„Ebben a házban – Joachim-ház a neve – rengeteg csibész lakott, habár aránylag kicsike, de váltották egymást” – mutatja első házaik egyikét Gergely István „Tiszti” a csíksomlyói nyereg lábánál. A szomszédban, öreg fűzfa árnyékában régi istálló újul: a néhai jószágok helyén, de az udorban is korszerű szobák, fürdőszobák kerültek kialakításra.
„Mikor ide kerültem 1987-ben, akkor szembesültem azzal, hogy Csíksomlyón van egy árvaház, és közel 400 gyerek az árvaházban. Egyik alkalommal egy csoport fiúra találtam egy lezüllött, elhagyott helyen, állati körülmények között laktak, elkezdtem őket látogatni, beszélgettünk esténként. Elmesélték, hogy miként tartják fent magukat, lopnak, betörnek, hol ide, hol oda, elmesélték, hogyan rabolták ki ezt vagy azt az embert. Aztán egyik alkalommal, amikor arról beszéltek, hogy a rendőrség velük zárja le azokat a kényesebb ügyeket, amelyeket különben nem tud, vagy Isten tudja, nem egyszer fordult elő, hogy bedobták őket az autóba, elvitték, egy idő után kidobták az épületből, és kertek alatt félmeztelenül kerültek vissza, haza, amennyiben hazának lehetett nevezni azt a helyet. Amikor ezeket úgy részletesen elmondták, éreztem, hogy itt már a szép szavaknak helye nincsen. Itt cselekedni kell. És azt mondtam nekik, hogy gyertek a plébániára lakni. Másnap négyen beköltöztek a plébániára, és így indult tulajdonképpen a „csibészet” – meséli a kezdeteket már az autóban.
„Ha az első lépést megteszed, az Isten a többit hozzáadja”
„Miután már vagy harmincan lettünk, valaki mondta, hogy ennek hivatalos keretet kell adni. 1990–91-ben még azt sem tudtuk, mi az, hogy alapítvány. Egy ügyvédnő volt a segítségünkre, s amikor leadta a dossziénkat a törvényszéken, szóltak neki, hogy nevet is kell adni az alapítványnak. Felhívott telefonon, hogy mondjak gyorsan egy nevet. Nem jutott eszembe semmi más, csak az, hogy csibész. Mert akik oda jöttek a plébániára hozzám az utcáról, a szó szoros értelmében csibészek voltak. Így lett a Csibész Alapítvány” – emlékszik vissza a harminc évvel ezelőtti hivatalos megalakulásra.
Az Isten elvárja az embertől, hogy tegye meg az első lépést. Ha az első lépést megtetted, ő a további kilencvenkilencet hozzá adja – teszi hozzá hangsúlyosan.
„Amikor összeverődtünk annyian, hogy már alig fértünk, mindenki csibész volt az egyháznál. Én, a pap, ugye, a harangozók, a kántor, az is csibész, de egy kitűnő zenész, ma is ő a kántor Csíksomlyón a kegytemplomban, pünkösdkor is ő szokott orgonálni, az ünnepi misén” – meséli Tiszti, miközben a Kászonokba tartunk, az idilli helyen épülő Hétkút erdei iskolába. „A gyerekeknek minden nap van valamilyen gondjuk az iskolában, ruhát kell venni, cipőt, közköltség, ajjaj. Még nem jöttek ki az új számlák, de amikor kijönnek, azt hiszem, hogy vakarni fogjuk a fejünket, mert igen sok pénzbe fog kerülni a víz-gáz-villany” – avat be a mindennapi megoldandókba.
Nekünk kell a „régi embereknek” lennünk
„Egy éjjel megjelent álmomban Léstyán Ferenc, hajdani marosvásárhelyi főesperes, aztán vikárius lett Gyulafehérváron Jakubinyi érsek idején. Egy talpig karakán, becsületes, jó magyar keresztény ember volt, Ember és aztán keresztény meg pap. Álmomban jött felém, és éreztem, hogy kell mondjak neki valamit, de nem tudtam, hogy mit. Megállt, szembenézett velem, és akkor jött ki belőlem annyi, hogy „úgy hiányoznak a régi emberek”. Ennyi. Hetek teltek el, amíg megfejtettem ennek az üzenetét. A régi ember, a karakán, becsületes, keresztény elmegy. A tekintetében pedig az volt – és ezt értettem meg később – hogy hiányoznak a régi emberek? Hát ott vagytok ti!
A régi emberek ti vagytok – mondta nekem akkor. És általam mondja nektek is: a régi emberek mi vagyunk: te meg én. Ez kéne tudatosodjon bennünk, hogy én vagyok a régi ember, az a megbízható, akire fel lehet nézni, akinek a szava, az igen igen, a nem nem”
– meséli az álmából született felismerését Tiszti. Merthogy mindenki feladattal születik a földre, csak sokan nem ismerik fel, vagy nem vállalják sorsfeladataikat – teszi hozzá sóhajtva.
