Látja a felszínt, de megfigyeli a mélyebb rétegeket is, a hálózatokat, amelyek embert emberrel, közösséget közösséggel, kultúrát kultúrával kötnek össze. Csíkszeredaiként, csíkiként határozza meg magát. „Matematika-fizika líceumban érettségiztem, épp a rendszerváltás évében, és a forradalom után lehetőségem nyílt megpályázni a magyar és néprajz szakot. Pécsen jártam egyetemre, ott is doktoráltam kommunikációból, és
bárhol megfordultam magyar nyelvterületen, mindig azt éreztem, hogy felcsillan az emberek szeme, amikor kiderül, hogy csíkszeredai vagyok. Mindig kötötték valamihez, és ez meghatározza az embert is:
a Régizene Fesztiválhoz, a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoporthoz mint tudományos műhelyhez, Csíksomlyóhoz, a borvizekhez vagy a tájhoz... Ebben a természeti és kulturális térben tudom magam meghatározni”.
Erdélyiség, magyarság
Pécs azonban ennél sokkal többet adott: a tekintélyelvű viszonyok helyett egy partnerségen alapuló oktatási rendszerbe csöppent. „Egy nyitott, lüktető szellemi időszak volt, fantasztikus, inspiráló tanárokkal és egyetemi társakkal: író-olvasó találkozókra, konferenciákra, koncertekre jártunk, hosszabb-rövidebb egyetemi ösztöndíjakba lehetett bekapcsolódni: Kolozsvár, Budapest, Krakkó...
Nagy ajándék az élettől, hogy felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, partiumi barátaim lettek, a határontúliság közös nevezője szolidárissá tett bennünket.
A kilencvenes évek elején nyert teret a kulturális antropológia Magyarországon, amelynek a módszerei és szemlélete sokat segített a saját erdélyiségem és idegenségem megtapasztalásában és megértésében, a „másságok” megértésében. Ezeket mind a mai napig tudom kamatoztatni a munkámban: a néprajzi, a közművelődési, akár a közéleti kérdésekben is ebből táplálkozom.” Megelőzte ezeket az élményeket néhány országos magyar olimpiász, még a 80-as évek Romániájában, meghatározó volt Angéla életében, hiszen ott tapasztalta meg először az erdélyiséget – az ott kialakított kapcsolatok barátságokká értek, és ez a szellemi hálózat ma is él, tagjait megtalálni a kulturális vagy a közéleti szférában.
Navigare necesse est
A Pécsen szerzett tudással és világlátással talán elvárt lett volna, hogy egy nagyvárosban helyezkedjen el, ahol pezseg a kulturális élet. Angéla azonban hazajött, és néprajzi referensként kezdett dolgozni a Népi Alkotások Házánál (mai Hargita Megyei Kulturális Központ). „Tisztán emlékszem a diplomaosztón elhangzott beszédben a jelszóra: Navigare necesse est. Ott, akkor esküt tettünk, hogy a tudományok fejlődését követni fogjuk, és ez ma is magától értetődően él bennem: követem a publikációkat, szeretek konferenciákra járni, évek óta tanítok a Sapientián, és
nagyon hiszek abban, hogy a gondolkodás s a gondolatok összecsiszolása nem megspórolható.”
A tudományos érdeklődés vitte a Csíki medence egyik legszebb és legeldugottabb településére, Csíkborzsovába: egy kutatócsoport tagjaként interjúkat készített gazdálkodó emberekkel. „Az EU-ba való belépés előtt jártunk, és az volt a kutatás kiindulópontja, hogy a mezőgazdaságban olyan változások várhatók, amelyek átalakítják a falusi gazdálkodást. Azt a helyi gyakorlatot próbáltuk rögzíteni, amely a kollektivizálást követően még magában hordozta az önfenntartó családi gazdálkodási modellt, ugyanakkor próbáltuk megragadni azt a mentális viszonyt, ragaszkodást, amelyet a gazdálkodó a saját földje, közössége és az öröksége iránt táplál. Ott derült ki, hogy van eladó ház, és így kerültünk a párommal ebbe a kedves faluba 18 évvel ezelőtt. Nagyon szeretjük ezt a közösséget, sokat kaptunk tőle, mi is igyekeztünk kezdettől fogva a falu értékeit, a közösség működését megismerve, tisztelettel és tapintattal beilleszkedni.”
