ARCHÍV Kató Emőke: Lételemem a változatosság

Sokoldalú színésznő, erős és érzékeny egyszerre. Sokféle színházi nyelven szólal meg, változatos szerepekben láthattuk a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál. A közönség és a szakma is szereti őt. Kató Emőkét 2021-ben a román színházi szakma díjazta, egy román előadásban játszott szerepért ítélték neki az UNITER-díjat, 2022-ben pedig az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj előadóművészet kategóriában részesült elismerésben. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. márciusi lapszámában jelent meg).

– „Lehetetlen beskatulyázni” – ezt mondta rólad laudációjában Visky András. Te is úgy látod, hogy nem fogott ki rajtad az, amitől minden színész tart, hogy beleragad egy bizonyos szerepkörbe?

– Valóban minden színész félelme ez, de az ember nehezen tud megállapítani magáról ilyesmit. Csak a tapasztalat és az azt követő szembesítések, szembesülések vezetik rá az önazonosság szeleteire. És ezeket rendre hozza az idő. A beskatulyázás egy fogalom, egy konvenció, ha úgy tetszik. Én úgy működöm, hogy soha nem a konvenció a célom, hanem úgy nyilvánulok meg, ahogyan létezem, és létezem úgy, ahogyan megnyilvánulok. Amilyen vagyok, azt adom. Szeretek meglepetést okozni a kollégáimnak, mindazoknak, akiket ismerek, és ha eljutok odáig, hogy magam is rácsodálkozom, akkor jó úton vagyok. Képes vagyok pusztítani önmagam, és ahogy Visky mondja, nem félek semmitől. Én nyilván nem így érzem. De igaza van, hogy nekimegyek a falaknak. Talán a szégyenérzet az, ami régebben zavart, de ma már az is a barátom. Határaim vannak, de azokat a rendezővel együtt tágítom vagy pontozom.

Szereted a változatosságot a színházban?

– Ez nem kérdés! A változatosság a lételemem. Minden szerep, minden ember más. Hasonló persze lehet, de pont azokat a finom nüanszbeli eltéréseket, különbségeket próbálom megfogni és kiemelni, amitől a más is más. Dühítenek azok a rendezők, akik sztereotípiákat alkalmaznak, és nem teszik fel önmagukban a kérést, „Miért akarom? Ma mit jelent ez? Mit tudok hozzáadni?” Kevés egyébként az ilyen rendező.

– Mi volt az eddigi legemlékezetesebb szereped?

– Talán Matthias Langhoff: Mértéket mértékkel című előadása volt, ahol egyszerre négy karaktert kellett alakítanom, anélkül, hogy jelmezt, ruhát cseréltem volna, és nehezen ment, nem értettem. Kérdésemre a rendező azt mondta, hogy „ez egyszerű: ha ma mással-, vagy akár egyedül élnél, te lennél, de mégis másmilyen”. A mai napig gondolkodom ezen, hogy valóban mennyi út lehetett volna, ha másképp alakulnak a dolgok.

– Számodra mit jelent a színészi jelenlét? 

– Őszintén szólva, a jelenlét fogalmát esetemben Visky András fogalmazta meg a legjobban a laudációjában, amelynek címe az volt, hogy Egy égő csipkebokor a színpadon. Most már csak figyelnem kell, hogyan érem tetten magam ebben a történés folyamatban… Nem lesz könnyű, de izgalmas. A színészi jelenlétben fontosnak tartom a tiszta elme ápolását, fiatalon tartását, a kitartást és a hit jelenvalóságát. Amikor nem tudtam mit kezdeni önmagammal, mert olyan szélesnek és sokoldalúnak láttam a skálát, édesanyám azt mondta „ne feledd: olyan, mint te, nincs még egy.” Aztán később, hogy ne szálljak el, azt mondta, hogy „te is csak egy vagy a sok közül”. És ez a mai napig ott lebeg a szemem előtt.

– Milyen színházi világot, szerepet próbálnál még ki, vagy ki az a rendező, akivel szívesen dolgoznál?

– Szerepálmaim ma már nincsenek. Mindent szeretek. Amit igazán izgalmasnak tartok, az a munkafolyamat. Az út, amíg eljutok odáig, hogy az énem találkozik az általam megformált karakterrel, személyiséggel, és útra kel és ő irányít. Egy színész álma, ami velem konkrétan meg is történt (épp azzal az előadással, amivel az UNITER-díjat kaptam), hogy egy hét olvasópróba után azt mondtam a rendezőnek, én ezt nem tudom megcsinálni. Ő meg erre azt válaszolta, hogy ebben az esetben nem rendezi meg. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire fontos vagyok neki, és ez nagyon jól esett. Sokszor, ha szeretnék megkapni egy szerepet, és meg is kapom, rögtön pánikba esem. Soha nem érzem azt bemutató után sem, hogy kész vagyok. Ha tíz év múlva megkapnám ugyanazt a szerepet, amit korábban, akkor venném észre, mennyi mindent nem láttam.

