elmosta, kitágítva ezzel a próza műnem egyik lényegét adó jellegzetesség, a játék határait és lehetőségeit. Úgyhogy mire én – a magam vendégmunkás „lírai szociográfiájával” – megérkeztem ebbe a szépséges irodalomba, a dolgok leegyszerűsödtek. Így pedig már bírhatok én (csak én!) művemnek hőse lenni, miközben – nyilván – minden kínosabb résznél azt mondom hunyorgatva és kacsintgatva, hogy az bizony, nem én vagyok, hanem csak a főhősöm. Egyébként a dilemmát már például Tamási Áron is illusztrálta, amikor Ábelként egyes szám, első személyben mesélt… Vajon akkor ő azonos-e Ábellel? Nyilván igen. Nyilván nem.
– Mennyire változott a kicsi székely legény azóta, hogy budapesti lett? És szűnt-e meg a történetekből kitüremkedő idegenségérzés?
– Félek, nem lettem budapesti, csak Budapesten lakom és dolgozom, illetve hát élek is, ha nem nagyképűség ilyesmit mondani.
vesse bárhová az élet a későbbiekben. Ebből a szempontból én szentistváni (Hármasfalu középső települése) és nyárádmagyarósi maradtam, és persze udvarhelyi is, de az csak később jött, a meghatározó első évek ehhez a két faluhoz kötnek. Ott valóban otthon érzem magam, komfortosan (el)vagyok. Amikor Balavásárnál elfordulok Kelementelke felé, érzem, hogy hazaértem, el is lazulok rendesen, egyszer feltekeredek egy szívemnek oly kedves útszéli fára, valahol az Udvarhelyig vezető úton, az már fix. Nekem az az otthon, és ez így van jól; a feleségem szíve akkor melegszik el, amikor kezdünk Csíkszeredába leereszkedni, a gyermekeim viszont akkor érzik magukat otthon, mikor a számomra megszokhatatlanul sivár budapesti utcánkba befordulunk. Nem panasz-szó ez, csupán állapotrögzítés. Az idegenségérzés tehát nem múlik el, a székely legény (lényegét tekintve legalábbis) nem változik (nőjön még oly nagyra a pocakja a budapesti jólétben, ugyebár). De élni kell, boldogulni, azért vagyunk a világon, hogy valahol boldoguljunk benne, mint A vendégmunkás (és a) dalaiban parafrazáltam már megint az Ábelt.
– Még mindig igaznak tartod, hogy az ember Budapesten csak a „saját fajtájára számíthat”? Létezik valamiféle titokzatos, erdélyi „összeborulás”?
– Az inkább afféle lírai túlzás volt, irodalmi eszköz, érzet. Mióta leírtam, sok rossz otthoni emberrel volt sok rossz tapasztalatom, sok itthonival pedig jó. Nem érzem, hogy az idegenbe szakadt székely legények és leányok különösebben segítenék egymást – persze, elmelegszik a szívü(n)k kicsit, amikor meghalljuk a zamatos otthoni beszédet, de olyan irgalmatlanul vágjuk el egymás nyakát öt lejért, hogy öröm nézni.
De a vendégmunkás, aki nem én vagyok (persze de), igenis érezheti így és ilyennek az összetartást, sőt ha nem akar kimozdulni önazonos test- és tudathelyzetéből, muszáj így éreznie. Ez a fenti például egy olyan félmondat tehát, amelyet a szerző már nem gondol így, de a hőse és a szöveg narrátora minden bizonnyal – örökre – igen.
– Hatéves korodtól éltél Székelyudvarhelyen, mit fed ez a „köztes” székelység, érzésben? Mit jelent számodra Udvarhely? Beszélsz egy „székely kódról”, amelyből kimaradtál. Konkrétan mi ez a kód?
– Maros megyeiek vagyunk, a szüleim választották Udvarhelyt lakhelyül, mert igen jó eredménnyel végeztek az egyetemen, és eldönthették, hová mennek élni, dolgozni. Mivel nem itt teltek a legfontosabb éveim, csomó kódot valóban nem ismertem: amikor az osztálytársaim a hargitai síelésről, a környező, nagyszüleik lakta településekről, a különböző városrészekről a beavatottak magabiztosságával beszélgettek, és félszavakból értették egymást, én csöndben hallgattam, és igyekeztem megjegyezni a dolgokat. Persze, egy csomó mindent – már – nem érthettem, nem tanulhattam meg: síelni például a mai napig nem tudok, az, lám csak, egészen jó kód ez, mert nekem kimaradt, pedig
Másfelől viszont Udvarhely mégiscsak az otthonom, az első szerelmek, az iskolai évek, az olvasásaim, a szocializációm helyszíne, sok éven keresztül a mindennapjaim része, és ezek végleg odakötnek: ráadásul erősebb ez a kötelék, mint sokáig gondoltam vagy hittem volna. Az ismerőseim legalább fele mind a mai napig udvarhelyi, odafigyelve követem az otthoni eseményeket, ismerem a szereplőket, a közéleti mozgásokat. Érdeklődéssel és néha meglepődve figyelem, mi lett a régi iskolatársaimból, barátaimból, és néha – be kell vallanom – szorongok is, mert eszembe jut: ha valamilyen oknál fogva haza kell költöznöm, bizony, eljöhet a pillanat, hogy éppen náluk kell majd kilincselnem valami munkáért. Mert ez az íróság már csak ilyen: jó, ha van mellette rendes, polgári foglalkozása az embernek… És az bizony furcsa lenne, furcsa lesz majd.