A kultúra vajon mi?
Minek a kultúra válságban? – hallani gyakran. „A társadalomtudományok, a kulturális antropológia és a néprajz felől közelítve mi azt mondjuk, hogy kultúra mindazok a jelentésekkel átszőtt helyzetek, mindennapok vagy ünnepek, amelyeket az ember létrehozott, ahol él és működik. Itt vagyunk például mi, Székelyföldön: benne vagyunk, értjük mi, miért történik, és onnan tudjuk, hogy ez csak a sajátunk, hogy jön valaki messziről és rácsodálkozik.
A mindennapi ember nem gondolkodik azon, hogy milyen gazdag a kultúrája, ő benne él, s csak olyankor szokta sorjázni (szokások, folklór, viseletek, építkezés, vallásosság, a helyi tudás széles tárháza: erdőismeret, gyógynövények, gombák, dülőnevek stb.), amikor meg akarja mutatni.
És általában erre a turizmus a vevő: hogyan tudjuk megmutatni értékeinket, hogyan tesszük vonzóvá – ezek azok a szavak, amelyekkel a közbeszéd szintjén is találkozunk. Egyik legnehezebb feladat: ezt a magától értetődőséget és gazdagságot megmutatni úgy, hogy elérje a külső érdeklődő ingerküszöbét.”
A Régizene Fesztivál
Az biztosan elérte az emberek ingerküszöbét, amikor a kommunizmus sötétjében egyszer csak felvillant egy fesztivál. Régizene Fesztiválnak keresztelték, az országban egyetlen volt: a szakma elismerte, a közönség szerette. 2008 óta Angéla is főszervezője, a Hargita Megyei Kulturális Központ kiemelt és nagyrabecsült eseménye. Először 1980-ban szervezték meg olyan zenészek, akik a ’70-es évek népzenei mozgalmának jeles személyiségei voltak – a bukaresti Magyar adás volt a fesztivál fő producere és szervezője, a tévének köszönhetően széles körben ismertté és kedveltté vált, olyannyira, hogy a hatóságok 1986-ban betiltották. 1991-es újraindítását követően évente megrendezik: több mint 40 éves fennállása óta az egyik legrangosabb csíki branddé nőtte ki magát. „Én nagyon megszerettem ezt a fajta zenét, amely historizáló előadásmódban, lágyan szólal meg, és rengeteg kultúrtörténeti tudást hordoz magával: a régizenészek levéltárakban, könyvtárakban kutakodnak, egy régizene koncert pedig valóságos művelődéstörténeti kaland.”
A puhaságról
Veszély vagy lehetőség a kultúra képlékenysége? Kérdezem kategorikus válaszra várva, miközben Angéla tágra nyílt, mosolygó szemekkel csak ennyit felel: egy csoda! Példaként előkerül a nyelv, a folyamatosan változó, és kiderül, hogy lényege és szépsége is éppen képlékenységében rejlik. „Bár kulturális intézményként az a dolgunk, hogy az igényt formáljuk az értékes és minőségi kultúra iránt, úgy érzem, szélesítenünk kell a látóterünket, hogy jobban megértsük, ami körülöttünk zajlik, és ne értékítéleteink övezzék a jelenségeket. Többet kellene beszélnünk a magaskultúra, a populáris kultúra, illetve a különböző szubkultúrák közötti különbségekről, akár egymásra hatásáról.
Teljesen más kultúrafogyasztást látunk a nagyvárosokban, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet Csíkban, egy kisvárosban pezsgő kulturális életet létrehozni. Hozzátesz a jólét érzéséhez.
Rendkívül fontosak a gazdasági kérdések, de szeretem ezeket a puha dolgokat is, amitől úgy érzed, hogy jó itt élni.”
Fotó: Ádám Gyula, Szigeti Vajk István
korábban írtuk
Kecses lány tüllszoknyában: Nagy Ingrid
Lemondás, fájdalom, koplalás és rivalizáció a tüllszoknyák látványos világa mögött. A filmekben általában ez a kép rajzolódik ki a balett világáról, a balerinák és balerinok életéről. Nagy Ingriddel, a Kolozsvári Román Opera balettkarának táncosnőjével beszélgetve próbáltuk kideríteni, milyen Erdélyben egy balerina élete. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. szeptemberi lapszámában jelent meg.)