Esély a nehéz sorsú gyermekek százai számára
Megnézzük az építkezési munkálatokat a kászonjakabfalvi erdei iskolában: jól halad az EU-konform étkező és konyha – szükség lesz rá a gyerekek nyári táboraiban. A napsütötte üvegházban zöldséget termesztenek, a százévesnél is idősebb parasztház kedvelt szálláshelye nyári táborozóknak. Csíkszentmártonban csűrből lett közösségi házat csodálunk – ugyancsak ez a település ad otthont a leányanyáknak. Aztán nagy izgalomra érkezünk a csíksomlyói Sárga házba: frissen kikelt napos csibék okozzák az örömöt, minden iskolából hazatérő gyerek őket csodálja. „Úgy kerülnek hozzánk ezek a gyermekek, például Moldvából, de innen, Marosfőről is például, hogy valamelyik rokon vagy szomszéd szól, hogy vannak gyerekek, akik rá vannak szorulva a segítségre, mert... A nagyobbak, akik már öntudatra ébredtek, többen elmondják, hogy mennyire örülnek, hogy itt lehetnek, mert ha nem, akkor Isten tudja, mi lett volna belőlük, milyen sorsuk lett volna” – meséli tevékenységükről a kis csibészek patrónusa.
„Kezdetben a nevelőket is mi fizettük, meg a költségek nagy részét mi vállaltuk, de ahogy az évek teltek, múltak, a gyermekvédelem egyre többet átvett a terhekből, manapság inkább az ő vállukon van, ami a csíkszépvízi házakat illeti, valamint a Sárga házat, a többi házaknál pedig mi kell előteremtsünk mindenfajta pénzeszközt az utolsó fillérig” – avat be a működésbe már a csíkszépvízi házban. Este van, mire Csíkcsomortánba érünk, a szintén régi csűrből kialakított csibész-házba. Csicsergő apróságok örülnek jöttünknek, érdeklődően vesznek körbe a nyolc-tízéves, angyalhajú kisfiúk és kislányok.
A pap is ember
„Egy plébániát – úgy érzem – el tudnék vezetni ma is, épp azzal a lelkesedéssel, vagy most több bölcsességgel, mint annak idején. De örvendek, hogy van egy családom, ahol megpihenhetek, ahol töltekezhetem, ahol szeretetben tudok lenni, élni, és ez oda-vissza érvényes. És azt is mondhatom, hogy boldog vagyok” – összegez a nap végén Tiszti. „De azt is remélem még a szívem mélyén, hogy eljöhet még az az idő, amikor a szamár is jó lesz, ha már nincsen ló, gondolok a nagy paphiányra, meg hát a kereszténység hanyatlóban van, legalábbis kívülről nézve. Tehát
kellenének azok a lelkes emberek, akik nem hisznek Jézusban, Istenben, hanem tudják, hogy van. Mert ha én nem hiszem, hanem tudom azt a valamit vagy valakit, akkor azt én teljes szívvel felvállalom,
és nemcsak felvállalom, hanem igyekszem a legjobb tehetségem szerint továbbadni, a másikkal megértetni, hogy te, értsd meg, hogy ez az igazság. Ha van igazság. Márpedig valahol kell legyen” – mosolyog a sokat megélt emberek bölcsességével és tudásával.
„Volt egy tanárunk, Pálfi Géza – nyugodjék békében, Udvarhelyen ölték meg – ő mondta nekünk egy nyáron, amikor a szülőfalumban találkoztunk vele, hogy örüljön az a pap, akinek van egy diszkrét, művelt, értelmes, jóravaló nő az életében, aki az ő munkáját támogatja és segíti. Örüljön az a pap. Nem ember, hanem pap. Különbség van az ember és a pap között?” – hagyja nyitva a kérdést a jobb sorsra érdemes gyermekek nagyhatású mentora, csibészes mosollyal.
Fotók: Simó Csaba
korábban írtuk
Sofron István: Egy bajnok csapathoz érkeztem
A hosszú, jeges telek ihlethették a mondást, miszerint Csíkban korcsolyával a lábukon születnek a gyerekek. Sofron István is 2–3 évesen kezdett hokizni, és miután bejárta a fél világot, hazatért szülővárosába, hogy álmát valóra váltva, a Sportklub színeiben játsszon. Gyönyörű párja és tünemény kislányuk is elkísérte a csíki jégkorongozót, mert – mint vallja – csak akkor lehet sikeres, ha ők mellette állnak. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. januári lapszámában jelent meg.)