– Édesapád közismert gyermekorvos Udvarhelyen. Miként véleményezte az eredeti orvosi pálya elképzeléstől az íróság felé való elkanyarodást? Kérdem ezt azért, mert valahol azt mondtad, hogy félted a kislányodat az írói sorstól.
– Mint az előző válaszból is kitetszik, nem fenékig tejfel, megélhetési szempontból legalábbis egyáltalán nem. Ezért féltem tőle a lányomat, fiamat, és ezért értem meg, hogy édesapámék sem feltétlenül örültek (de ezt jól titkolták!), amikor le-, vagy inkább elsodródtam az orvosi pálya felé vezető útról, már rögtön a legelején. De bennem ez az irodalom-dolog olyan elementáris erővel van jelen (hál’ Istennek), hogy egyszerűen semmi mást nem tudok elképzelni magamnak. Így aztán teljesen mindegy, hogy nem lehet belőle megélni, hogy ilyen acsarkodó, mocskos, galád, pitiáner és rosszindulatú pálya szinte nincs még egy, hogy a végzetes kettéosztottság az utolsó koporsószögeket is beverte a csak a magasban létező egységes magyar irodalom koporsójába… Mindez mindegy, mert
Nyilván ahhoz, hogy ezt tehessem, dolgoznom kell rendes állásokban, ezt teszem is – de mindez csak megteremti az íráshoz szükséges feltételeket. (Ami egyébként sokáig nem sok: kenyér, víz, papír, ceruza – bonyolódik persze a dolog, ha az embernek családja van, lesz.) Mindenesetre: akiben nem ennyire erős az írni akarás, nem ennyire megmagyarázhatatlanul mélyről, szinte a tudatalattiból jön a késztetés, hogy írjon, az inkább bele se vágjon – mert akkor csak bánat, keserűség, meg nem értettség, sértettség, aljaskodás, mocskoskodás, klikkesedés, nyalás, irigykedés, elhallgatás, és napestig tudnám sorolni, mi minden lesz az osztályrésze – tulajdonképpen nulla jutalommal. Mert jó érzés, ha megjelenik az ember könyve, hja, nincs is jobb annál (vagy csak egy jobb dolog van nála), de attól még semmi nem változik (meg) a mindennapokban, az anyagi nehézségekben, a hétköznapi élet megannyi kis bosszúságában. Ha azonban megvan ez az ősi, már-már atavisztikus közléskényszer, akkor az ember kényelmesen, eltökélten és a támadásokra fittyet hányva halad a maga számára kijelölt úton: nem törődik az irigykedéssel, mások sikereivel, saját el nem ismertségével, semmivel. „Programszerűen” megírja, amire rendeltetett, és akkor megnyugodva térhet majd nyugovóra, függetlenül attól, elismeri-e az utókor vagy sem. Mindenesetre a költővel mondhatja, hogy „Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását”. (Dsida Jenő)
– Azt vallod, hogy te „arról beszélsz, amiről nem lehet, nem jó és nem szabad hallgatni”. Ilyen dolgok (is) izgattak, hogy mi lesz az elöregedő Európával, mi lesz a nyugdíjasokkal (a Nem kell vala megvénülnöd 2.0. című regényben). Nemrégiben versekkel rukkoltál elő. Mit akarsz elmondani a világról – közvetetten magadról – aktuálisan?
