– Tényleg minden csíki gyerek hamarabb tud korcsolyázni, mint járni?
– Valóban, Csíkban nagyrészt mindenki tud korcsolyázni... (nevet) Édesapám és nagybátyám is jégkorongozott, ráadásul Csíkszeredában akkoriban szinte egyértelmű volt, hogy ha sportot választ az ember, akkor az a jégkorong lesz. Akkoriban az volt A sport, amit az egész város imádott, nézett. Mivel édesapám jégkorongozott, adott volt, hogy én is azt válasszam, így már 2–3 évesen próbálgattam a korcsolyát a jégcsarnokban. Amikor 1991-ben Magyarországra költöztünk, hároméves voltam: már akkor el is kezdtem edzésekre járni. Így már 31 éve jégkorongozom.
– Milyen volt a jégkorong-élet Magyarországon? Ott is ekkora rajongás övezte a hokit?
– A rendszerváltás után eléggé összeomlott Csíkban a jégkorong, és mivel nagypapámék 1990 tájékán Magyarországra költöztek, a szüleimmel mi is követtük őket. Székesfehérváron telepedtünk le – a jégkorong ott akkor kezdett formálódni. Habár a pesti csapatok uralták a bajnokságot, a Fehérvár egyre inkább kezdte megközelíteni az Újpestet és a Ferencvárost, és amikor édesapámék és egy jó pár erdélyi játékos csatlakozott a csapathoz, a döntőig is eljutottak. Sőt, magyar kupát is nyertek. Tehát én is Székesfehérváron kezdtem jégkorongozni, az egész gyerekkoromat ott töltöttem a fehérvári csapatban. Hat szezont játszottam a Volánnál, utána igazoltam Németországba.
– És a sor folytatódott... Magyarország és Németország után jött Ausztria, Amerika, Szlovákia. Alaposan körülnéztél a világban, mielőtt visszatértél a szülővárosodba.
– Sok helyen játszottam, hála Istennek! Pályafutásomban nagyjából elértem, amit igazán szerettem volna.
Mindig is nagy álmom volt, hogy egyszer majd a szülővárosom csapatában, a Sportklubban játszak, ahol édesapám is, mert tudom, hogy mekkora hagyománya van Csíkban a jégkorongnak.
Édesapám nagyon sokat mesélt arról, hogy milyen fergeteges hangulat van és volt, hogy az egész város megmozdult egy-egy mérkőzésen, és az emberek a jégpályán tudták igazából kiénekelni a magyarságukat: magyarul tudtak szurkolni! Habár mindig is vágyam volt, hogy egyszer én is magamra ölthessem a Sportklub mezét, most érkeztem el a pályafutásomnak abba a szakaszába, amikor ezt a lehetőséget családommal együtt megragadhatjuk. 34 éves leszek, még van egy pár évem a pályán – lehet akár 3–4–5 év is, nem tudom, de egyértelműen megyek már kifelé az éveimből. A kislányunk is pont abban a korban van, amikor mobilis, még tudunk vele jönni-menni, és még nem okoz akkora felfordulást az életében a költözés, mintha már iskolába járna. A párom munkája is megengedi még azt, hogy több hetet velem legyenek Csíkban, így úgy döntöttünk, hogy most bevállaljuk, és valóra válthatom az álmom. Ráadásul, és nem másodsorban: egy bajnok csapathoz érkeztem. Egy nagyon jó csapathoz jöttem, ahol öröm játszani, hiszen tényleg minden adott ahhoz, hogy az ember jó teljesítményt nyújtson.
– Nagy váltás volt a nagyvárost cserélni kisvárosra?
– Annak ellenére, hogy persze, Csíkszereda nem Budapest, nagyon jól érezzük magunkat. Én tudtam, hogy jó lesz, és bíztam benne, hogy a párom és a kislányom is szeretni fogja. És így is van: imádják az itteni légkört, az emberek vendégszeretetét, és én is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni arról, hogy hogyan fogadtak a régi emberek, ismerősök, barátok, a családtagjaim – nagymamám és az unokaöcsém is itt él. Nagyon jó volt a fogadtatás, és találkoztam jó pár olyan régi ismerősömmel, barátokkal, akikkel hosszú évek óta nem volt lehetőségem találkozni. Szóval: nagyon jól érezzük magunkat, és nagyon pozitív a váltás.
