A huszonnégy éves Nagy Ingrid, bár Szolnokon született, erdélyi származásúnak vallja magát, otthonának a mai napig Maroshévizet érzi. Élt Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten, megfordult az Egyesült Államokban is, ment, amerre a tánc vitte, amerre hivatása szólította. Bár ma a kolozsvári társulat egyik fiatal tehetségeként tartják számon – a román sajtó is többször méltatta – az átlaghoz képest nagyon későn kezdett balettozni.
„Előtte kipróbáltam egy pár sportot, jártam teniszezni, szaladtam. A fordulatot az hozta el, hogy volt egy osztálytársam, aki balettozott, és egy szünetben megmutatta a spárgát. És nekem ez annyira megtetszett, hogy első dolgom az volt, hogy hazamentem, a szobámban becsuktam az ajtót és megpróbáltam. És majdnem sikerült. Emlékszem, befutottam édesanyámnak a szobájába, és megmutattam neki, és mondtam, hogy nagyon ki szeretném próbálni a balettet. És akkor kezdtem el Marosvásárhelyen, kilencévesen” – idézi fel, hozzátéve, hogy általában 3–5 évesen kezdik ezt a mozgásformát.
A hobbi-balett-től a koplalásig
Mint meséli Ingrid, a balettstúdióban, ahol az alapokat tanulta, kijelentették, hogy hobbiként ugyan járhat, de sohasem lesz belőle balerina, mivel túl későn kezdte. „Fogtam közben anyukám kezét, és ezeket hallva tulajdonképpen dühös, mérges lettem. De ez egy jófajta düh volt, olyan, ami motivál, ez adott egy löketet” – emlékszik vissza. Aztán három év „hobbi-balettozás” után, 12 évesen azt mondta az édesanyjának, hogy ő ezt most már szeretné professzionálisan csinálni, úgyhogy ellátogattak Kolozsvárra – ahol hagyománya van a táncosképzésnek – egy próbatáncra. Bár a próbatáncok hivatalos ideje már lejárt, sikerült elérniük, hogy soron kívül megnézzék a fiatal lányt. Fel is vették, és pár hét múlva be is költözött a kincses városbeli kollégiumba. Ingrid számára ez egy teljesen új világ volt, amelyet a tanárok szigora és fegyelem jellemzett.
Mint mondja, kezdetben az étkezésükbe nem szóltak nagyon bele, bár kikötötték, hogy nem ehetnek nagyon sokat, valamint édességet nem kaptak a kollégiumban, de más szabályozás nem volt, mert még fejlődésben lévő kiskamaszok voltak. Idővel azonban egyre fontosabb lett az étkezés kérdése, így ma már szinte ösztönösen figyel erre: este hat után nem eszik, édességet szinte soha. „A testünket látja a közönség, ezzel adjuk át az érzéseinket, így nagyon fontos, hogy szép alakot lássanak” – vélekedik a balerina. Bevallása szerint, bár a tánc, a sok munka megterhelő volt, ezt tulajdonképpen szerette, neki a lelki része – az, hogy távol volt az otthonától és az édesanyjától – okozott nehézséget.
A mamától távol
Mint meséli a fiatal táncosnő, gyerekként a balettet, mint mozgásformát szerette meg, a mozdulatok kecsességét és dinamikáját, de idővel, miután előadásokat is látott – például az édesanyja is elvitte egy orosz társulat vendégelőadására, hogy élőben is láthasson balettet –, megszerette mint kifejezési formát, mint művészetet is, a táncon és komplex látványvilágon túl a színészi játék is lenyűgözte őt. Már a kezdetektől fogva otthon is folyton gyakorol, híres táncosok, társulatok online elérhető videóiból próbál tanulni.
Ingridet az első kolozsvári éve után elküldték egy országos versenyre, ahol ezüstérmes lett, és ez által az önbizalma is megnőtt, ám az idő múlásával úgy érezte, hogy a kolozsvári iskola nem ad eleget, hiszen ott például nem táncoltak fiúkkal. Azon a nyáron Budapestre ment egy balettkurzusra. „Egy kicsit úgy éreztem Kolozsváron, hogy már elértem a plafont, és nem fogok tudni eléggé fejlődni. A nyári kurzuson mondták a tanárok, hogy van egy próbatánc, és aki szeretne próbálkozni, az jelentkezhet. És úgy voltam vele, hogy ki szeretném próbálni magam, de nem gondoltam bele, hogy felvehetnek, inkább azt akartam látni, hogy milyen szinten vagyok. De felvettek.”