– Az imént „programszerű” írást emlegettem, de ez nem azt jelenti, hogy léteznek – görcsösen – megírandó témák; inkább úgy érdemes érteni, hogy van legbelül valami forrás, ami sokszor számomra is meglepő dolgokat vet fel magából, és csak arra kell vigyázni mentális egészséggel, ráfordított idővel és „munkával”, hogy ez az entitás a legteljesebb formájában kiszabadulhasson és megjelenhessen. Novellákban, regényekben
– a legalja dolgokig menően –, illetve minden olyan hétköznapi történés, amely a humoreszk eszközeivel megfogható és leírható. Ez a kettő jól ellensúlyozza egymást, már-már kényelmes alkotói életet, tudatot és morált biztosít. Esszékben főleg az írás, olvasás, szerkesztés kérdéseivel foglalkozom szívesen, de negyvenéves korom után rájöttem, hogy van csomó olyan villanás, benyomás, félmondat a jegyzeteim között, amelyeket az istennek se lehet prózába törni – vagyis prózában giccses lesz, biceg, sántít, otromba. Versben viszont – jöttem rá extatikus örömben egy délelőtt, amikor majdnem húsz ötletet formáltam verssé – tökéletesen működnek. Óriási reveláció volt, a mai napig érzem, talán ez volt az utolsó nagy megvilágosodás és igazi, nyers, őserejű öröm az alkotói pályámon. Mert mi maradt még? A dráma nem izgat, nem érdekel – szívesen olvasom és nézem, össze is kalapálom, ha muszáj, de nem látom magam, hogy bármikor – kedvtelésből, élvezettel – drámaírásra adnám a fejem.
– És mi a helyzet a „gonoszka humorral” – ahogy az ironizáló stílusodat aposztrofálják? Úgy tűnik, hogy a humor (ereje) veled van, és kiválasztott magának az „irodalom szépséges köztársaságában”.
– Nehéz erre röviden válaszolnom, a Magyar Művészeti Akadémiába való felvételem során ugyanis ez volt a székfoglaló előadásom témája, és azóta tudom, hogy ennek az értekezésnek a humorról, humoros irodalomról legalább egyórásnak kell lennie, hogy minden részletét meg tudjam világítani. Szükségszerűen röviden – és emiatt talán hibásan – összefoglalva: látom, hogy a humoros irodalom szerzői afféle páriák, akiket éppen csak megtűrnek a „magasirodalomban”, el csupán akkor fogadnak, ha komoly dolgokat is írnak. Gondoljunk Rejtőre, Karinthyra, Karácsony Benőre, napestig sorolhatnám. Nem volt ez mindig így, de most így van. Ez önmagában is súlyos csapás, mert öncenzúrát, szorongást szül, ami szerzői zápuláshoz és verítékhez vezet, ami óhatatlanul is bűzlik; de ha ehhez hozzávesszük még a napjainkban aggasztó módon elhatalmasodó politikai korrektség-elvárást (amelyik gyermekágyában fojtja meg az összes humorral kapcsolatos törekvést), akkor válik csak igazán elkeserítővé a kép:
Persze, nem (csak) az alantas és ostoba humorra gondolok, hanem az intellektuális, irodalmi humorra (is). Én igyekszem művelni is, és szerkesztőként, könyves szakemberként gondozni is a mások által művelt humoros irodalmat, még akkor is, ha még az antikváriumokban például külön polcra kerülnek az ún. „vidám művek”, nyilván azért, nehogy összehumorozzák a komoly irodalmat. De meg kell mondanom, a küzdelem elég reménytelen, a finom, kifinomult humornak, iróniának alig maradt létezési terepe, nem születik és nem is fogyasztják: az emberek rövid és kimondott, „egyperegyes” dolgokra kíváncsiak, ha kíváncsiak még egyáltalán valamire, és arra is lehetőleg ötmásodperces videókban. Milyen jó, hogy például Mikszáth Kálmánnak nem kellett ezt megérnie.
– S a honvágy?
– A honvágy erős, és mindig erős lesz: Áprily Lajos verseitől teljesen kész vagyok, alig merem olvasni őket, annyira felkavarnak, de Lévay József Mikes című verse is rendre odavág. (Természetesen csak jelzésértékkel említettem ezt a két szerzőt, százakat tudnék még.) Egyébként ahogy öregszem és cinizálódom, egyre inkább megbecsülöm ezt az érzést, vigyázok rá, nem koptatom, ritkán élem bele magam, ritkán használom, hogy ne tompuljon, korcsosuljon, életlenedjen, tűnjön el soha. Jó fájni honvágyilag, még akkor is, ha valószínűleg már végleg ittmaradok. Se itt(hon), se ott(hon). Így lesz ez, az áttelepülésre egy generáció rámegy, ezt látom és tapasztalom, bele is nyugodtam. De a honvágy luxusa megmarad – és ez nagy kincs.
korábban írtuk
A színházépítő, filmes úttörő: Janovics Jenő
A legendás színházépítő színigazgatót, az erdélyi Hollywood megteremtőjeként is történelmet író filmes Janovics Jenőt származása és eszményei miatt üldözték, menekült, visszatért és belehalt – méltán tagja Erdély „századosai” exkluzív klubjának.
