• Fotó: Biró István
– Nem nagyon akartál interjút adni, nem kéretted magad, de mintha nem az a típus lennél, aki menedzseli magát...
– Nem. Unom.
– És – szabadúszó díszlet-jelmeztervezőként – mégis megtalálnak munkák?
– Megtalálnak, igen. De most már nem tolom annyira, mint az elején. Az első években egyik előadásból estem a másikba, de már nem akarok úton lenni állandóan. Egy évben hármat vállalok, kb. Aki jól ismer, hív, például a gyergyói színház igazgatója. Oda én úgymond hazajárok. Az az a színház, ahol kezdtem a színházi pályafutásom, ezért szívügyem.
– Hogyan alakult, hogy épp (színházi) látványtervező lettél?
– Kolozsváron végeztem a képzőművészeti egyetemet, de mindig szerettem a színházat. Kolozsváron is jártam színházba, és észrevettem, hogy nem is a darabot nézem, vagy nem szórakozni járok oda, hanem kezdem figyelni, hogy ez miből készült, az milyen cipő, stb., s kezdett véleményem lenni róla. Így lassan kialakult, hogy lehet, tudnám csinálni, érdekel is, akarom is.
Szeretek váltani. Egyáltalán nem félek tőle. Szerintem még fogok is.
A grafikát – őszintén – untam. Csinálsz egy szép képet, jaj, de szép kép, jaj, de jól tudsz rajzolni, de az fabatkát sem ér. Néha jön, hogy rajzoljak, magamnak, és ott a görcs, hogy valami nagyot kell alkotni. De közben már mindent megalkottak. Olyan nehéz újat, és nem volt semmi mondanivalóm.
Scapin • Fotó: Bereczky Sándor
– Az életednek azt a részét teljesen lezártad?
– Nem, mert folyamatosan használom a színházi munkáknál. Nagyon szeretik egyébként az emberek a portréikat, én attól kivagyok, pedig ebből is lehetne élni. Mindig ezt hallottam: engem mikor rajzolsz le? Ettől ki voltam készülve, hogy
mit szeretnek az emberek abban, hogy felkelnek reggel, az ággyal szemben vagy az ágy fölött ott a saját portréjuk?
Én ezt mindig nagyon untam, közben például karácsonyra is csináltam valakinek ajándékba, mert tudtam örömet szerzek vele. Melóként is csinálnék, ha megfizetik, de szerintem ez nem művészet, az egy dekoráció, és annyi. De folyamatosan használom a rajzot, és nagyon is segít engem: ha nézek egy színpadot, az nekem egy üres lap, és akkor úgy komponálom a színpadképet.
– Vannak olyan színpadképek, amelyek képzőművészeti alkotásként hatnak…
– Teljesen. Azt szeretem a díszlettervezésben, hogy csomó mindent ötvözöl. Az építészettől a divatig, rengeteg minden találkozik a színházban. Az elején inkább csak jelmezeket csináltam, az volt a nagy szerelmem, mert még nem voltam olyan magabiztos a díszletben, de
most már csak úgy vállalom, hogy mindkettőt, nem közösködöm mással.
– Egy díszlet megtervezése rengeteg technikai tudást is igényel, nem?
– Igen. És nem csak. Még pszichológiát is, mert úgy képzeld el a próbafolyamatot egy társulatban, mint egy méhkast, te vagy az anyaméh, és le kell menedzseld ezt az egészet. Ez mind tapasztalat, gyakorlat, évek, hibák. De én nem kérek olyat, amit nem értek, hogy miként lehet megcsinálni. És sokszor itt jön elő a képzelőerő, hogy ezt vagy azt hogyan lehet kiküszöbölni. Nem vagyok én mérnök, de frappáns ötletekkel sok minden áthidalható.
– Milyen anyagokat szeretsz használni?
– Nem a „klasszikus” színházi anyagokat, a fémet, fát. Használom a fát, például most is, a Parasztoperánál (a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadása – szerk. megj.), a díszlet alapja fa, de igazából egy kukoricaföld a díszlet maga. Fa az alapja, mert valamire rá kellett építeni, de egyfajta purhabot tettünk rá, az adja meg a textúráját a földnek.
Nem egy színházbarát anyag, mert törik.
Mindig úgy kell gondolkodni, hogy ezt tárolják, előveszik, hogy szállítani lehessen, ezért jó a fa és a fém. Na, de amikor jövök én az ilyen „hülye” anyagokkal, az nem a legjobb. Ezt azért tudtam vállalni, mert itt lakom, és tudom javítani, hogyha szükséges. Nagyon sokan szeretik a fal megoldásokat, amit én gyűlölök, lerágott csont, és nem nézek meg olyan előadást, aminek három falból áll a díszlete. 2024 van, könyörgöm…
– Könnyen el tudod engedni a munkáidat?
– Nem. Olyan, mintha a bébidet ott kellene hagyni, főként, ha nagyon jól sikerült. El tudom engedni, de nehezen, és időbe telik. Az utóbbi években nagyon büszke vagyok magamra, arra, amiket csináltam.
Éreztem magamon a fejlődést. Hogy tele vagyok ötlettel, bátor vagyok.
– Emlékszel arra a pontra, amikor elmúlt a kezdőségből adódó félelmed, szorongásod?
– Nem emlékszem. Csakhogy egyszer odalett. És érzem, hogy bátor vagyok, és az is akarok lenni. Tudom, hogy nincs új, de újat akarok csinálni.
Sirály • Fotó: Jakab Lóránt
– És az hogy érint, ha beleadsz apait-anyait egy látványba, büszke és elégedett vagy, ám az előadás gyenge lesz? Meg tudod ítélni egyáltalán objektíven az előadásokat, amelyekben dolgozol?
