– Miért éppen sírverseket írsz? Hogy kezdődött a katasztrófaköltészeted”?
– A közhellyel ellentétben, ez esetben a téma nem az aszfaltozott utcán hevert, hanem a zöldövezetben, szerencsét hozó négylevelű lóhere képében, amit, szerencsétlenségére, mindenki leszakít, ha meglát. Azon elmélkedtem bő tíz évvel ezelőtt, hogy különlegesnek lenni egyszerre áldás és átok, nem tudni, hogy felemel majd, vagy agyonnyom az, hogy a különc nem illeszkedik a sorba. Akkoriban rövidprózát írogattam, és felötlött bennem, hogy miként tudnám nagyon „zanzásítva” elmondani a gondolataim, így született ez a vers:
A négylevelű lóhere sírverse
A három + egy volt a többletem,
Irigyelt, ki élt az egy híján,
S e negyedik lett a végzetem,
Száradok most egy öreg Biblián.
Jó volt a fogadtatása a lányaim körében, mert a pihent agyamra célozgattak, ezért elkezdtem tudatosan sírverseket fabrikálni, s meg sem álltam kilencvenkilencig, ami éppen egy kötetre való. Ez az irodalomtörténetem egyik poénosabb perspektívája, de igazából azért is írok sírverseket, mert ehhez elegendő kínrímekkel szórakozni, s nem kell verslábakkal botladozni. Szóval,
ha van időmértékes verselés, akkor az enyém időmértéktelen, mert az örökkévalóságról szól mindegyik.
– A teljesség igénye nélkül, milyen embereknek/szakmáknak írtál sírverset?
– Mivel az elmúlás semmit és senkit nem kímél, születtek versek csapzott és elfajzott gondolatoknak, kiszuperált tárgyaknak, temettem tücsköt-bogarat, de való igaz, hogy a legtöbb emberekről szól. A mintegy háromszázötven versem több mint fele szakikat temet, az én fejemben, sajnos, minden mesterség kihalóban van.
– Hogyan fogadják ezt a fajta költészetet ott, ahová eddig elvitted a köteted, illetve a kiállítást? Hiszen kissé morbid is…
– A sírversekből harmincat egy kedves gyermekkori barátom, Birton László „kövekre” festett, ezeket hordoztam az elmúlt egy évben helységből helységbe, Erdélyben és Magyarországon, és a várakozásunkkal ellentétben
sehol nem volt gyászos hangulat, pedig mindent megtettünk ennek érdekében. Jónéhány helyen a gyászzene, a kalács és pálinka sem hiányzott, de hiába ijesztgettük a közönséget, többnyire vidáman távoztak,
hiszen megértették, hogy minden örömünk és bánatunk abból fakad, hogy egyszer meghalunk. Az öröklétben fölösleges a vigyorgás. Továbbá, tagadhatatlan, sok versre jellemző a morbiditás, ám kivétel nélkül mindegyikre a mortalitás. Ilyen ez a műfaj.
– Hogy fér meg a komoly pszichológus-kutatóban, intézményvezetőben a poéngyáros sírversköltő?
– Békében. A munkám az életem, a hobbim a halálom.
– Szövegkönyvíróként is debütáltál, legutóbb az Udvarhely Néptáncműhely előadásának a szövegkönyvét írtad, a csontok és a morbid humor abból sem hiányzott… Te keresed a temetői témákat, vagy azok találnak meg?
– Írtam még korábban szöveget gyermekeknek szóló előadáshoz (Világhírű Redever), és most is hasonló helyről jött a felkérés, de egészen más műfajban. László Csaba rendező ismerte az írásaimat, és így a Petőfi-potomság című színdarabos bál szövegeiért vagyok a felelős. Nyilván nem véletlen, hogy feküdt nekem a stílus, hiszen szeretek a csontokkal játszani, de a legvagányabb talán az volt, ahogy egymáshoz csiszoltuk az elképzeléseinket, s olyasmi született belőle, ami utal minden fél eredetiségére.
– Milyen lenne a sírversköltő sírverse?
– Az egészet nem fedhetem fel, hiszen ki mosolyog akkor majd a temetésemen, de valahogy úgy kezdődik, hogy: „Irigyeim, s híveim, elfogytak a rímeim…” A riporterét viszont szemrebbenés nélkül megosztom, nehogy majd ezért újra zaklassanak:
A riporter sírverse
Nincs több kérdés.
MESTERSÉGEK KIHALÓBAN: Katasztrófaköltészet Légikisasszony az egekben Égbekiáltó! A gép könnyűszerrel landolt, a mennyben felejtették a kisasszonyt! * Apáca-kelepce Mennyből választottam a hitvesem, makulátlan volt eddig a hírnevem, félszegen nevettem én a hímnemen, kukacok prédája mégis a hímenem. * A jósasszony felirata Tudtam, hogy itt végzem! Ezért voltam látnok, de ebben a homályban jövendőt nem látok. * Az óvónéni sírjánál Álljatok csak szépen körbe, gyerekek, szófogadók, huncutok és stréberek! Ha jók lesztek, s a tejbegrízet meg fogjátok enni, megmutatom nektek, hogy kell csendben lenni. * Balerina búcsú Hideg volt nekem a hattyúk tava, míg a hercegtől forró csókot vártam. Hóna alá kapott a halál, pedig, becsszó, lábujjhegyen jártam. * Az operaénekesnő halála Sikoltozva vágtam bele a viszonyba, s egy szerep kedvéért belezúgtam a baritonba. Majd jött a tenor, prímás, maszkmester, így körbe-körbe, s a végén, basszus, lehangoltan beledőltem egy operatőrbe. * A varrónő sírkövén Ne nézzen így énrám, csak elszakadt a cérnám! Rám szabták e hantot, erre varrjon gombot! * Manikűrös gyászdal A körmömre égett életem gyertyája, Lett volna még tipem, de földet hánytak rája. Mint körmöm feketéje, annyi lent az öröm, csúnyán beszakadt a teljes munkaköröm. * A műkörmös sírfelirata Tisztelt ügyfeleim! Tudom, nem lesz benne öröm, de változott a munkaköröm.
Fotó: Csíki Edy
korábban írtuk
Megkérdeztük a Szomszédnénit – a humorista, amikor nem viccel...
Szárnybontogató újságíróként az Erdélyi Humorfesztivál kolozsvári döntőjéről tudósítottam: a legélesebb emlékem, hogy a tömeg őrjöngve nevetett, kacagott, röhögött. A Szomszédnéni Produkciós Iroda, azaz Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs hozta a formáját. Azóta sok víz lefolyt a Küküllőn, a Szamoson és a Dunán: a fiúk jó néhány éve már Budapesten tolják a showt, s látszólag nem fogynak ki a poénokból. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. áprilisi lapszámában jelent meg.)