– Akárcsak téged, a párodat is sokan ismerik: közel háromszáz ezer követője van a közösségi oldalakon. Hogy ismerkedtetek meg?
– Látásból már régóta ismertük egymást: többször találkoztunk egy közös társaságban. Nyáron lesz hat éve, hogy „beadtam a derekam”! (nevet) Egy balatoni hajókázáson voltunk, és egy esti sütögetést követő buliban történt meg az első nagyobb beszélgetésünk. Utána kezdtünk írogatni, találkozgatni...
Ők is elkísértek engem Csíkszeredába, úgy, hogy itt vannak néhány hetet, aztán mi megyünk Magyarországra a csapattal... Az elmúlt három hónapban egy-másfél hetes megszakításokkal meg tudtuk oldani, hogy minél többet legyünk együtt. A páromnak a munkája nem engedi, hogy velem legyen 0–24-ben, és Nara, a kislányunk is óvodába jár, de egyelőre előkészítő csoportba, úgyhogy onnan azért még el tudjuk hozni. Még megoldható, hogy sokat legyünk együtt. Meg mivel a csapat magyar bázisú bajnokságban is játszik, rengeteget vagyunk Magyarországon. Úgy hozzuk össze a dolgokat, hogy minél többet legyünk együtt!
– Csíkban, de talán máshol is a világban, a hokisták a menő pasik. Mennyire tartod a hivatásod vonzóerőnek? Szerinted számított ez a párodnak, amikor megismerkedtetek?
– Szerintem mindenképp számított. Azt gondolom, hogy egy hokis valamilyen szinten vonzó lehet egy nő számára. Kemény, férfias sport: amikor az ember megnéz egy meccset, látja, mekkora küzdelem zajlik a jégen, és tényleg több ezer, vagy például Németországban, Ausztriában akár több tízezer ember jár meccsekre. A sportolói élet egy menő dolog, tehát imponáló lehet egy hölgy számára. Lehet, hogy ha egy gyorsétteremben lettem volna eladó – és nem akarom leírni ezt a munkakört! –, akkor nem figyelt volna fel rám. Tehát biztosan imponáló dolog volt a jégkorong. Persze, az ismerkedést követően kell a saját egyéniséged is ahhoz, hogy meghódíts egy nőt.
– A párodat, de akár a kislányodat is szemlélve: szerinted mitől szép a nő? Mitől nő a nő?
– Nehéz kérdés... Igazából most,
amióta megszületett a kislányunk, és látom, hogy mekkora áldozat, odaadás, kitartás, mennyi lemondás szükséges, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a nőkről.
Egy nőre most már így tudok tekinteni: mint anyára. Az én páromra is nagyon felnézek azért, amit adott nekünk a kislányunk által, a befektetett munka által, az alázat, a kitartás által, amit a szülés, a gyereknevelés jelent. Óriási dolog a hozzáállása, ahogyan elfogadja az én sportomat, azt, hogy rengeteget utazunk, hogy sokszor keveset vagyok otthon, hogy akár országot is váltok, és jön velem. Szóval, úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy én sikeres legyek, arra van szükség, hogy ők álljanak mögöttem.
Fotók: A család archívuma
korábban írtuk
Művész a műtőben: Jankó Botond plasztikai sebész
Szépfiú. Tuti volt már orrműtétje... – gondolná a laikus első látásra. De alig pár perc beszélgetés után magával ragad józansága, talpraesettsége, világlátott gondolkodása és szerethetően cinikus humora. Jankó Botond az első plasztikai sebész Székelyföldön, aki bár külföldön is megjárta magát, végül hazajött. Hisz a harmóniában, a gyümölcsöt hozó munkában, és abban is, hogy a plasztikázás nem válasz mindenre. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)