– Nem tudom teljesen kívülről nézni, de
amikor nagyon rossz valami, azt tudom. Olyankor egy kicsit belehalok.
Volt olyan, hogy két hónapig gyászoltam, olyan traumatikus volt.
– Hány százaléka valósul meg annak, amit te kitalálsz?
– Száz. Nagyon nagyképűen hangzik, de eddig tényleg. Van olyan, hogy lemondunk valamiről, mert érezzük, hogy nincs rá szükség, az más, de hogyha érzem, hogy az előadást szolgája, vagy kell az az elem, az a jelmez vagy az a kellék, olyan nincs, hogy ne legyen.
– A székelyföldi színházaknál a legtöbb helyen kevés a pénz egy-egy produkcióra. Azzal hogy birkózol meg, hogy álmodhatsz te nagyot, ha nincs anyagi keret a megvalósításra?
– Hát megvalósítom, a színházi műszakosokkal, asztalosokkal, varrónőkkel és szabókkal karöltve, mert én és a többi tervező nélkülük sehol sem lennénk.
Az lenne a furcsa, ha azt mondanák, van bőven valamire pénz
(nevet). Itt jönnek be az ötletek, hogy nem hű de nagy vasszerkezeteket tervezel, ami belekerül hatmillió lejbe, hanem jössz a frappáns megoldásokkal. Olyan vizuális dologgal, ami jó a szemnek, de olcsóbb. Például most a kukoricást saját kezűleg csináltam a Parasztoperához. Pvc-ből, zöld celluxból és drótból. Két hónapig műanyag szag lengte be a lakásom, olyan büdös volt, hogy hányingerem volt. Nem tudom, hány ezer „kukoricalapit” gyártottam le.
Parasztopera • Fotó: Fazakas Bence
– Ha egy-két címszóban kellene jellemezni az általad tervezett látványvilágokat, mit mondanál róluk?
– Huh, hát a humort mindig beleviszem, akár a legnagyobb drámába is. A humor fontos. A színek is, nagyon. Kicsit talán ez a pop-artos érzés, de most ezt el fogom hagyni.
Tudod, mit használtam gyakran? Felnagyított, ezáltal meghökkentő dolgokat, például egy szem, egy kéz.
Temesváron csináltam egy előadást, amiben óriási, hat méteres könyvek voltak, kinyílnak, és abból jönnek ki a színészek, mint a mesefigurák. Ezt előszeretettel használtam az utóbbi időben, hogy valami normális tárgyat – főleg emberi testrészeket – felnagyítottam a színpadon, de most már nem fogom, mert egy kollegina „ellopta”.
– Mitől lettél ilyen nonkonformista, lázadó?
– Nehogy leírd ezt, mert olyan, mintha annak tartanám magam (nevet).
– Pedig látszólag kilógsz minden sorból…
– Mindegyikünk azt hiszi magáról, hogy kilóg a sorból. Én az egyetemen is rossz diák voltam. Az, hogy három évig csináltatják a maketteket a kis termekben, és színpadot nem látnak a diákok, csak ha befizetnek egy előadásra, az, köszönöm szépen, engem nem érdekel.
– Akkor mégis mi hatott rád ennyire, hogy ilyen különutas lettél?
– Nem tudom. Volt egy tanárom, akinek volt egy mondata, ami megmaradt. Valami házi feladat volt, egy jelmez, raktam rá egy fodrot, és ő mondta, hogy tudni kell megállni. Aminek nincsen célja, az felesleges. Akkor nem értettem, de eltelt pár év, és tényleg összeállt egyszer ez a mondat, hogy
semmi olyat ne használj, ami nem szolgálja az előadást.
Nem azt mondom, hogy sosincs díszítve a ruha, csak, ha a fodros az a ruha, akkor az azért legyen fodros, mert a karakter kéri a fodrozódást. Azt látom, gyakran felkérnek divattervezést végzett lányokat színházi jelmezek tervezésére. Kapcsok itt, kapcsok ott, teljesen öncélúan. Hát mit kell dizájnolni egy nadrágot, ha nem „kéri” a figura?
A gála • Fotó: Veress Albert
– Azt is mondtad a beszélgetésünk elején, hogy lehet, fogsz még pályát váltani…
– Most sem csak a színház van az életemben. Mert nem is tudnék megélni belőle. Csinálunk tévéreklámot, valaki azt a teret is be kell rendezze, vagy a párommal csináltunk videoklipeket. Jaj, azokat hogy élveztem! Ahhoz is a látvány kell. Meghallgattuk a zenét, a szöveget, és akkor egyből elindult az agyunk, hogy mi legyen a sztori. Csak úgy vállaljuk, hogyha szabad kezet kapunk. Emellett például a Vinted-en ruhát árulok. Veszek 10-20 lejért valamit a turkálóban, lefotózom, s eladom 60-ért. Úgy élvezem, döglöm bele.
– Jól érzem, hogy nem itt tervezel megöregedni?
– Nem tudom. Amúgy hobbi szinten az ingatlanpiacot is bújom, imádom, de már nem is nézem a romániai városokat, mert felháborít, hogy lerobbant putrikért és ízléstelen, inox korlátos „termopán kockákért” nem szégyellnek ennyi pénzt elkérni. És nézem, hogy Dániában, tóparton, a kicsi piros házikó fele annyiba kerül, mint itt a putri. Szóval, klisé ez is, de nagyon szeretnék Olaszországban egy házikót...
Cikkünk a Nőileg magazin 2024. februári lapszámában jelent meg.