A budapesti iskola egy új világ volt, sok jó táncossal és egy kis rivalizációval is, de ellenségeskedés nem volt, inkább csak ösztönző versenyszellem. „Budapesten még nehezebb volt az iskola, hétfőtől szombatig tanultunk, gyakoroltunk nagyon keményen, de nagyon hálás vagyok érte. Akkor nem éreztem így, mert folyton fáradt voltam, de most tudom, hogy nem csak a tánc szempontjából, hanem gondolkodás, hozzáállás tekintetében is nagyon sokat formált engem ez az időszak” – meséli.
Egy sérülés a pálya végét jelentheti
A fiatal balerina ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy ezekben az intézményekben – akár Kolozsváron, akár Budapesten – nagyon figyeltek arra, hogy ne csak a balettről szóljon az életük, hanem tanuljanak is. „Budapesten reggeltől egy óráig balettoztunk. Utána suliban voltunk öt-hatig, és legtöbbször hattól nyolcig még voltak programok, vagy bementünk a terembe nyújtani. A program sűrű és szigorú volt. És ugyanolyan elvárások voltak a líceumban is, mint a balett teremben. A tanárok nem engedték, hogy kevésbé koncentráljunk a tanulásra, amiatt, hogy a balett miatt fáradtak voltunk. Mert hát elmondták azt is, hogy bármi megtörténhet, egy sérülés bármikor egy pálya végét jelentheti. Tény, hogy nem lehet mindenkiből balerina, vagy balett-táncos. Ezért is mondták, hogy legyünk felkészülve más irányokra is, legyen B tervünk, legyünk flexibilisek” – emlékszik vissza.
Ingrid mindenképp a szakmában szeretne maradni, az aktív táncos évek után oktatna, tanítana, ha nem is klasszikus balettet, de például jógát, piláteszt – mondja a B tervek kapcsán. Az aktív táncosi karrier hossza egyénenként változik, de általában 35–40 éves korig szokott tartani. Ugyanakkor a fiatal lány azt meséli, a diákéveiből sok minden kimaradt, sok mindent nem próbált ki, nem volt ideje bulizni, ismerkedni. Amióta a Kolozsvári Román Opera társulatának tagja, kicsit lazább a programja, például nyaranta van két hónap szabadsága, amikor bár kitartóan nyújt, és igyekszik, formában maradni, végre van ideje szórakozni is.
Ahol a méret is számít
Miután elvégezte a Magyar Táncművészeti Egyetem képzését, mind Európában, mind pedig Amerikában megfordult próbatáncokon, ám nem volt könnyű dolga, mert a maga 175 centiméterével túl magasnak számít. Egy New York-i társulattól pozitív választ kapott, ám vízumszerzési bonyodalmak miatt végül nem tudta vállalni a munkát, de részben örül is ennek, mert így kerülhetett Kolozsvárra 2019 őszén. „Én most nagyon boldog vagyok Kolozsváron, itt itthon vagyok. Szakmailag is nagyon sok mindent lehet táncolni. Itt látom magam tíz év múlva is, ha az Isten is segít, és bírom”.
Ingrid úgy érzi, pályája elején jár, és reméli, hogy nagyon sok mindent eltáncolhat még. Technikailag például a Csipkerózsika (Csajkovszkij) az egyik szerepálma, de sok olyan szerepekben is kipróbálná magát, amelyek nemcsak a mozdulatok miatt jelentenek kihívást, hanem színészi játékot, nagy érzelmi átélést is igényelnek.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
Fotó: Raluca Pînzar, Ștefana Mihăilescu
korábban írtuk
Orosz Annabella könyvillusztrátor: Sehonnan sem megyünk el végleg
Képzőművész, könyvillusztrátor, reklámgrafikus és örök gyermek – mind igaz a gyergyószentmiklósi Orosz Annabellára, aki Bukarest, Moszkva és London után hazatért szülővárosába, ahol nem kisebb lendülettel és lelkesedéssel alkot, részt vesz a város művészeti életében. Vizuális műveltségről, az itthonlét előnyeiről és a szakmai elismerés fontosságáról beszélgettünk egy hűsítő limonádé mellett. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júliusi lapszámában jelent meg.)
