– Miért éppen sírverseket írsz? Hogy kezdődött a „katasztrófaköltészeted”?
– A közhellyel ellentétben, ez esetben a téma nem az aszfaltozott utcán hevert, hanem a zöldövezetben, szerencsét hozó négylevelű lóhere képében, amit – szerencsétlenségére – mindenki leszakít, ha meglát. Azon elmélkedtem bő tíz évvel ezelőtt, hogy
Akkoriban rövidprózát írogattam, és felötlött bennem, hogy miként tudnám nagyon „zanzásítva” elmondani a gondolataim, így született ez a vers:
A négylevelű lóhere sírverse
A három + egy volt a többletem,
Irigyelt, ki élt az egy híján,
S e negyedik lett a végzetem,
Száradok most egy öreg Biblián.
Jó volt a fogadtatása a lányaim körében, mert a pihent agyamra célozgattak, ezért
Ez az irodalomtörténetem egyik poénosabb perspektívája, de igazából azért is írok sírverseket, mert ehhez elegendő kínrímekkel szórakozni, s nem kell verslábakkal botladozni. Szóval, ha van időmértékes verselés, akkor az enyém időmértéktelen, mert az örökkévalóságról szól mindegyik.
– A teljesség igénye nélkül, milyen embereknek/szakmáknak írtál sírverset?
– Mivel az elmúlás semmit és senkit nem kímél, születtek versek csapzott és elfajzott gondolatoknak, kiszuperált tárgyaknak, temettem tücsköt-bogarat, de való igaz, hogy a legtöbb emberekről szól. A mintegy háromszázötven versem több mint fele szakikat temet, az én fejemben, sajnos, minden mesterség kihalóban van.
– Hogyan fogadják ezt a fajta költészetet ott, ahová eddig elvitted a köteted, illetve a kiállítást? Hiszen kissé morbid is…
– A sírversekből harmincat egy kedves gyermekkori barátom, Birton László „kövekre” festett, ezeket hordoztam az elmúlt egy évben helységből helységbe, Erdélyben és Magyarországon, és a várakozásunkkal ellentétben sehol nem volt gyászos hangulat, pedig mindent megtettünk ennek érdekében.
hiszen megértették, hogy minden örömünk és bánatunk abból fakad, hogy egyszer meghalunk. Az öröklétben fölösleges a vigyorgás. Továbbá, tagadhatatlan, sok versre jellemző a morbiditás, ám kivétel nélkül mindegyikre a mortalitás. Ilyen ez a műfaj.
– Hogy fér meg a komoly pszichológus-kutatóban, intézményvezetőben a poéngyáros sírversköltő?
– Békében. A munkám az életem, a hobbim a halálom.
– Szövegkönyvíróként is debütáltál, az Udvarhely Néptáncműhely egyik előadásának a szövegkönyvét írtad, a csontok és a morbid humor abból sem hiányzott… Te keresed a temetői témákat, vagy azok találnak meg?
– Írtam még korábban szöveget gyermekeknek szóló előadáshoz (Világhírű Redever), és most is hasonló helyről jött a felkérés, de egészen más műfajban. László Csaba rendező ismerte az írásaimat, és így a Petőfi-potomság című színdarabos bál szövegeiért vagyok a felelős.
de a legvagányabb talán az volt, ahogy egymáshoz csiszoltuk az elképzeléseinket, s olyasmi született belőle, ami utal minden fél eredetiségére.
– Milyen lenne a sírversköltő sírverse?
– Az egészet nem fedhetem fel, hiszen ki mosolyog akkor majd a temetésemen, de valahogy úgy kezdődik, hogy: „Irigyeim, s híveim, elfogytak a rímeim…” A riporterét viszont szemrebbenés nélkül megosztom, nehogy majd ezért újra zaklassanak:
A riporter sírverse
Nincs több kérdés.
Légikisasszony az egekben: Égbekiáltó! A gép könnyűszerrel landolt, a mennyben felejtették a kisasszonyt!
Apáca-kelepce: Mennyből választottam a hitvesem, makulátlan volt eddig a hírnevem, félszegen nevettem én a hímnemen, kukacok prédája mégis a hímenem.
A jósasszony felirata: Tudtam, hogy itt végzem! Ezért voltam látnok, de ebben a homályban jövendőt nem látok.
Az óvó néni sírjánál: Álljatok csak szépen körbe, gyerekek, szófogadók, huncutok és stréberek! Ha jók lesztek, s a tejbegrízt meg fogjátok enni, megmutatom nektek, hogy kell csendben lenni.
Balerina-búcsú: Hideg volt nekem a hattyúk tava, míg a hercegtől forró csókot vártam. Hóna alá kapott a halál, pedig, becsszó, lábujjhegyen jártam.
Az operaénekesnő halála: Sikoltozva vágtam bele a viszonyba, s egy szerep kedvéért belezúgtam a baritonba. Majd jött a tenor, prímás, maszkmester, így körbe-körbe, s a végén, basszus, lehangoltan beledőltem egy operatőrbe.
A varrónő sírkövén: Ne nézzen így énrám, csak elszakadt a cérnám! Rám szabták e hantot, erre varrjon gombot!
Manikűrös gyászdal: A körmömre égett életem gyertyája, Lett volna még tippem, de földet hánytak rája. Mint körmöm feketéje, annyi lent az öröm, csúnyán beszakadt a teljes munkaköröm.
A műkörmös sírfelirata: Tisztelt ügyfeleim! Tudom, nem lesz benne öröm, de változott a munkaköröm.
korábban írtuk
Maszelka – a „kovászember”, aki Udvarhelyszéket festette
Igencsak szerteágazó és további kutatásra váró társadalomtörténeti kérdés, hogy Erdélyben a művészeti központoktól távolabb eső településeken milyen tényezők határozzák meg a képzőművészeti élet alakulását, a kisvárosi képzőművészek sorsát.