– A férjed is színész (Szűcs Ervin – szerk. megj.) Hazaviszitek a munkát, vagy ki tudjátok zárni az otthoni életből a színházat? 

– Hazavisszük, persze: a fürdőszobába, a konyhába, a levesbe és az erdőbe is. Velünk van mindenütt, mert szeretjük. 

– Hogyan hattok egymásra? Szerettek közösen dolgozni? Vagy jobb, ha külön?

– A bemutató után, ha külön játszunk, az ő első mondata, tekintete az, amire emlékszem, mert ahogy ránézek, rögtön érzem, mit alkottam. Szatmárnémetiben sokat dolgoztunk együtt, és nagyon szerettem. Kolozsváron ez valamiért nem így volt, és nagyon hiányzott. Most úgy néz ki, ez újra megadatott, és amit biztosan el tudok mondani az az, hogy másképpen érek hozzá, másképpen szeretem vagy gyűlölöm színpadon. Sokkal természetesebben viselkedem vele. Persze van, hogy pont nem erre van szükség, de azt a pluszt még nem aknáztuk ki. Talán majd most.

Családdal

– Az utóbbi években több díj is rád talált. Szerinted miért éppen most? Most teljesedsz ki igazán? Vagy most találnak meg olyan szerepek?

– Ezek közül mindenik közrejátszhatott… nem tudhatom ezt pontosan. Nem gondolkodom azon, hogy kitüntessenek és csillogjak-villogjak. Talán fiatalabb koromban jobban vágytam rá, de akkor nem jött. És talán jobb is volt, mert akkor nem tudtam volna mit kezdeni vele. Igaz, most se sokat tudok. Azt viszont tudom, hogy a szerepformálás, amire az UNITER-díjat kaptam, egyedi feladat és lehetőség volt. Más nyelven eljátszani egy súlyos beteg nő szerepét ijesztő volt az elején. Na, az volt az igazi nagybetűs rémálom. Aztán megbarátkoztunk, megbirkóztam vele. Úgy érzem, a katarzist szakmailag – ha fogalmazhatok ennyire súlyosan és specifikusan – a díj megerősítette bennem.

Az, hogy beértem színészileg vagy sem, azt nem az én dolgom, és nem is tudom eldönteni. Az út végén derül ki, milyen anya, feleség, ember, milyen színész voltam. De bízom abban, hogy adni tudok. Amíg fogom érezni, hogy hazugságok nélkül működik, addig boldog leszek. 

– Ha nem színház, akkor…

– Egy jó rockegyüttest mindig kívántam magamnak, de még nem találtam meg azt, ami azonosulni tudna a személyiségemmel. Talán nem kerestem eléggé, vagy csak el kell engedni… Nem valószínű, hogy találkoztam volna a színészettel, ha a zene hamarabb jön az életembe, és a férjem szerint kár lett volna. De van még egy érmém, és ez megnyugtat.

Névjegy: Kató Emőke Marosvásárhelyen született. Kolozsváron végzett színész szakon. 20012004 között volt a Szatmárnémeti Északi Színház társulatának tagja, 2005-től pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze. 2011-ben elnyerte a Bánffy Miklós vándordíjat, 2012-ben és 2018-ban is UNITER díjra jelölték, 2021-ben pedig el is nyerte azt a legjobb női főszereplő kategóriában a független Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület projektjében, a Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois című előadásban nyújtott alakításáért. A független színházak fesztiválja, a Bucharest Fringe szintén őt találta a legjobbnak ebben a szerepben. 2022-ben az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj előadóművészet kategóriájában részesült elismerésben. 

Fotók: Bíró István 

korábban írtuk

Dávid Botond: Nem szeretnék másnak látszani, mint ami vagyok
Dávid Botond: Nem szeretnék másnak látszani, mint ami vagyok

A világ összes kisebbségének népviseletét próbálja összegyűjteni Dávid Botond, székelyudvarhelyi fotóművész, és jó úton jár a cél felé: 57 ország 263 kisebbségének több mint kétezer viseletét már lefotózta, és további szakembereket is bevonna a Geofolk-gyűjteménybe. A székelyföldi fotós számára hobbiként indult a népviselet-fotózás, ám a rendszerező- és gyűjtőszenvedély látványos eredményét 2021-ben Európai Polgár-díjjal jutalmazták Brüsszelben. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. februári lapszámában jelent